Kaliczka Katalin: Gyöngy a virágon
- Nézd, már megint itt van! - bökte meg a barátnőm a karom.
- Ki van itt? - néztem körbe értetlenül, valami különlegeset keresve. Barátnőm izgalma láttán azt gondoltam tiszteletét tette kis falunkban maga a miniszterelnök személyesen. Nem, Ő nem lehet, hiszen azt mondta Piroska, hogy megint. Ő meg még sosem volt itt.
Keresett tovább a szemem valami földöntúli után kutatva. Egy üzletben álltunk , történetesen ahol én eladó voltam. Nyár közepén, no meg egyébként is igen üres volt az üzlet. Egészen pontosan ketten voltunk benne Piroskával. Bámultunk kifelé az útra a nagy üveg portálon keresztül, ahonnan belátni szinte az egész környéket. Szemben velünk egy helyi viszonylatban nagy élelmiszerüzlet terpeszkedett, közöttünk az út, terebélyes zebra volt az összekötő kapocs. A rekkenő hőségben egyetlen töpörödött , hajlott hátú öregasszony tolta a biciklijét az úton. Fején a fejkendő akkurátusan megkötve. Vékony pulóverben, fölötte koszos otthonkában,ami alatt kitérdelt mackónadrág. Látszott, hogy csak akkor ér vékony görbe lábaihoz amikor leül. Csámpás cipői valamikor sem láttak jobb napokat. Erősen koncentrált, kapaszkodott a bicikli kormányába. Nem lehetett tudni vajon az öregasszony tolja a biciklit, vagy a bicikli támasztja az öregasszonyt?
Férfi kerékpár volt. A váz alatt két nagy zsák begyömöszölve. Az öregasszony amikor a zebrához ért komótosan, lassan elkezdte az útpadkához támasztani a járművét. Nagyon nehéz lehetett, mert látszott, hogy minden erejét és ügyességét latba veti, hogy sikerüljön. Visszafojtott lélegzettel, és ugrásra, segítségre készen álltunk az üzlet közepén. Mit akar ez? A zebra előtt? Nem értettük...ez bolond? csúszott ki a számon.
- Igen. Ez a Bolond Julis. Nem ismered?- kérdezte Piroska.
- Nem, még nem láttam! Tényleg bolond?
- Azt beszélik. De szerintem sem normális. Nézd már mit csinál!
Sikerült az asszonynak letámasztania az út széli patkára félig fekvő helyzetbe a biciklijét a két zsákkal. Szépen elővette a nagy koszos bevásárlószatyrát a csomagtartóra kötözött ócska kosárból és lassan, hajlott hátával becsoszogott az élelmiszer üzletbe.
-Ez nem lehet igaz! Tegyük már el onnan azt a biciklit! Zavarja a forgalmat, keresztül mennek rajta az autók, nem tudnak átmenni a zebrán!
- Viccelsz? - nevette el magát a barátnőm. -Itt? Ebben a nagy forgalomban? Mégis mikor ment el az utolsó autó? Hagyd a csudába, majd kikerülik!
- Nem hagyom! Ha kijön a boltból akkor őt ütik el amilyen gyors! Én megyek és elviszem onnan azt a biciklit!
Kiszaladtam az üzletből. Tettre készen, át az úton a biciklihez. De mire odaértem, bármilyen gyorsan is szaladtam meggondoltam magam. Arra gondoltam előbb szólok én a néninek, nehogy azt higyje el akarom lopni a járgányát!
