Kaliczka Katalin: Rend a lelke mindennek
Az asszony fázósan kidugta a lábát a dunyha alól. Éppen csak egy pillanattal ezelőtt kukorékolt a kakasuk, ezer közül is felismerné. Büszkén mosolyodott el. Jó kövér, gondolta. Erős jószág, könnyedén rendet tart a 12 tyúkocska között, akikért egyszemélyi felelősségét büszkén gyakorolja. Lesznek is tavasszal kiscsirkék...
Óvatosan felkelt a nagy ágyból, aminek a másik végében a nagybeteg férje aludt. Vigyázva nehogy hozzá érjen - szegény nyögdécselt fél éjszaka, kijár neki a pihenés. Fájdalmai vannak szinte folyamatosan.
Gyorsan magára kapkodta a vastag harisnyát, befőttes gumival megakasztva a combján, hogy le ne csússzon, a pruszlikot, szoknyát, köténykét. Harangoztak. - Öt óra - gondolta.
A teknő megmozdult a sarokban. nyivákoló hangok hallatszottak felőle... -Csiba Te! - suttogta az asszony... - Csiba Te! - Hogy ez a kis macska már minek született a világra! Megindult a teje, mint a gejzír! - pedig még felélesztem a tüzet, mert különben nem lesz időben reggeli a többi gyereknek- mondta halkan. Te mindjárt kapsz! Fordult a teknő felé és gyors mozdulatokkal kinyitotta a kályha ajtót, beletette az este odakészített kukorica csuhét, és gyufát gyújtott. Fújta kicsit, had kapjon lángra... aztán a fahaj következett, amíg az elkezdett ropogni. Kilépett a konyhába, öntött egy liternyi vizet a vízpadon tartott vödörből egy fazékba. Begyújtott a sparheltba - már ropogott is a fahaj, jöhet az apró fa! - Ez rendben. Megtörölte a kezét a köténykébe, odalépett a teknőhöz, kivette a rongyokba csavart kis testet, elővette pruszlikjából a mellét, amiből azonnal elkezdett spriccelni a tej. A kis tátott száj azonnal rákapott, és hálásan szopni kezdte, nagy szemeit anyjára függesztve.
- No lassabban Te! Még beszalad! Te kismacska! - Szeretettel nézte ötödik gyermekét. Sóhajtott. Nagyot, keserveset. - Édes Jó istenem, gyógyítsd meg az uram, mert nem tudom hogy nevelem fel!
A kicsi jól lakott, a vállára tette, miközben gyorsan a tűzhelyhez lépett. Cikóriát tett a forró vízbe. Kavarta. Letette a gyereket, vissza a teknőbe. Majd tisztába teszem, előbb az állatok!
Lehúzta a kávét a tűzhely szélére, dobott a tűzre fahasábot. Vidáman lobogott a láng. Pirkadt. Magára kapta a berliner kendőt, beleburkolózott és kilépett a hideg reggeli udvarra. Vizet húzott a kútból, szénát vetett a ló elé, ( - Szép állat, csak egy kicsit koros. Remélem kihúzza még pár évig! )Vetett a tyúkoknak, a kacsáknak, volt a hídasban egy szép kis disznócska, annak is adott kukoricát. Megpaskolta az oldalát. - remélem nem fázol még! Majd hozok délután kis szénát alád jó? - beszélt hozzá.
Visszament a konyhába. Tett a tűzre, elhúzta a kis karikát a sparhelt tetején, csak úgy világított a lángocska! A nagy fazékban ami mindig a sparhelten állt tele vízzel, elkezdett gőzölögni a víz. A konyhában a vízpad mellett állt a háromlábú állványon egy lavórtartó állvány alul szappantartóval. Az odakészített mericskével mert a lavórba a vízből. Gondosan odatett egy törölközőt az állványon lévő törölközőtartóra. Bement a szobába.
