Guti Csaba: Ajándék: Második történet (2019. május)
Még hajnal volt, az utcai lámpák álmosan eregették tompa fényüket. Az utcán egy-két korán kelő melós botorkált csak, akikről a munka kíméletlenül lerántotta a takarót.
Márta sem tudott aludni, a teraszon ült, és a kávéját kortyolgatta. Nem tett bele cukrot, csak úgy feketén itta. Keserűn, hisz az illett hozzá. Közben rágyújtott, és lassú csíkokban engedte ki a tüdejéből a füstöt, majd merengve nézett az eloszló tömeg után, mintha csak jövendölni akart volna belőle.
Pedig nem a jövőt látta abban, hanem a múltat, minden kora reggel, amikor magányosan leült a kisszékre, és rágyújtott. Már tíz éve, hogy egyedül fogyasztotta el kávéját, és már tíz éve, hogy nem kívánt senkinek se jó reggelt. Tíz hosszú éve. Az ember megöregszik ennyi idő alatt, és a szíve megkérgesedik, ha nem melengeti közben a szeretet. S Mártát csak a hideg falak vették körbe. A részvétlen, rideg kövek.
Hónapok teltek el, amióta utoljára lépett be a lánya szobájába. Sokáig rendben tartotta azt, letörölte a port, megöntözte a virágokat, és kiszellőztetett. Akkor még úgy gondolta, hogy újra lesz lakója annak a szobának, mert a lánya egyszer úgyis hazatér. Nem akarta, hogyha ez megtörténik, akkor Edit azt lássa, hogy az anyja mit sem törődött a dolgaival.
Nem volt mindig könnyű belépnie oda. Sőt, kifejezetten nehéz volt. A lánya illata még hónapok után is ott terjengett, hisz beitták azt a falak, a bútorok, és mindannyiszor a nő arcába borították vádjukat, amikor csak Márta közéjük ment. A nő szinte hallotta a szitkokat.
- Elment! Elment! Miattad ment el! Hagytad elrohanni, mert az a férfi fontosabb volt neked! S, jaj, mostanra mégis egyedül maradtál! Megérdemelted, most már ne zokogj, csak újabb bánat sarjad abból!
Márta azonban penge vékonyra szorította ajkait, és csak törölte a port, majd megigazította az ágyon a párnákat.
Nagyon sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Márta ne menjen be többet oda. Éppen annyinak, hogy a remény utolsó morzsái is elporladjanak a hosszú évek kíméletlen malomkövei alatt. Egy reggel fehér lepedőkkel tért vissza oda, és mindent letakart velük. Aztán bezárta maga mögött az ajtót, leroskadt a lépcsőre, és kisírta magát. Úgy érezte ki kell adnia magából az elmúlt évek összes kínját, hogy aztán soha többet ne kelljen vele foglakoznia. Ez azonban nem tartott sokáig.
Nem lehetett a dolgokat egyik pillanatról a másikra elfelejteni, nem lehetett meg nem történté tenni őket, és nem lehetett a lánya emlékét örökre elengedni. Bizony Márta sírt még eleget azután is, hiába bánta meg ezerszer a történteket.
Május ötödike volt. Pontosan tíz éve történt, hogy oly rettenetesen összevesztek Edittel. A lány, aki akkor fiatal nő volt, elmondta ugyanis, hogy a férfi, aki akkor az anyjával élt, őt is megpróbálta elcsábítani. Márta akkor nagyon szerelmes volt, vagy egy válással a háta mögött, lehet, hogy csak nagyon elkeseredett. Mindegy, ez nem is fontos! Az viszont igen, hogy a nő nem hitt a lányának, hazugnak nevezte, és olyan embernek, aki irigyli mástól a boldogságot. Sokáig kiabáltak egymással, szó szót követett, a fékevesztett indulatok pedig haragot izzadtak magukból.
A két nő még az utcán is kiabált egymással, amit csak az éles vonatfütty vágott ketté. Ez egyben Edit búcsúja is volt. A lány vissza sem nézett, amikor a szerelvény kifutott az állomásról. Márta viszont percekig meredt a vonat után, még akkor is, amikor abból már semmi nem látszott.
Azon a délutánon fel sem tűnt neki, hogy az a férfi, aki otthon várta, meg sem próbálta védeni magát, csak csöndesen a fal mellé húzódott, majd észrevétlenül kisomfordált az ajtón.
Márta csak akkor jött rá, hogy mekkorát hibázott, amikor azt a férfit hónapokkal később egy másik nővel találta abban az ágyban, amiben ők álomra hajtják a fejüket.
Azóta él teljesen egyedül. Vasárnaponként templomba járt, de a szent ostyát azóta sem vette magához, csak beült az utolsó padba, és lehajtott fejjel az Úrhoz fohászkodott.
Azon a délutánon, azonban az ima sem nyugtatta meg. Tíz év hosszú idő, ő épp azóta nem hallott a lányáról. Furcsa nyugtalanság költözött a gyomrába, amit sehogy nem tudott legyőzni. Mise után nem akart még hazamenni. Az utcákat járta, s valami húzta, vonta oda az állomásra, azokhoz a részvétlen, hideg sínekhez. Megállt mellettük. A lábai remegtek. A hideg átjárta a testét, megrezegtette a csontjait.
Már sötétedett, amikor a távolból előtűnt egy fényes szempár, és zakatolva egyre csak közeledett felé. A nő megszédült a látványtól, érezte, hogy az ereje elhagyni készült.
Aztán a mozdony nagyot visított a levegőbe, majd újra, és még egyszer. A mozdonyvezető talán észrevett a távolban egy bizonytalan testet a sínek mellett. A nőbe lándzsaként hasított bele az éles füttyszó, csak úgy, mint tíz éve. Éppen tíz éve.
A régi érzések kerítették hatalmába. A régi fájdalom szorongatta a torkát. Minden egészen olyan volt, mint akkor nap, amikor a lánya elhagyta, az ő hibája miatt. Behunyta a szemét. Arcán érezte a robogó vonat szelét. Beleszédült.

