Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Tóth Györgyné: Régi nyár
Szupermarkettben vásároltam a péksüteményes polcnál mikor feltűnt egy fiatal anyuka a kislányával egy kosárral a kezében a kenyerek közt válogatott, látszott, hogy siet, fáradt lehetett a napi munka után, a kicsivel talán az oviból jöttek és csak beugrott gyorsan a vacsorához bevásárolni.
A kislány kérdezte.
- Anya, Miből készül a kenyér?
Általában egy gyerek mindig mindent kérdez, ez érthető, mert ő honnan tudhatna mindent amit a felnőttek.
Anya válasza tömör és rövid.
- Lisztből.
- Anya miből készül a liszt? Anya, hogyan lesz a lisztből kenyér?
A hölgy határozottan megfogta a gyerek kezét elindult vele, elmenőben még hallottam
- Hagyjál már békén a sületlen kérdéseiddel!
Elgondolkodtam. Lehet, hogy ő sem tudja? Vagy csak egyszerűen fáradt, kimerült
és nincs kedve válaszolni a véget nem érő miértekre.
Nem egyszerű a válasz, a mai kenyér nagyjából úgy készül, hogy emberi kéz alig érinti, elvégzik a gépek. Learatja kombájn a gabonát, viszik a szárítóba, ha elveszítette felesleges nedvesség tartalmát, szállítják a malomba, ahol az őrlést számítógépeken vezérlik, végül zacskókba, zsákokba kerül a liszt, következő állomás a boltok polcai és a pékségek, ahol a legnehezebb munkát gépek végzik.
Amikor a polcról a széles választékból kiválasztjuk a számunkra legszimpatikusabb kenyeret, nem gondolunk azokra az emberekre akik évszázadokon át gondoskodtak a lakosság úgymond mindennapi kenyeréről, azokra akik Ádám utódai és az átok szerint arcuk verejtékével keresték kenyerüket.
A földművesek és aratómunkások akik a nagybirtokokon, a megélhetésüket biztosító fizetség fejében dolgoztak summásként.
Az aratómunkások életéröl már csak az idős emberek elbeszélése alapján tudok írni, mert az a világ a háború után eltűnt. Ismertem néhány embert aki nagyon szívesen mesélt róla.
A kisebb gazdasággal rendelkezők akiknek a család megélhetéséhez nem volt elég földjük, munkaképes fiataljaik a közeli uradalomba jártak aratni.
Ami azt jelentette, hogy napkeltétől nap nyugtáig a mezőn, a tűző napon kellett a termést betakarítani, ha olyan messze laktak, hogy rövid lett volna a sötét napszak ahhoz, hogy hazamenjenek és még pihenjenek is, aztán napkeltekor a táblaszelén élesre fent kaszával elkezdjék a munkát, akkor egy közeli pajtában, vagy a forró éjszakákon a gabona kereszt tövében, aludtak.
A kisgazdaságokban történő aratást már saját tapasztalataim alapján tudom leírni,
gyerekkoromban, már uradalmi birtok nem volt, de még a Tsz elött kisparcellák meg voltak. Érdekes, mondhatnám szép látványt nyújtott a magyar mező, felénk a dimbes dombos tájon a keskeny parcellákon mindenki tetszése szerint szántott vetett , igy alakult ki a festők vásznára kívánkozó kép
Az egyik sávban kukorica, másikon búza, répa, burgonya, rozs, árpa, zab, szívesen mentem fel egy dombtetőre, vagy fára másztam, hogy láthassam ahogy a lágy szellő átsuhan a gabona táblákon, nyomában hullámzott, mint a tenger,
Ahogy a nyár egyre melegebb lett, elkezdett szőkülni a gabona, a tábla szélén tűzpiros pipacsok búzavirággal vegyesen, festették színesre a határt.
Péter Pál napjával eljött az aratás ideje, előszedtek a kaszákat, amiket az üllőn élesre kalapáltak, milliméterről milliméterre haladva elvékonyították az élét, hogy utána már csak a kaszakővel fenték,
Mikor eljött az aratás ideje hajnalban keltek, az állatokat megetették, megitatták, amig ezzel a gazda végzett, addig az asszony elkészítette az ennivalót.
Indulhattak a mezőre , az aranyló búza vagy rozs már befejezte életét, várta, hogy betakarítsák.
Az aratáshoz egy kis bandához három ember kellett, egy jó erőben lévő férfi kaszásnak, egy ügyes hölgy marokszedőnek és kötélvető
A kaszás élesre fent kaszával vágta a rendet, utána a marokszedő sarlóval szedte a markot, ami egy ölnyi gabona volt és kötélvető által a gabonából csavart és a földön elhelyezett kötélre rakta. A következő soron a kaszás ugyan úgy vágta, a marokszedő az előbbi adagra rakta a karjába felszedett gabonát, a kötélvető bekötözte, igy haladtak napestig.
Közben a Nap sütött, árnyék sehol, csak a hőség, az aratók testére rátapadt az izzadtságtól nedves ruha, amin megtapadt a gabonából elszabadult csípös, szúrós por.
Az arcokra idő elött mély barázdát szántott az erős napfény, a nehéz munkától maghajlott a gerinc, de mind ez nem számított, nem volt megállás, meg meghalni sem volt illő.
Az aratásnak menni kellett, egy idősebb ismerősöm mesélte:
Elment a nagyvásárba találkozott egy régen látott rokonnal, megkérdezte tőle,
- Hogy vannak István bátyám?
- Ne is kérdezd öcsém! Nagy bajban voltunk, meghalt az ángyod. Hogy az ördög bújjon az anyjába, a legnagyobb dologidőben, éppen az aratás közepén voltunk, abba kellett hagyni a munkát a temetés miatt!
Az, hogy a felesége meghalt, nem számított, de hogy aratás időben, az volt a tragédia.
Elfogadták sorsukat, nem panaszkodtak, megbecsülték ami termett.
A növények hervadtak, kókadtak, de a földeken dolgozni kellett.
A tűző nap ellen védekezni alig lehetett, a férfiak hosszú ujjú ingben fejükön kalappal óvtak testüket az égető sugaraktól, A nők hosszú ujjú blúzban, vagy ingben, fejük kendővel hátra kötve. Napolaj, naptej ismeretlen fogalom volt. Az UV sugárról nem hallottak, nem tudták, hogy káros lehet a napfény, ha tudták volna akkor sem jelentett volna semmit, mert a munkát el kellett végezni.
Amikor közeledett az este akkor kezdték összehordani a kévéket a tábla közepén rakták a gabonát keresztekbe, ami úgy történt, hogy kereszt alakban a tövével kifelé, egymásra raktak öt kévét, vagyis ötször négyet és a tetejére egyet, hogy az esetleg eleredő esőtől védje, amig a kévék elfogytak addig rakták sorba.
Ha egy táblával végeztek, még nem lett vége, mert a tarlót fel kellett gereblyézni az erre célra készített ritka fogú nagy fagereblyével, hogy a véletlenül leesett kalászokat is össze szedjék, ha lehet egy szem se vesszen kárba belőle.
Mikor az egész mezőn végeztek az aratással, kezdődött a gabonahordás.
2678
Emperor - 2019. július 13. 16:04:29

