Tasnádi Rita: A lelkész
Ma olyan történt velem, ami minden eddigi szenvedésemet felülmúlta, csalódásom minden eddiginél nagyobbra sikeredett. Hála három segítőmnek, köztük a református lelkésznek, egy szociális munkásnak, és egy nem tudni, minek, azaz kinek, mert ő nem végzett szociális szakon, ha jól tudom. Szóval lelkész. Ő egy lelkész. Ő? Egy lelkész? Jézusom! Úristen segíts! Történt ugyanis, hogy immár hét, hetes hónapja ezek hárman jó alaposan felkavarták az életemet, vagyis inkább a lelkemet. Igen, ők, a segítők! A segítőim!-?... Tavaly ősszel Szilvike, a klubvezető, ahova anyám jár étkezni, megtudta, tőlem, hogy itthon anyám halálra gyötör, és javasolta, sőt elintézte a kerületünk egy másik klubjában, hogy tag lehessek, étkezéssel, nappali foglalatossággal. A vezető tehát a lelkész. Rövidesen kiderült Blanka gondozónő kétszínűsége, jöttek sorban a konfliktusok. Saját gondozóm is lett, vagyis van, ő Szabi. Na, ő egy külön téma, de mindegy is...A rengeteg probléma, konfliktus kikészített mindhármunkat, de engem teljesen. Jó ideje szednem kell, még tőlük függetlenül antidepresszáns, és nyugtató tablettákat, és persze gyógyszert a rohamok ellen. A konfliktusok engem céloztak, ellenem folytak, engem kihagytak sok mindenből, sértések, bántások értek. De én nem bírtam, mert szuper-érzékeny vagyok és az egóm sem kicsi. Egy héttel a mai tragikus esemény előtt én olyan állapotba kerültem, hogy segítséget kértem a Lelkész felettesétől, vagyis egyszerűbben mondva panaszt. Szerintük ez feljelentés. Szerintem nem, még ebben sem értünk egyet.
Azóta felborult az a labilis egyensúly, amit eddig produkálni tudtunk, Szabi múlt héten behívatott. Két órát nyüstölt, magyarázott, provokatívakat, beugratósakat kérdezett, ha nem is mondta ki, de burkoltan közölte, vonjam vissza a feljelentést. Két óra eredménye: nem vonom vissza. Aztán jött a hétvége, majd a hétfő. Izgultam, mi lesz, hogy lesz, jóra, ugye, nem számíthattam, de bementem, a nyári forróság tombolt, 39 Celsiusszal. Égetett a buszmegállóban, bent a buszban, már itthon fürdés, törölközés után csupa izzadtság voltam. Kedélyesen nyomkodtam be az ajtónyitó kódot, nyílt a pszichiátriai nappali klub ajtaja, megcsapott a hűs, légkondicionált benti levegő. A folyosón benéztem az irodába, senki, az egyik terembe, üres, majd a hátsó terembe léptem, ahol Szabi, Blanka és páran kártyáztak. Uno-ztak, Uno kártyával, ez ilyen logikai, és figyelem fejlesztő valami.
Csatlakoztam, belemerültem a játékba, mikor bejött a Lelkész. Kérte, menjek vele, mert SEGÍTENI szeretne nekem! Érdekesnek tűnt, de engedelmeskedtem ami feltűnt, hogy a Szabi és a Blanka is jött velünk az irodába. Már előre odatették a széket nekem kedvesen kért a Lelkész, üljek le. És írjam alá azt a papírt, ami már az asztalon volt kikészítve. Elolvastam. Valami késztetett, hogy olvassam is el, ne csak aláírjam. Igaz, mondták, hogy érdekemben írjam alá. És akkor megdöbbentem. Egyetlen mondata így szólt: "Nyilatkozom, hogy nem szedem gyógyszereimet és megígérem, hogy szedni fogom"
Ránéztem Szabira, aztán Blankára, és azt kérdeztem, ezt hogy képzelik? Majd még hozzátettem: Miért teszik ezt velem? Aztán a Lelkésznek mondtam, amit leírt, nem igaz, mert szedem, és nem írom alá. De mégis a szöveg alá írtam, hogy az állítás nem igaz, orvosommal együttműködve szedem, tisztelettel, név. Láttam a lelkész szétesett ábrázatát, tiszta vörös volt arca, torzultak vonásai, zavartan mosolygott vagy sírósan nézett, egész lénye szétzuhant. Bal kezemet feltettem, jobbat szívemre, és négyszer ismételtem el: -Az életemre esküszóm, hogy szedem a gyógyszereimet.
Már közel álltam a síráshoz, mélységesen szenvedtem, hiszen ez árulás volt ellenem. Ezen kívúl visszaélés is. A lelkész, Isten embere, intett, hogy akkor elmehetek. Visszamentem a kártya party-ra. Hát ennyi...gondoltam sóhajtva magamban. Aztán még irodalmi foglalkozás jött, Nagy László verseit olvastuk föl egymásnak, egész jó volt. Utána elbúcsúztam. Valami sugallatra ezzel a Blankával, meg a lelkésszel is kezet fogtam, békét és minden jót kívántam. Blanka flegmán elfordult. A lelkészünk mikor hozzá léptem, utálkozó arccal nézett, majd rájött, hogy a kezemet nyújtom, és jót kívánok, arca kivirult, mosolyra fakadt, vidáman reagált. Aztán tényleg eljöttem, ajtót halkan becsuktam, már újra égetett a Nap. Itthon órákkal később emailt írtam és a panaszt visszavontam. Besötétedett közben, de szívembe béke költözött és minden harag elmúlt idebent. Csak a félelem jön elő hullámokban, meg a kétely. Aztán becsuktam szemem, és abban a percben Jézus átölelt, szívére hajoltam, éreztem szeretetét, és vigasztaló szavait hallottam: -Nyugalom, kezembe vettem őket.
Aztán éreztem, ahogy vállaimat, karomat tapogatja, ahogy szívemre teszi kezét, ez percekig tartott. És akkor tudtam, rájöttem, éreztem, Isten teremtménye vagyok.
4962
Tasnadirita - 2019. szeptember 22. 08:13:10