Bementem az élelmiszerboltba. Ott sem volt nagy tömeg, így egész gyorsan felfedeztem őt a kenyeres állvány előtt. csontos ujjaival épp egy kenyeret tett a kosarába. A közelébe érve megcsapott a SZAG. Nem egyszerűen büdös volt. Egészen erős tehénszag és valami megmagyarázhatatlan talán trágya szaga lengte körül. Majdnem rosszul lettem. De nem visszakoztam. Hősiesen elhatároztam, hogy egy életem egy halálom én bizony elmondom a néninek, hogy nagyon rossz helyre tette azt a biciklit és én eltolom neki onnan!
- Jó napot kívánok!- szólítottam meg. Ne tessék haragudni, de én láttam, hogy le tetszett támasztani a biciklijét a zebra elé az út padkára. Nem jó helyen van, zavarja a forgalmat. Én szívesen odaviszem a bicikli tárolóhoz a bolt elé. Ott megtalálja. jó lesz úgy?
- Jó napot kedveském! - Nézett fel a műveletből. Nagy ,élénk kék szeme egyenesen rám nézett, miközben könyörgően mondta: - Ne told el kérlek! Ha eltolod, akkor nem tudok rá felszállni! A padkára szoktam felállni, úgy érem fel. Azért támasztom oda, hogy el tudjak vele indulni. Nem érek én arra rá, hogy hazáig toljam!
- Értem! Akkor segítek elindulni jó?
- Hát, ha ennyire ráérsz?!- mondta hunyorogva, és odacsoszogott a pénztárhoz.
Persze voltak előtte! Dehogy értem rá! Átkoztam a hülye segítőkészségemet, de nagyon! Mit tehettem volna, egy darabig álldogálltam a roppant büdös asszony mellett, aztán azt mondtam neki, hogy megvárom kinn a bicikli előtt, és inkább kimentem. Nem vagyok normális! - gondoltam magamban. Mi a fenéért nem hagyom ott? Miért kell nekem mindig gondolkodás nélkül intézkedni? Ki kért rá? Az én üzletemben meg vár a barátnőm, és még az is lehet, hogy egy-két vevő is… én meg itt jótékonykodom! Tuti, hogy nem vagyok normális!
Közben kiért az asszony. Előzékenyen megfogtam a bicikli kormányát, hogy felállítom. Olyan nehéz volt, hogy alig bírtam vele. -Te jó ég!- gondoltam , még a végén elránt!
- Várj kedveském, majd én egyenesbe rakom!- mondta, és kivette a kezemből. Szépen felállította, - kapkodtam ide-oda de csak szerencsétlenkedtem körülötte. - akkurátusan lassan felszállt a nyeregbe. Valami csoda folytán inogva bár, de elindult.
- Viszontlátásra kedveském!- köszönöm a segítséget!- és elkarikázott.
Visszamentem megszégyenülten a boltba. A barátnőm igen jól szórakozott. - Na mi van te hős! Elindítottad a bolond vénasszonyt? Nem ájultál el a szagától? Várj csak, ha bejön legközelebb! Majd szellőztethetsz utána napestig! Mert ez a szag nem illan el egykönnyen az tuti!
Nem volt kedvem bolondozni. Gondolkodtam a vénasszonyon. Miért olyan büdös? Milyen élete lehetett? Nagyon erős. Hány éves lehet? Milyen szívós egy nő! A szeme sok mindent elárult. Nem tudtam szabadulni tőle. Olyan kék volt, mint a tenger, és olyan mélynek is tűnt. Tiszta volt, talán az egyedüli tiszta pont az egész nőből.
Eltelt pár hét. Már nem is jutott eszembe a biciklis öregasszony. Tettem a dolgom. Aztán egy nyugodt, viszonylag békés délután nyílt a bolt ajtaja. Nem néztem fel azonnal, mert éppen egy köteg borítékot tettem a helyére háttal az ajtónak. A SZAG csapott meg. Arra azonnal megfordultam, mint akit az áram ütött meg.
- Jó napot kedveském! - köszöntött vidáman bolond Julis.
Egy diszkrét választ sikerült kipréselnem magamból kelletlenül. Arra gondoltam , hogy igaza volt Piroskának, nem tudom majd a szagát kitessékelni az ajtón egyhamar!
- Szeretnék valamilyen fehér gyöngyöt venni, de nagyot, mert tudod kedveském ócska nylon harisnyákból csinálok virágot. Drótból fonom a keretét, és arra erősítem fel a szirmokat. No annak a közepére kell a gyöngy. El tudod képzelni? Nagyon szépeket tudok ám csinálni! Majd hozok belőle neked is! Óhhh viszik, mint a cukrot! Mert tudod nem nagyon tudok én már aludni! Elvégzem az állatokat, aztán csak forgolódok, egész éjjel! Nem tudok én dolog nélkül lenni éjjel se! Hát kitaláltam ezt a virágot. Mindenem van hozzá! Drót az még az uram után a bányából, mert bányász volt szegény. Rossz nylon harisnyát meg ad a lyányom eleget. Csak a gyöngy hibázik a közepéből.
- Haj! De volt nekem egy szép gyöngy nyakláncom lyány koromban! Hogy az milyen szép volt! Csodálták azt a barátnőim! Irigykedtek is nagyon! Még az első udvarlómtól kaptam szegénytől!
Ezt mind egy szuszra mondta el. Gyanítottam, hogy csak azért állt meg a beszédben, mert elfátyolosodott a szeme az első udvarlójára való emlékezéstől. Koszos, hosszú vékony ujjaival hosszas művelet során előkotorta otthonkája zsebéből gombócba gyűrt zsebkendőjét (aminek színét nem lehetett megállapítani), megtörölte az orrát és akkurátusan leült a vevőknek odakészített székre. Egyszerre nagyon szerettem volna tudni a korát.
- Hány éves tetszik lenni?- kérdeztem.
- Óh, most töltöm be a jövő hónapban a kilencvenkettőt. Nem tartlak fel kedveském?
- Neeem, mondtam igen határozatlanul, és elképedve. Keresek gyöngyöt jó? Milyen színűt szeretne?
- Fehéret, de jó nagyot, mert had látszódjon!
Kerestem, kerestem, nem volt megfelelő egyik sem. Ez nem elég fényes, az nem elég nagy, emez kissé lapított, amaz túl átlátszó. Idegesen mondtam, hogy talán ha behozna egy mintát!
- Ha behozhatnám, amit az első udvarlómtól kaptam! Az lenne a jó!- sóhajtotta.
Mikor volt az már! - mondtam nevetve. De biztosan azért gondolja egyedülinek, mert már régen volt! Szerintem találunk hasonlót . Mitől olyan különleges?
- Attól, aki adta. - Mondta csendesen.
- De hát férjhez ment máshoz, nem?
- De. Férjhez mentem.
- Megbánta?
- Nem, kedveském, nem bántam meg. Nagyon jó uram volt nekem, szültem neki hat gyereket.
- Akkor mi a baj?
- Baj? Nincs baj. Minden rendben van. Szegény uram már meghalt. Isten nyugosztalja. Nyolc éve, hogy eltemettük. Csakhogy őt nem szerettem.
- Akkor miért ment hozzá?- kérdeztem kíváncsian, bár azt gondoltam, ki kéne nyitnom az ajtót, mert megfulladok.
- Hogy miért? Ha akarod elmesélem, az állatokat csak este kell megetetnem, addig ráérek , tegnap már megfőztem, tudod jönnek a dédunokáim, és hogy milyen éhesek tudnak azok lenni!
Elképedve hallgattam. Kíváncsiságom legyőzte az orrom sürgető parancsát, hogy azonnal nyissak ajtót! Leültem a nénivel szemben. Ő pedig mesélni kezdett:

