Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Müller Márta: Álarc: Kilencedik történet (2019. március)
A velencei karnevál sok évszázadon át egyfajta különlegességnek számított a karneválok sorozatában, szinte külön fogalmat jelentett a civilizáció történetében. Sokan igyekeztek ellátogatni Velencébe a karnevál idején, legalább egyszer az életükben.
Így volt ez ebben az évben is. Nagy tömeg kavargott vidám tarkabarkaságban, elfeledve a mindennapjaikat. A más évekhez képest szokatlanul enyhe időben még több helyen lehetett látni a szabadban táncoló embereket, mint máskor. A maszk, a velencei álarc természetesen iratlan kötelezettség volt, de ezt itt senki sem érezte terhesnek.
Az egyik téren a táncoló párok között egy Carment és egy Don Giovannit lehetett felfedezni. Ez sem volt meglepő, hiszen ha valaki megkérdezte a maszk árusokat, hogy mely álarcok kelnek el a legjobban, a Carmen is, és a Don Giovanninak nevezett maszk is biztosan benne volt az első tucatban. Itt legfeljebb azért keltettek figyelmet, mert a táncolók körül megállt és nézelődő emberek úgy érezték, hogy ezek az álarcok nagyon jól passzolnak a viselőikhez. Nemcsak az öltözetükhöz, ahhoz is, de legalább annyira a mozgásukhoz, a viselkedésükhöz, az önfeledt mozdulataikhoz. Carmen egyszerre volt kacér és távolságtartó, szenvedélyes és hideg, éppen csak nem énekelt, mert itt csak táncolnia lehetett. Don Giovanninál hasonlóképpen, mintha a mozgásában benne lett volna a vadász csapdaállítása, a csábítani akarás, viszont rajta a tapasztalt szem azt is látja, hogy a csábító ugyanakkor mindig szemmel tartja, hol van a számára a menekülés útja. Don Giovanni be akarta teljesíteni a már biztosnak vett kalandot, és éppen azt a kérdést súgta kis partnernője fülébe: Hová megyünk? Hozzám?
Carmen talán válaszolt is volna neki valamit, de nem jutott hozzá, mert abban a pillanatban ért a térre egy, az utcákon hosszan kacskaringózó kígyószerű sor, amelyben az emberek vadul táncoltak, mintha valami ókori Bacchinália résztvevői lennének. Egy kar kinyúlt a sorból és magával ragadta Carment, és a meghökkent Don Giovanni egy pillanat alatt elvesztette őt a szeme elől.

Alig egy órával később az egyik elegáns szálloda kivételesen sokáig nyitva tartó éttermében az utolsó vendégek készülődtek a vacsorához. Ugyanazzal a turistacsoporttal érkeztek Velencébe, egy rövid, kétnapos látogatásra, a karneválra. Egy egyedülálló, már nem fiatal férfi és egy nálánál valamivel fiatalabb házaspár ültek az egyik asztalnál. A csoport nagyobb része már nyilván megvacsorázott, a fiatalabbak talán még mielőtt kimentek volna a karneváli forgatagba, az idősebbek pedig már nyugovóra térhettek.
Az egyedülálló férfi szótlan volt, de ezt jól kiegészitette, hogy a házaspár viszont beszédes. Úgy mesélték el a férfinak az aznapi kalandjaikat, olyan részletességgel, mintha azt élveznék, hogy az elbeszélés által még egyszer mindent átélnek. Természetesen, mint mindenki, ők is vásároltak maszkokat, és meg is mutatták a mobiltelefonjaikon a képeket, amiket álarcosan egymásról készítettek. A férfi megnézte őket, udvariasan mosolygott, de nem szólt semmit. A legolcsóbb fajtájú álarcok voltak, és jellegtelenek. A ruha, amiben a házaspár kiment a karneválra az sem különbözött ettől sokban, így passzolt az álarchoz. Könnyen felismerhetőek voltak bárkinek. Ez szemmel láthatóan nem zavarta a házaspárt, olyan zavartalanul locsogtak tovább, hogy fel sem tűnt nekik a férfi hallgatása. Ő pedig, miután elfogyasztotta a desszertként kapott parfait-et, udvariasan elköszönt és a szobájába ment. Milyen fárasztóak tudnak lenni az emberek! - gondolta magában, miközben becsomagolta a másnapi úticsomagjába az aznap viselt álarcot és kosztümöt. A Carmen maszkot. Elvitte magával emlékbe. Mert ő volt Carmen, a szenvedélyes fiatal lány, csak ezt senki sem vette észre.