A férje mocorgott, de nem szólt. Nem is nyögött. A másik ágyon két fiú aludt. Lábtól. Már nagyocskák, iskolába járnak. Szerencsére délutánonként már be lehet őket fogni munkára. Időnként reggel is felébreszti őket előbb, ha az apjuk körüli teendőktől nem tudná ellátni az állatokat, ők segítenek. Meg a földeken is. Sok a munka. Alig győzi egyedül. Igaz, hogy a két nagyobb gyerek családostul is be szokott segíteni. De hát nekik is megvan a maguk baja! A nagylány már anya, majdnem egyidősek a gyerekek. A nagylányé meg az övé. - Istenem, minek is adtad ezt már az én nyakamba! - A fiú nemrég nősült. Takaros lyányt vett el, de nem a háztartásban van, hanem dolgozik a gyárban. A fiú is. Nem sok idejük marad szegény anyjukra. Jó, hogy itt van ez a gyár a faluban. Sok embernek ad munkát. De azért a földeket nem adnám oda semmi pénzért az biztos!
Megsimogatta a gyerekek kócos fejét. - Ébresztő hétalvók- suttogta- hasatokra süt a nap! Gyerünk gyorsan mosakodni, öltözni, reggelizni! Hamar hamar!
A két gyerek álmosan nyújtózkodott még egyet-kettőt a jó meleg dunyha alatt. Az egyik fiú kilenc éves forma volt, a másik tizenhárom éves nagy fiú. Ő hamar kipattant az ágyból. Nyújtózott egyet még állva, aztán hamar öltözni kezdett. A kisebb fiúcska kócos fejére húzta a takarót, mint aki nem is érti mit akarnak tőle.
Anyjuk eközben már serényen szelte a kenyeret, amit két hete sütöttek. Bizony a végét járta. Mára van beütemezve a kenyérsütés. A fiúk kikelnek az ágyból, beteszi a helyükre a kislányt, aztán bedagaszt a teknőbe. De addig még sok a dolog... templomba készült. Gyónni akart. A mise 11-kor kezdődik. Tízkor harangozzák az elsőt. Az a figyelmeztetés. Fél tizenegykor a másodikat, Tizenegykor a harmadikat, akkor kezdődik a mise. Mindenképpen oda akart érni misére. Nem hagyta volna ki sosem. Amióta csak élt így volt ez. Minden vasárnap elment a templomba a szüleivel kicsi lyány korában, aztán férjhez ment, és az ura elment a háborúba. Akkor is minden vasárnap elment imádkozni egyedül. Hozza őt haza a Jó Isten azért imádkozott. Hazahozta. Betegen, gyöngén. Imádkozott érte minden vasárnap, de imádkozott minden nap otthon. reggel, délben, este. Javulgatott is. Már úgy volt, hogy meggyógyul. Aztán mégis ágynak esett. Közben egy hónapja megszületett a kislány. Nem volt mit tenni, nem eshetett ágynak ő is... Szinte azonnal felkelt, és tette a dolgát. Mondta is a bábaasszony, hogy- ilyen egy stramm asszonyt ritkán látni ! - Sokra megy vele!- gondolta Egy éhes szájjal több!
Rácsapta a kenyérszeleteket a platnira, szépen pirultak. Betöltötte a konyhát a piruló kenyér semmihez sem fogható kellemes illata. Elővette a fokhagymát, megpucolt két gerezdet, a kenyereket megkente velük. A kis kék bödönbe még volt egy kis zsír alja, (ami a legjobb, mert van benne egy kis töpörtyű törmelék, kicsit barnás, és nagyon jó ízű.) megkente vele a kenyereket, kitette a konyhaasztalra a két pohár cikóriakávé mellé. Addigra a fiúk már ott ültek az asztal két oldalán, és nagy hozzáértéssel kezdték ropogtatni. Anyjuk nem szólt. Hagyta enni őket.
Amikor jóllaktak, kiadta nekik a munkát. A nagyobbik fiú felügyeletével a kukoricagórét kell kitakarítani. Sok az egér, még megeszik azt a nehezen betakarított kukoricát. Utána morzsolni kell, mert fogyóban van, az állat meg mindig éhes. Aztán kiválogatni a krumpli közül a sérültet, meg ne rohassza a többit, egy fazékra valót összeszedni, - majd megfőzzük a disznónak. Semmi nem mehet kárba!
