Koncz Rózsa: Volt egyszer egy csapat!
Azt gondoltam, hogy pár hét és engem is elküldenek, pedig nagyon szerettem a munkámat. Ami minden reggel, értekezlettel kezdődött. A nagyfőnök elmondta, hogy kinek a munkája volt megfelelő, melyik csapat érte el azt az adatot, ami miatt tovább dolgozhatott.
A neveket felsorolta, hogy kinek kell mennie, nekik megköszönte munkájukat, azzal elhagyta a termet. