Tóth Györgyné: Régi nyár
Szupermarkettben vásároltam a péksüteményes polcnál mikor feltűnt egy fiatal anyuka a kislányával egy kosárral a kezében a kenyerek közt válogatott, látszott, hogy siet, fáradt lehetett a napi munka után, a kicsivel talán az oviból jöttek és csak beugrott gyorsan a vacsorához bevásárolni.
A kislány kérdezte.
- Anya, Miből készül a kenyér?
Általában egy gyerek mindig mindent kérdez, ez érthető, mert ő honnan tudhatna mindent amit a felnőttek.
Anya válasza tömör és rövid.
- Lisztből.
- Anya miből készül a liszt? Anya, hogyan lesz a lisztből kenyér?
A hölgy határozottan megfogta a gyerek kezét elindult vele, elmenőben még hallottam
- Hagyjál már békén a sületlen kérdéseiddel!
Elgondolkodtam. Lehet, hogy ő sem tudja? Vagy csak egyszerűen fáradt, kimerült
és nincs kedve válaszolni a véget nem érő miértekre.
Nem egyszerű a válasz, a mai kenyér nagyjából úgy készül, hogy emberi kéz alig érinti, elvégzik a gépek. Learatja kombájn a gabonát, viszik a szárítóba, ha elveszítette felesleges nedvesség tartalmát, szállítják a malomba, ahol az őrlést számítógépeken vezérlik, végül zacskókba, zsákokba kerül a liszt, következő állomás a boltok polcai és a pékségek, ahol a legnehezebb munkát gépek végzik.
Amikor a polcról a széles választékból kiválasztjuk a számunkra legszimpatikusabb kenyeret, nem gondolunk azokra az emberekre akik évszázadokon át gondoskodtak a lakosság úgymond mindennapi kenyeréről, azokra akik Ádám utódai és az átok szerint arcuk verejtékével keresték kenyerüket.
A földművesek és aratómunkások akik a nagybirtokokon, a megélhetésüket biztosító fizetség fejében dolgoztak summásként.
Az aratómunkások életéröl már csak az idős emberek elbeszélése alapján tudok írni, mert az a világ a háború után eltűnt. Ismertem néhány embert aki nagyon szívesen mesélt róla.
A kisebb gazdasággal rendelkezők akiknek a család megélhetéséhez nem volt elég földjük, munkaképes fiataljaik a közeli uradalomba jártak aratni.
Ami azt jelentette, hogy napkeltétől nap nyugtáig a mezőn, a tűző napon kellett a termést betakarítani, ha olyan messze laktak, hogy rövid lett volna a sötét napszak ahhoz, hogy hazamenjenek és még pihenjenek is, aztán napkeltekor a táblaszelén élesre fent kaszával elkezdjék a munkát, akkor egy közeli pajtában, vagy a forró éjszakákon a gabona kereszt tövében, aludtak.
A kisgazdaságokban történő aratást már saját tapasztalataim alapján tudom leírni,
gyerekkoromban, már uradalmi birtok nem volt, de még a Tsz elött kisparcellák meg voltak. Érdekes, mondhatnám szép látványt nyújtott a magyar mező, felénk a dimbes dombos tájon a keskeny parcellákon mindenki tetszése szerint szántott vetett , igy alakult ki a festők vásznára kívánkozó kép
Az egyik sávban kukorica, másikon búza, répa, burgonya, rozs, árpa, zab, szívesen mentem fel egy dombtetőre, vagy fára másztam, hogy láthassam ahogy a lágy szellő átsuhan a gabona táblákon, nyomában hullámzott, mint a tenger,
Ahogy a nyár egyre melegebb lett, elkezdett szőkülni a gabona, a tábla szélén tűzpiros pipacsok búzavirággal vegyesen, festették színesre a határt.
Péter Pál napjával eljött az aratás ideje, előszedtek a kaszákat, amiket az üllőn élesre kalapáltak, milliméterről milliméterre haladva elvékonyították az élét, hogy utána már csak a kaszakővel fenték,
Mikor eljött az aratás ideje hajnalban keltek, az állatokat megetették, megitatták, amig ezzel a gazda végzett, addig az asszony elkészítette az ennivalót.
Indulhattak a mezőre , az aranyló búza vagy rozs már befejezte életét, várta, hogy betakarítsák.
Az aratáshoz egy kis bandához három ember kellett, egy jó erőben lévő férfi kaszásnak, egy ügyes hölgy marokszedőnek és kötélvető
A kaszás élesre fent kaszával vágta a rendet, utána a marokszedő sarlóval szedte a markot, ami egy ölnyi gabona volt és kötélvető által a gabonából csavart és a földön elhelyezett kötélre rakta. A következő soron a kaszás ugyan úgy vágta, a marokszedő az előbbi adagra rakta a karjába felszedett gabonát, a kötélvető bekötözte, igy haladtak napestig.
Közben a Nap sütött, árnyék sehol, csak a hőség, az aratók testére rátapadt az izzadtságtól nedves ruha, amin megtapadt a gabonából elszabadult csípös, szúrós por.
Az arcokra idő elött mély barázdát szántott az erős napfény, a nehéz munkától maghajlott a gerinc, de mind ez nem számított, nem volt megállás, meg meghalni sem volt illő.
Az aratásnak menni kellett, egy idősebb ismerősöm mesélte:
Elment a nagyvásárba találkozott egy régen látott rokonnal, megkérdezte tőle,
- Hogy vannak István bátyám?
- Ne is kérdezd öcsém! Nagy bajban voltunk, meghalt az ángyod. Hogy az ördög bújjon az anyjába, a legnagyobb dologidőben, éppen az aratás közepén voltunk, abba kellett hagyni a munkát a temetés miatt!
Az, hogy a felesége meghalt, nem számított, de hogy aratás időben, az volt a tragédia.
Elfogadták sorsukat, nem panaszkodtak, megbecsülték ami termett.
A növények hervadtak, kókadtak, de a földeken dolgozni kellett.
A tűző nap ellen védekezni alig lehetett, a férfiak hosszú ujjú ingben fejükön kalappal óvtak testüket az égető sugaraktól, A nők hosszú ujjú blúzban, vagy ingben, fejük kendővel hátra kötve. Napolaj, naptej ismeretlen fogalom volt. Az UV sugárról nem hallottak, nem tudták, hogy káros lehet a napfény, ha tudták volna akkor sem jelentett volna semmit, mert a munkát el kellett végezni.
Amikor közeledett az este akkor kezdték összehordani a kévéket a tábla közepén rakták a gabonát keresztekbe, ami úgy történt, hogy kereszt alakban a tövével kifelé, egymásra raktak öt kévét, vagyis ötször négyet és a tetejére egyet, hogy az esetleg eleredő esőtől védje, amig a kévék elfogytak addig rakták sorba.
Ha egy táblával végeztek, még nem lett vége, mert a tarlót fel kellett gereblyézni az erre célra készített ritka fogú nagy fagereblyével, hogy a véletlenül leesett kalászokat is össze szedjék, ha lehet egy szem se vesszen kárba belőle.
Mikor az egész mezőn végeztek az aratással, kezdődött a gabonahordás.
6081
varonklari - 2019. július 13. 08:36:18

Kedves Magdikám!
Bár tudnák ma is így becsülni a mindennapi betevő falatot!
Gratulálok soraidhoz, remek lett:KláriRose

6191
Magdolna43 - 2019. július 12. 14:40:20

Kedves Icuka!
Köszönöm látogatásodat és nagyon örülök,hogy tetszéssel olvastad.Valóban régen nagyanon meg kellett küzdeni a mindennapi belevő falatért, ezért a kenyeret nagyon megbecsülték, nem szabadott kidobni.
Szeretettel köszönöm kedves szavaidat, gratulációdat,
Magdi

524
BogIcu - 2019. július 12. 09:47:32

Kedves Magdika!

Éppen a minap beszélgettünk a lányommal, és azt mondtam neki, hogy nagyon-nagyon régen, talán csak gyermek koromban ettem igazi finom, friss kenyeret. Még a számban érzem az ízét is. De valóban ez már a múlté. Arra is emlékszem, hogy a kenyér felvágása előtt keresztet vetettek, mintegy tisztelettel adózva azoknak az embereknek, akiknek a verejtékes munkája által juthattunk minden napi kenyerünkhöz. És a kenyér ugye Isten ajándéka, én így hallottam a régi idősektől.

Iskolákba kellene eljuttatni ezt az írást, mert a mai fiataloknak fogalmuk nincs az aratás menetéről, csak a kész terméket látják a boltokban.

Őszinte tisztelettel gratulálok e remek íráshoz.
Szeretettel: IcuRoseRose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.