Mikor másnap hazaérkezett, még a megérkezése helyén formát váltott. Ugyanis az a fiatal lány az utazási irodából, aki ezt az időutazást javasolta neki, fiatal fiúként ismerte meg őt, és nem akart csalódást okozni neki. Ő maga nem is csalódott, sem az utazásban, sem abban, hogy a lány ott várta őt. Még újdonságnak számítottak az időutazásos utak, és így nemcsak egészségügyi személyzet várta a visszatérőket, de az utak szervezői is. 2919-t írtak, és egészen más volt ez a világ, mint ahonnan megérkezett. Tudta, hogy a lány kíváncsi arra, mennyire elégedett ő, mennyire ajánlhatja később másoknak is ezt a korszakot.
Kitűnő volt, nagyon jól éreztem magam - fordult kedves mosollyal a lány felé. - Ha engem kérdeznek, tudom ezt a velencei karnevált ajánlani mindenkinek.
A lány boldog mosollyal nézett rá, úgy tűnt, nemcsak amiatt örül, hogy ez neki a munkájában egy jó pont, hanem mintha egy kis személyes szimpátiát is közvetített volna a mosolya. Egy rövid beszélgetés után ő már elmenni készült, de érezte, hogy a lány azt szeretné, hogy találkozzanak még. Én lettem a Don Giovanni? - futott végig a kérdés az agyán, és hogy ne okozzon teljes csalódást, megkérdezte: Ráérne ma este?
A lány nem ért rá aznap, igaz, a válaszából kicsengett, hogy máskor örülne a meghívásnak. Nem maradtak semmi konkrétban, mikor elváltak.

Még nem volt este, mire hazaért a lakására. Kicsomagolt, és mikor készen lett, letette a Carmen maszkot az ágya melletti kis polcra. Időközben a fiú formát is levetette, így meztelenül ő nem volt más, mint az ANDRO21-2349X nevű android. Ahogy lefeküdt az ágyra és a maszkot nézte, elgondolkodott. Ki vagyok én tulajdonképpen? Itt, ahol élek, az androidokat, különösen ezt a fejlettebb szériát, amihez én tartozom, többre tartják, mint az embereket. Eszébe jutott a fecsegő házaspár és hozzátette gondolatban: és ezt nem is lehet csodálni. Ugyanakkor ott, ahol jártam, ha lehetett volna erről egyáltalán beszélni, csak annyit mondtak volna rám: 'ó, ez csak egy robot'. Mi teszi az embert? Ez a sok maszk? Se lányként, se fiúként, se idősebb férfiként, senki nem sejtette meg, hogy én nem tartozom közéjük. Pedig én gyakran úgy érzem, hogy annak ellenére, hogy bizonyos dolgokban sokkal többet tudok, mint ők, mégis közéjük tartozom. Mi az ember? Ész, érzés, bánat, szenvedés, szenvedély? Miért nem hiszik el, hogy minderre én is képes vagyok? Hiszen mi bios-ból, élő anyagból készülünk! Némelyik embernek nevezett lényben több az élettelen anyag, mint bennünk! Minek ez a megkülöböztető elnevezés, hogy android? Emberek vagyunk mindnyájan.
A kérdés nemcsak az ő kérdése volt, sokakat foglalkoztatott abban az időben. Olyan volt, mint egy szőnyeg alá söpört probléma az egész bolygón: úgy éltek különböző humanoidok - emberek, androidok, cyborgok, robotok, stb. - egymás mellett, hogy mindegyik a maga fajtáját tartotta a legkülönbnek. Jogilag mindnyájan egyenlőnek számítottak, de ez nem volt elég. Az érzelmi összetartozás hiányzott.
A Carmen maszk nem tudott válaszolni ANDRO kérdéseire, viszont egy szép emlék maradt a számára.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.