***

A kupé sötét sarkában egy középkorú nő szorongott. Szeme az elsuhanó végtelen tájat pásztázta, de gondolatai mintha egy üvegcserepekkel teli burában raboskodtak volna, amit elevenre szabdalt az emlékezés.
A táj mit sem változott az elmúlt tíz év alatt. A sínek mentén térdig érő szamárkóró, és magasra meredező akácnövések grimaszoltak a szépre vágyó utazókra. Majd a vonat egy régi lepusztult épület mellett suhant el, talán még a bakter is ugyanaz benne, mint régen. Edit ezt nem tudta meg, mert ott nem állt meg a vonat, a bakter alhatott tovább.
Minden, minden ugyanaz! Editet elfogta a szorongás, hogy odahaza is – mert még mindig úgy hívta azt a helyet- is ugyanaz lesz-e mint régen. Olyan minden, mint amilyen akkor volt, amikor még boldogok voltak az anyjával, vagy olyan, mint akkor, amikor azon a csúnya kora estén elrohant otthonról.
Minden nap eszébe jutott a dolog. Eleinte könnyebb volt, mert a harag elnyomta a fájdalmat, és elvakította a szemet. De ahogy múlt az idő, a harag megkopott, és az igazság ott maradt csupaszon.
Sok idő telt el, amikor Edit úgy látta a dolgokat, hogy azok igazán fájtak. Akkor, amikor úgy gondolta, hogy mégsem kellett volna elrohannia csak úgy otthonról. Akkor, amikor már úgy érezte, hogy talán egy szót, egy beszélgetést, néhány higgadt gondolatot megérdemelt volna a dolog, mielőtt felszállt arra a vonatra
Azóta is úgy látta a dolgokat. Magát hibáztatta, és a forrófejűségét. Olyan volt gyerekkora óta. Emlékszik, az anyja csak legyintett, amikor mások azt mondták, hogy: - szeleburdi ez a gyerek!
- Majd kinövi! – még most is hallja csengeni a fülében az anyai szavakat.
Hát nem nőtte ki. Ez lett belőle.
Tíz éve ment el. Éppen tíz éve. Furcsa érzés visszatérni ennyi idő múlva. Vajon megvan még egyáltalán az anyja háza? És megvan még benne az anyja? S ha igen, akarja – e látni?
Edit keze remegett, ahogy a kávét forgatta benne. Egész szemes, az az igazi. Mielőtt felszállt volna, előtte berohant a trafikba. Emlékezett, hogy régen az anyja nagyon szeretett kávézni. Gondolta vesz neki egy csomaggal. Nem jutott más az eszébe. Röhej ennyi idő után egy kávéval hazatérni, mégis csak ez volt nála.
Editet megint elragadta a bizonytalanság! Talán hülyeség ez az egész! Lehet, le sem száll, csak továbbmegy, aztán a végen majd átszáll a visszajövőre.
- Nem lehet! – gondolt egy újat. Végig kellett csinálnia, mert ha megfutamodik, soha nem próbálta volna meg még egyszer. Csak a gyáva veszíthet el mindent. Nem akart az lenni.
Arra lett figyelmes, hogy az emberek a leszálláshoz készülődtek. Kinézett az ablakon, és ismerős házakat pillantott meg. A szíve nagyot dobbant. Érezte, ahogy az idegesség kiült az arcára, és kiszívta belőle a vért. Csomagot nem vitt, azzal nem kellett bíbelődnie. Lassan ő is az ajtó felé tipegett.
Megrezzent a vonat füttyére, mely olyan elevennek tűnt még odabent is. Aztán a vonat nagyot fékezett, erősen meg kellett kapaszkodnia, hogy ne boruljon el.