- Tudod kedveském nagyon szép lyány voltam ám! - Megigazította fejkendőjén a csomót, mintha azzal, hogy akkurátusan áll a fején a kendő bizonyítani tudná az elmondottakat. - Nagyon szép!
Tamáskodva néztem meg jobban. Háááát, neki legyen mondva! Ha leszámítjuk azt a rengeteg ráncot, a koszréteget, nagyon kell vizsgálódni, hogy felfedezzem azt a szépséget! Talán a szeme! Az az élénk kék szem , az megőrzött valamit belőle.
- Bizony amikor vízért mentem a kútra, a legények egyből megjelentek! - folytatta. Honnan a csudából, ki tudja! De ott vótak az biztos! Ott laktunk a fölső soron. Akkor még nem volt így kiépülve a falu, mint most. A poros úton kellett mennünk a tele vödrökkel a kúttól hazáig. Bizony akkor még nem volt biciklim! Mennyivel könnyebb lett vóna! De mi azt akkor nem bántuk! Alig vártam, hogy kiküldjön anyám ( Isten nyugosztalja ) a kútra vízér! Mert akkor bekiabáltam a barátnőmnek, hogy : -Jössz, Mariska? - és már jött is a kútra a vödreivel. Valahogy odakeveredtek a legények is. Volt ott nagy játszódás! Sivítozás, locsolkodás, évődés!
De gyorsan összekaptuk magunkat, mert nem volt sok idő a játékra. Anyám nagy nyaklevessel jutalmazta, ha nem vittem a vizet időben haza. Mert kellett a főzéshez. Mosni jó volt a kutunk vize is, de a főzéshez a falu kútját használtuk. Az mélyebb volt, a vize meg olyan tiszta, friss, hideg, hogy nem volt finomabb víz hét határban! - Már betemették sajnos régen. Amikor nekiálltak bevezetni a központi vizet a faluban. Tudod a csatornások.
- Jaj, akkor minden sokkal nehezebb vót, de azért jó vót! De sokat nevettünk! - elmosolyodott az emlékek felidézésétől. Néha olyan vizesen mentünk haza, hogy azért kaptam nyaklevest! - Ne bántson Ides! - kiabáltam- Elestem, attól lettem ilyen vizes!- füllentettem. No akkor kaptam még egyet- Miért nem vigyáztál? - Haszontalan lány! Eredj a napra szárítkozz meg te semmirekellő!
Akkor maradt abba a vizeskedés, amikor egyszer Jani az én drága első udvarlóm aki már akkor legyeskedett körülöttem egy vödör vízzel le akart önteni. Túl közelre sikerült lendíteni a vödröt, és jól fejbe csapott a peremével. nagy lendületbe vót szegény! Én meg majdnem ott maradtam. Akkor nagyon megijedtek! Szaladtak Idesért , hogy jöjjön gyorsan, mert folyik a vér a fejemből és nem szólok, csak fekszek, az orvosért is szaladtak vóna, de az a másik faluba gyógyított éppen. A bábaasszonyt hozták, segítsen! Szerencsére nem lett túl nagy bajom, de a helye az itt van a mai napig a fejemen! - És megigazította a fejkendőjét.
Akkortól Jani nem játszott vizeset többé. Még húsvétkor sem locsolkodott, annyira bántotta az egész! Pedig azt nagyon sérelmeztem! Akkor sem! Azt mondta: Ha nem bírok az erőmmel akkor bírjak az eszemmel! Értsd ezt meg Juliskám! Nem voltam én haragtartó, dehogyis voltam! A Janira meg egyenesen akkor sem tudtam vóna haragudni, ha kéri! Szép szál legény vót egyem meg a szivit! Meg dógos is vót! Itt a faluba nem volt párja az biztos! Olyan petrencéket rakott, hogy a két ökör alig bírta behúzni az udvarukba! Amikor jöttek hazafelé a földekről, mindig bekiabált, hogy : - Juliskám gyere elő! - Hát akkor én akár mit csináltam kiszaladtam a kapu elé! Hol egy szép mezei csokrot, hol egy piros almát, Még tésztás kézzel is kiszaladtam elébe, ha éppen kenyeret dagasztottunk! Azt se bántam! Volt úgy, hogy egy kiscicát hozott nekem! Jaj, hogy örültem én akkor! Idesék se bánták, hogy évődünk ezzel a Janival, mert módosabb gazdák voltak a szülei. Két ökrük vót, meg lovuk, meg lábasjószág. Fődjük egy kicsivel több, mint nékünk. Mondom na, nem bánták, hogy bekiabál nap végén. Én meg úgy, de úgy örültem amikor megláttam! Le kellett szorítanom a kezemmel a pruszlikomat, nehogy kiugorjon a szívem a helyéről úgy dobogott!