Még elmondta, hogy be ne essenek a pincébe a nagy igyekezetbe, mert kitörik a nyakukat! Kedvesen megborzolta a kisfiú üstökét, rájuk segítette a bekecset és kitessékelte őket az udvarra.
Szinte szégyenkezve kapdosta be a fiúk reggelijének maradékát. leöblítette egy kis cikóriakávéval, és letörölte az asztalt. bement a szobába, az urára most nem nézett rá, egyenesen a bölcsőnek kinevezett teknőhöz ment, kézbe vette a kicsit és másik kezével kis mélyedést csinált a fiúk dunyhájába. - Mint édesanyád méhében, úgy fogsz itt pihenni te kis macska! - mondta neki csendesen miközben a dunyha közepébe tette és elkezdte kicsomagolni a rongyokból. - Tisztába teszek, aztán ne vinnyogj nekem, mert nem érek rá!- suttogta. Szerencséje van- gondolta, nagyon jó kislány. Alig lehet hallani a hangját. Megeteti, tisztába teszi, aztán mintha a világon se volna! Az igaz, hogy ha éhes, vinnyog kicsit, mint egy kismacska. Azért is hívja így. Meg azért, mert még nem keresztelték meg. - Édes Istenem! Adj erőt ennek a kis vinnyogónak, hogy ne legyen baja és megkeresztelhessük minél előbb! Adj erőt az apjának, hogy talpra álljon! Mert nem tudom mi lesz!
Otthagyta a kicsit az ágy közepén, és a férjéhez fordult. Az nézett rá beesett szemekkel, vékony karja a dunyha tetején nyugodott, borostás arca fájdalmasan megvonaglott.
Az asszony melléült, gyengéden kézbe vette az ura csontos ujjait és az arcához szorította. - mindjárt megmosdatlak. Fel tudsz ülni?
Férje csak egy erőtlen nemet intett a fejével. Égő pillantását asszonyára emelte, mintha bocsánatot kérne minden bajért, minden bánatért, minden el nem hangzott szóért, el nem ölelt ölelésért, el nem csattant csókért!
Értette ezt az asszony! Hogyne értette volna! Szavak nélkül, pillantásokból... mindig is értették egymást. Igazi szerelem volt az övék. Nem a szülők akarták, ők puhították meg a szülőket, hogy egybe kelhessenek. Szerény esküvőjük volt. Az atya összeadta őket, ott volt a rokonság a vasárnapi misén, aztán ki-ki a dolgára. Szerették egymást nagyon. Sok dolog volt, van a ház körül, a gyerekek, az állatok, a föld... dehát ez az élet rendje. Csak a háború! Az ne lett volna! Amikor elvitték az urát, azt hitte leszakad az ég! De nem szólt. Minek? Az asszonynak ebbe nincs beleszólása. Imádkozott, hogy hazajöjjön! Hogy életbe maradjon! Most is azért imádkozik. Épüljön fel! Pedig már nem is eszik. Alig tud beleerőltetni egy kis erőlevest. Talán ma benne marad, és nem jön ki belőle azonnal!
Közben hozza a lavórban a vizet, rongyot, tiszta lepedőt. kitakarja az urát, lemossa a testét lassan, gondosan ügyelve a mozdulataira, hogy ne okozzon fájdalmat. Szemét el - elfutja a könny, de igyekszik uralkodni magán, mindent elkövet, hogy ne lássa rajta ez a szent ember az elkeseredést. mert szent ember az biztos! Meg nem bántotta egész eddigi életük során soha! Se szóval, se tettel! Halk beszédű, csendes, dolgos ember. A családját szereti, mindent megtett értük mindíg. - Hát Édes drága Istenem! Nézz le ránk! - fohászkodott magában miközben áthúzta az átizzadt ágyat. Megitatta az urát.