A lelkészt mint embert amikor néztem, hallgattam, a nyüzsgését, állandó gyors, pörgő viselkedését, frappáns mondatokat, talányos vagy tréfás kérdéseket tett fel, felhangoltan viselkedett, fontoskodott, utasított, oktatgatott, beszéde enyhén erdélyi tájszólásos, imitt-amott törte a magyart, mondatai tekervényesek, néhol értelmetlen, logikátlanok voltak, személyisége vibráló, karizmatikus, inkább negatív hangsúlyokkal, arca merev, mimikája nem kedvességet tükröző, nem gyengéd , nem szeretetteljes embert mutató, lehengerlő, szabályszegő, egy erőteljes, uralkodó típus. DE! Ez a DE az, ami nekem ijesztő volt, és most is az. Minde mögött a nagy Űr van. Egy óriási látvány mögött a semmi. Ehhez a képhez hasonló. A fecsegő felszín, és a hallgató mély. Belül üres, szubjektíven azt éreztem, nincs a lelke helyén semmi, csak egy hatalmasra duzzadt EGÓ.
A lelkész élettörténete: egy gimit alapított x városban, az csődbe ment anyagilag. A presbiterek kértek a lelkésztől anyagi elszámolást, aki ezt nem akarta. Érdekes fordulat, menesztették a presbitereket és a lelkészt is. De hitoktató is volt, és bejárt erre a munkára, ezt nem tartotta az uj presbitérium helyesnek, menesztették innen is. A történet fenn van a neten, könnyen megtaláltam egy újság oldalain...A lelkész személyisége ok. Makacs, érthetetlen neki, hogy mások vagy más ember nem azt gondolja v.érzi v.csinálja, amit feltételez. X lelkészség és iskola civakodásai innen gyökereztek. Minden bizonnyal. Nagyon sokat tapasztaltam, hogy a lelkész amikor a Klubba jártam, bár én belül sem haragot, sem ellenséges érzelmet nem tápláltam, nem éreztem, de ezt kívülre sem sugározhattam, felé sem, mégis nyilvánvalóann láttam, hogy ő így gondolja, ennek megfelelően ellenségesen, támadóan vagy inkább védekezően de támadva viselkedett velem. Rövid és gyors mondatokkal tette, melyek bántóak voltak. Egy példa: leültem velük kártyázni, már volt náluk kiosztva lap, hogy én is játszak, mondtam, hogy veszek fel, osztok lapokat magamnak is. Mindezt azért, mert szeretek kártyázni, hogy beilleszkedjek aznap is, és miért üljek ott tétlenúnl, unatkozva. Erre a lelkész feszül hangon ezt mondta: Tessék csak, parancsoljon!