Elengedtek idesék vele a szüreti mulatságba is, mindenki minket irigyelt úgy táncoltunk! Olyan szép pár voltunk, és olyan boldogok, hogy már azt tervezgettük lakodalmat ülünk ősszel aratás után, amikor már a munkák nagyja el van végezve. Janikám szombati napon tervezte megkérni a kezem Ideséktől. Jöttek volna az apjával meg a keresztapjával ahogy illendő. A kedvező válasz nem is volt kétséges, mégis úgy izgultunk!
Eljött a szombat. Csak késnek. Ki-ki szaladtam a kapu elé. Mi történt? Miért nem jönnek? Már majdnem levettem az ünnepi ruhám, amikor nyílt a kertkapu. Jön az én Jánosom de apja, keresztapja nélkül .Elészaladtam, rosszat sejtettem. - Mi történt János? - kérdeztem félve. - Miért nem jött édesapád?
- Nem lesz lánykérés Juliskám, mondta lehajtott fejjel. Nem kérhetem meg a kezed!
- De hát miért nem? Mond már mi történt?- sürgettem türelmetlenül könnyeim nyeldesve
- Menni kell a háborúba. Itt a behívóm. - és elővette a papírt a zsebéből. - Kaptak mások is. A Zsiga, meg a Feri, Meg a Pista sógor. Mind megyünk. Nem tudom haza jövök-e még!
- János, suttogtam elhaló hangon! Janikám! Ne menj el!
- Muszáj lelkem. Muszáj! De megvársz-e? Megvársz engem? Mert akkor eljövök hozzád a pokolból is!- kiáltotta erősen magához szorítva a derekam! Alig kaptam levegőt!
Aztán előhúzott a lajbija zsebéből egy gyöngysort. Fehér nagy gyöngyök összefűzve nyakláncnak.- Mutasd csak a nyakad édes Juliskám! Ezt jegyajándéknak szántam, búcsúajándék lett belőle. Emlékeztessen rám, amíg távol vagyok! - mondta és amikor összekapcsolta a láncot, megsimogatta a nyakam.
- Várok Rád, amíg csak élek. - mondtam és komolyan gondoltam. - Amíg csak élek.
Kis szünetet tartott az elbeszélésben, amíg elővette feneketlen zsebéből a gyűrt, koszos zsebkendőt, és megtörölte a szemét. Megigazította a fejkendőt a fején. Meghúzta a csomót az álla alatt. Nem mertem közbeszólni. Azon fohászkodtam, hogy ne jöjjön vevő, vártam a folytatást!
- No elment az én Jánosom. 1916-ot írtunk akkor. 16 éves voltam. A legszebb lyány a faluban. Nem azért mondom, de tényleg így volt!- és huncutul rám nevetett. - De nem kellett ám senki ember fia! Csak a Janira vártam egyfolytában. Szépen lassan kikoptak a legények, mindet behívták katonának aki bírta magát. Nem volt porta ahol ne vártak volna valakit. A sánták, bénák, öregek maradtak. Telt múlt az idő. Vártuk a híreket, de hát azok lassan szivárogtak befelé a faluba! tettük a dógunkat, műveltük a fődeket! De nehéz is volt ember nélkül! Tudod kedveském, milyen nehéz is az ekevasat tartani? Csináltunk is olyan földhányásokat! Csoda, hogy kikelt a kukorica! De hát beletanultunk aztán lassan! Télen jártunk ki az erdőre fáért. Fel a hegyre! Na hát azért járok én ilyen görnyedten! Akkor még bírtam! a gallyakat és a kisebb ágakat összekötöttük jó erősen, és felvettük a hátunkra. Le a faluba vele a hegyről. Minden nap. Volt úgy, hogy huszonöt- harminc háttal is bevittem az erdőről . Nagy dolog volt az! Olyan fáradtak voltunk estére, hogy csak hanyatt dőltünk a szalmazsákon és elaludtunk. De hajnalban kelni kellett az állatokhoz. Édesapámat is elvitték a frontra. Nem is hallottunk felőle többet! Sírtunk ríttunk utána, de mit tehettünk? Élnünk kellett tovább! Az én Jánosomról se jött hír. A gyöngyömet féltve őriztem egy dobozban, minden nap elővettem és a könnyeimtől lettek fényesek. Fohászkodtam, -bár meghallgatna engem a jó Isten, és hazahozná nekem Jánosom!- de nem jött hír felőle!
Eltelt két év, a háborúnak vége szakadt, páran haza is jöttek a faluba, de senki nem tudott róla semmit.
- Felejtsd el lyányom, meghalt szegény! - mondta Ides. Felejtsd el! Nézd, ott van az a Pista, jóravaló, dógos legény az is, és majd megpusztul érted! Vedd már észre, és menj hozzá! Vénlány maradsz a nyakamon a végén! Meddig tartsalak? - Ezt hallottam százszor egy nap. Nem volt az a Pista csúnya legény, nem mondhatom rá, a bal lábára kicsit sántított, mert megrúgta a ló amikor patkolták, nem is vitték el miatta a frontra. Haragudtam rá ezért. bezzeg a Jani kellett nekik! Nem tett az nekem semmi rosszat. Néha hozzám szólt, olyankor amikor rám nézett láttam, hogy majd megdöglik, csak lennék hozzá kicsit kedvesebb, de azért sem voltam! Mi dógom nekem vele? Semmi!