Végzett. A teknőbe tette az ágyneműt, kivitte csendben behúzva maga mögött az ajtót. A konyhában két hokedlit kitett középre, rátette a teknőt, az ágyneműt belőle a sarokba, - arra holnap kerül sor -majd kitörölte a teknőt. Harangoztak. - Nem lehet még tíz óra!- Ott laktak a templom alatt. Kis domb tetején állt a templom, alatta vezetett az út be a faluba. Ők az út másik oldalán laktak egy kis mély udvarban. Kis tornácos parasztház egy szoba konyha és a tisztaszoba. A tornácot szőlő futja be, szemben vele egy kis emelkedő, alatta pince nagy faajtóval. Benne hordók borral, kis krumlicska zsákokban, zöldség homokágyban, rendben bepakolva . kis lépcső vezetett az előtérbe, ahol egy polcon sorakoztak a befőttek, savanyúság, lekvár, várva a telet. November volt, dércsípte, hideg, szeles, szürke november.
Gyorsan kell dolgoznom! Keresztet vetett a teknő felett. - Édes Istenem segíts! - Lisztet szórt a teknőbe, kicsit szét simogatta, beletette a sót, az előkészített kovászt, és öntött hozzá langyos vizet. Elkezdte lassú mozdulatokkal összedolgozni. Izmos karja megszokta a munkát. Mozdulatai kiszámítottsága, összhangja, mint egy kéttagú zenekar játéka! Pontosan, szépen alakította a tésztát. Néha felegyenesedett, megtörölte kézfejével a homlokát. Be- behallgatott a szobába, nem hall-e szokatlan hangokat. A fiúktól nyugodt volt, értük nem aggódott, nagyok már, tudnak magukra vigyázni. Jó fiúk, szófogadóak, rendesen viselkednek, mert tudják, hogy anyjuknak szüksége van a segítségükre!
Harangoztak. - Uram Isten! Ez már a második! - Gyorsan négy cipóra osztotta a tésztát, belisztezte, tiszta konyharuhával betakarta, megrakta a tüzet és a lavórba nézett. Nincs benne víz, de nincs a vödörbe sem! Már késő húzni... Levakarta a nagyja tésztát a kezéről és levette a lisztes köténykét magáról.
Bement a tiszta szobába, gyorsan elővette a vasárnapi szakácskáját ( négyszögletes kötény csipkével a szélén ) . Még Édesanyjától kapta az esküvőjére. Felkötötte vigyázva nehogy összepiszkolja, kiment, közben sietve átvetette a vállán a berliner kendőt, megkötötte a derekán, szépen takarosan és odaszólt a fiúknak:
- fiúk húzzatok vizet a kútból mire jövök. Megyek a templomba. Nézzetek rá apátokra! - és már csukta is a kaput. - Elkések- gondolta.
Már mindenki benn ült a templomban. Csend volt, csak az asszonyok suttogása hallatszott, ahogy kibeszéltek ezt-azt... lapos pillantásokat lövelltek felé. Később jött, mint szokott. Csukott szemmel is a helyére talált, így nem nézett se jobbra, se balra. Keresztet vetett és leült a helyére. Elkezdődött a mise. Lassan felengedett. A rituálé mindig megnyugtatta. Őszintén bízott Istenben. Imádkozott a gyerekeiért, szülei korán meghaltak, értük, a lelkükért is imádkozott. Saját magát is megemlítette, de csak, hogy bírja a munkát, hogy felnevelhesse a gyerekeit. Két gyereket már eltemetett. egy évet éltek. Ikrek voltak. Gyengécskének születtek, nem volt orvosság a háború előtt. Elvitte őket valami kórság. Akkor is sokat imádkozott, de belenyugodott Isten akaratába. Nagyon beletemetkezett a gondolataiba. Csendben mormolta a verset a többiekkel együtt. A mise a végéhez közeledett. Az atya oda ért, hogy
- legyen békesség közöttünk - ekkor meg szokás fogni egymás kezét, és azt mondani egymás szemébe nézve, hogy - Legyen békesség!
Ennél a mondatnál az asszony megfogta a szomszédja kezét. Teljesen megfeledkezve róla, hogy az bizony tésztás...
- Te nem mostad meg a kezed úgy jöttél templomba? - nézett rá a szomszédja rosszallón.
- Legyen békesség! - Mondta az asszony majd elrejtette a kezét a szakácskája ráncaiba...
1949 november 20-át írtak . Aznap halt meg a nagyapám.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.