Ennek hátterében is egy konfliktusunk volt, kértem, hogy ne üvöltözzön főleg a lelkész, mert rosszul érzem magam, ha üvöltözés van. Meg is indokoltam, az epilepszia miatt nehéz bírnom a zajt, erős fényt. A kérést követő napokban a lelkész sokkal hangosabban hahotázott, a gondozónő is feltűnően hangosabban, a betegek persze nem. Láthatóan meg sem értették a kérésemet. A tessék parancsoljon ideges beszólás is erről szólt, úgy vette, hogy dirigálok, megszabom, hogyan legyenek a dolgok,stb. Ha elolvassuk az X város iskolai cikket, ahol részletezik, hogyan történtek a dolgok, kitérve arra, hogy ellenségeskedés történt, burkoltan utalnak a lelkészre, hogy makacs, öntörvényű, haragos, meg hiú, megérthető, hogy személyisége éretlen. És én pl. semmilyen kedvességgel sem tudtam megenyhíteni. Egyszer leültünk négyszemközt, és összetettem a két kezemet, sírva kértem: "Kérem fogadjon el, ne utasítson el!" Ezt kétszer kértem egymás után. Reakciója ez volt: arcán nulla érzelem, szeme sem rebbent, és egyetlen szót sem mondott. Máskor sem láttam rajta pozitívérzelmeket, viszont felindultságot, haragot, idegességet igen. Ilyenkor tiszteletlenül, bántóan viselkedett, beszélt. És az X helyen töttént kavarodás, zűrzavar kicsiben itt is megtörtént, hiszen a lelkész és köztem töfténteket senki sem értette meg az igazságnak megfelelően, én voltam úgy látható, mintha tőlem indult volna ki a baj, vagy veszekedtem volna, persze nyilván, mint vezető, mint lelkész, mint szakember, hibás nem lehetett, és én senkinek nem részleteztem, a probléma gyökerét, lényegét. A gondozónő sokat hibázott, de mindegy is, olyan bonyolult, tekervényes, az ügy, pontosan, mint X helyen anno. Nem lehet, hogy vannak olyan emberek, akik bárhova mennek, összrzavarnak mindent? Ha olvassa e sorokat a lelkész, amket ide írtam, én megszerettem őt, emberként, és ha nehéz is, próbálja érteni, nem haragudtam, nem haragszom, nem érzek ellene, ha így érezte, akkor sem, és ha hibáikat említettem, az azért volt, mert szerettem volna, ha nem hibáztak volna, mert nekem az rosszul esett, fájt, ennyi. Ez NEM ellenséges érzelem! Ha ezt akkor, ott megértette volna, még most is járhatnék a klubba. Merthogy javamra lenne emberi társaságba járnom. A gimnáziumra gondoljon, szinte penge pontossággal ugyanez volt.

Az egész úgy érthető csak, ha a sulis dolgot és az én ügyemet, és a lrlkèszt is, és engrm is pontosan ismerjük. Akkor szembe találjuk magunkat a Valósággal.

6542
ritatothne - 2019. augusztus 19. 11:58:27

Kedves Rita!

Az emberekben mindig lehet csalódni, akár világiak, akár lelkészek. Jól tetted, hogy nem írtad alá azt, hogy nem szeded a gyógyszereidet. Egyesek azt gondolják, hogy a betegekkel mindent meg lehet csinálni, egyszerűen visszaélnek azzal, hogy kiszolgáltatottak. Rendkívül szánalmas és becstelen dolog.

Szeretettel: RitaRose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.