Kedves Magdi!

Én el tudom hinni, hogy az anya sem tudta, miből készül a kenyér, illetve a liszt és hogyan. De honnan is tudnák, ma már egyáltalán szó sem esik az aratásról még a híradókban sem, nemhogy az iskolákban.
Jó, hogy írtál róla. Én még láttam ilyen aratást, meg cséplést, sőt ki is vettem a részem belőle. Írtam is róla az "Akkor is nyár volt" című írásomban. Bár tartok tőle, hogy ez ma már senkit sem érdekel (lehet, hogy ott még szelfizni sem érdemes), akkor meg minek? Sad
Nekem tetszett, és örülök, hogy írtál róla.

Szeretettel,
Ida

6191
Magdolna43 - 2019. július 13. 15:13:44

Kedves Klárika!
Köszönöm, hogy olvastál és a kedves gratulációdat.
Szeretettel Magdi

6081
varonklari - 2019. július 13. 08:36:18

Kedves Magdikám!
Bár tudnák ma is így becsülni a mindennapi betevő falatot!
Gratulálok soraidhoz, remek lett:KláriRose

6191
Magdolna43 - 2019. július 12. 14:40:20

Kedves Icuka!
Köszönöm látogatásodat és nagyon örülök,hogy tetszéssel olvastad.Valóban régen nagyanon meg kellett küzdeni a mindennapi belevő falatért, ezért a kenyeret nagyon megbecsülték, nem szabadott kidobni.
Szeretettel köszönöm kedves szavaidat, gratulációdat,
Magdi

524
BogIcu - 2019. július 12. 09:47:32

Kedves Magdika!

Éppen a minap beszélgettünk a lányommal, és azt mondtam neki, hogy nagyon-nagyon régen, talán csak gyermek koromban ettem igazi finom, friss kenyeret. Még a számban érzem az ízét is. De valóban ez már a múlté. Arra is emlékszem, hogy a kenyér felvágása előtt keresztet vetettek, mintegy tisztelettel adózva azoknak az embereknek, akiknek a verejtékes munkája által juthattunk minden napi kenyerünkhöz. És a kenyér ugye Isten ajándéka, én így hallottam a régi idősektől.

Iskolákba kellene eljuttatni ezt az írást, mert a mai fiataloknak fogalmuk nincs az aratás menetéről, csak a kész terméket látják a boltokban.

Őszinte tisztelettel gratulálok e remek íráshoz.
Szeretettel: IcuRoseRose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.