No még egy évig hallgattam Ides unszolását, aztán egy napon eljött, és megkérte Pista a kezem. Csak néztem rá nagy szemekkel, mint a borjú! Ides azt mondta: - No lyányom! Itt a vőlegényed! Hozzá mész és kész! Megkért, el kell menned! Így kell tenni! Vasárnap elsőre kihirdeti az atya, megbeszélem vele még ma!
Nem szóltam, Pista sem szólt. Amikor elment, elbújtam a kuckómba, és elővettem a gyöngysort. János, Janikám, hol vagy? Miért nem jöttél értem? Mi lesz most énvelem? - De nem kaptam választ.
Kihirdették az esküvő napját. Pistával egy-két szót beszéltünk, nem sokat, mert én igen szótlan voltam vele. Próbált ő magához édesgetni, nem nagyon sikerült. A barátnőmmel amikor találkoztunk arra jutottunk, hogy rendes ember ez, de ha nem szeretem! - Majd megszereted!- mondta Ilonka. - Senki sem megy szerelemből férjhez, azt mondták Idesék, mégis megbecsülik egymást! Előbb-utóbb majd megkedveled! Aztán meg János meghalt, vedd végre tudomásul! Nem fog visszajönni! Ő sem szeretné, ha pártában maradnál! Meg aztán mindenki tudja milyen nagy szerelemben voltatok! Örülj neki, hogy ez a Pista elvesz! Őt nem érdekli mi volt Jánossal!
Hát, aztán eljött az esküvő napja. Nem nagy lakodalom vót, A keresztszüleink, Idesék, a testvérek, nagyon megfogyatkozott a rokonság! Pár tyúkot kopasztottunk, abból főztek Kereszték ebédet. Azért szépen kidíszítettük az udvart, a házat, Pista rokonsága kitett magáért, hoztak bort, kalácsot. Volt szép menyasszonyi ruhám is! Hófehér pártával, szalagokkal díszítve. De csak fájt a szívem az én Jánosom után! Erőt kell vennem magamon, ha már így alakult gondoltam, de azért halkra, erőtlenre sikerült az az igen a pap előtt!
Délután kettőkor volt az esketés.
Háromkor fal fehéren megállt előttem Ilonka barátnőm. Nem tudott szólni. Csak sírt. De annyira, alig tudtam szavát venni. - Mi történt? Miért sírsz? Mondd már Te lány! Megráztam a vállát, rám nézett de olyan kétségbeesetten, hogy kiszaladt minden erő a lábamból.
- János- mondta. Hazajött.
Édes Istenem ne hagyj el! Néztem a jegygyűrűmet, vékony volt, de olyan erővel szorította az ujjam, alig kaptam levegőt tőle. Néztem a férjem, ahogy az udvaron jókedvűen beszélget a rokonsággal. Bementem a tisztaszobába, át a kuckómba, kihoztam a féltve őrzött ládámból a gyöngysort, és átadtam Ilonkának.
- Vidd el neki, vidd el Ilonkám és mondd meg… ne mondj semmit! Csak annyit,elkésett. Örülök, hogy él, és legyen nagyon boldog!
Pistának nem mondtam el, hogy mi történt. Nem volt értelme megbolygatni. Megtudta aztán úgyis, hiszen János itt maradt a faluba. De nem esett szó köztünk róla soha. Két év múlva elvette a legjobb barátnőmet. Nem beszéltünk többet, pedig egy faluban laktunk! Nekünk hat pulyánk lett, nekik négy. Éldegéltünk. Tettük a dolgunkat. A Pista előtt halt meg szegény három évvel. Sok éve már ennek kedveském! Sok éve! De várom én azt a napot, amikor a jó Isten magához szólít! Talán még találkozhatok az én Jánosommal odafönn! Mert ha már én nem tudtam megvárni, hátha ő ott a mennyek kapujában vár énrám!
Megigazította a kendőjét, és felállt a székről. A szeme csillogott, arca szinte kisimult. Kicsoszogott halkan az üzletből, mint aki elvégezte a dolgát, nem is várt választ semmire. Én csak álltam szótlanul, értetlenül, ezer gondolat, kérdés kavargott bennem, de szó nem hagyta el az ajkam. Még egy viszontlátásra sem futotta tőlem!
A szaga ott maradt. De valahogy már nem zavart. Halkan becsuktam mögötte az ajtót.
Hoztam gyöngyöt egy egész állvánnyal! Hátha megtalálja valamelyikben AZT a gyöngyöt, de nem jött be többet.
6542
ritatothne - 2020. január 18. 12:56:06