***

Percek múltán, amikor már az ajtóban állt, kővé meredt a látványtól. Az anyja állt vele szemben, aki valószínűleg épp úgy nézett vissza rá.
Anya és lánya alig egy méterre álltak egymástól, de mégis egy szakadék tátongott köztük. Edit lelépett, és a vonat szuszogva elmasírozott mellettük. A két nő nem hallotta azt, nekik akkor már megszűnt a külvilág. Csak egymást látták, de megszólalni még akkor sem tudtak.
Edit eszmélt fel előbb, akinek eszébe jutott, hogy szorongat valamit. Hirtelen mozdulattal nyújtotta át az anyjának.
- Kávé. Neked hoztam! – mondta bizonytalanul. Még mindig sok cukorral iszod, és tejporral?
Az anyja nyelt egy nagyot, de attól a szemei még mindig olyan fátyolosan csillogtak. Megköszörülte a torkát.
- Hát persze! Az élet édesen jó! - mondta, majd halványan elmosolyodott. Abban a pillanatban azonban a könnyei is kihullottak.
Anya és lánya akkor omlott egymás karjába, és szorosan kapaszkodtak, mintha nem akarták volna többet elengedni a másikat.
A kávé kihullott a kezükből, és a fekete szemek a zúzott kövek közé szóródtak. Márta egy cseppet sem bánta, annak ellenére, hogy a legszebb ajándék volt, amit valaha is kapott.
6113
Csaba - 2019. május 09. 06:12:12

Kedves Kata és Magdi!

Köszönettel fogadom a gratulációkat!
Hát, igen! Valóban szomorú történet, de az idő múlásával mindkét fél belátta hibáját, és törekedett a békülés felé. Ezért tudtak ott, és akkor találkozni. Sajnos az életben nem mindig alakulnak így a dolgok.
Köszönöm, hogy időt szakítottak az írásomra! Minden jót kívánok! 😊

6191
Magdolna43 - 2019. május 08. 21:46:13

Kedves Tollforgató!
Fajdalommal olvastam írásod!
Szerintem nagyon szomorú, mikor anya es lánya, élhetne szeretetben, de a gyülölet éket ver közéjük.
Mártának szerencséje volt, hogy az őhozzá vissza jött Edit.
Szeretettel gratulálok,
Magdi

4204
pathfinder - 2019. május 08. 15:15:55

Kedves Tollforgató!

Nagyon aggódtam a közepén, hogy ugye nem fog a vonat alá ugorni, de szerencsére semmi ilyesmi nem történt. Örülök, hogy szerencsés fordulatot vett a történet a végére. Nem szép, ha valakik örökre haragban válnak el egymástól!

Szeretettel gratulálok:
Kata

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.