Kedves Katalin!

Megvallom őszintén, hogy a hossza miatt nagyon nehezen fogtam bele. Egyébként is az a helyzet, hogy a novellákat - ritka kivételtől eltekintve - kevesen olvassák. Az én látogatóim is többnyire a néhány soros versem felől érdeklődnek csupán. Azonban a lényeg az, hogy mégiscsak elolvastam, és meg is sirattam. Az akkori emberek hűsége olyan csodás volt, hogy magam is írtam róla a Hűség cimű írásomban, amit tiz részre szedtem, hátha nagyobb érdeklődés mutatkozik irányába. Valamikor - mint emancipált "hölgy" hülyeségnek tartottam ezt az egész Úr előtt kimondott és holtomiglan, holtáiglan esküvel fogadott hűséget, viszont minél idősebb leszek, annál többre értékelem. Nagyon szépen, hitelesen és olvasmányosan írtál róla.

Szeretettel: RitaRose

6041
Katalin - 2019. szeptember 24. 06:50:00

Kedves Kitti! Köszönöm szépen!
Előre is szeretettel várlak a bemutatón! Smile
Rose

5396
Kitti - 2019. szeptember 21. 12:04:39

Kedves Katalin!
Érdeklődéssel és élvezettel olvastam a novelládat. Főszereplőd igen mély benyomást hagyott bennem, karaktere nagyon tetszett!

Szeretettel gratulálok megjelenő kötetedhez! A következő bemutatóján biztosan ott leszek! Rose

6041
Katalin - 2019. április 01. 06:52:51

Kedves Babu!
Nagyon örülök, hogy tetszett! Köszönöm! Ami számomra nagyon megdöbbentő volt, az az idős hölgy hozzáállása volt. Az a hihetetlen erő ami még ilyen idősen is sugárzott belőle! Sajnos nem vagyok biztos benne, hogy mindezt amit tapasztaltam vissza tudtam adni az írásban.
Szép napot!
Kata

5548
babumargareta - 2019. március 31. 19:28:57

Kedves Katalin !
Nagyon tetszett ez a szomorú egyben érdekes történeted !
Gondolom a háborús időkben sok ilyen eset lehetett.
Gratulálok szeretettel !....BabuRose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.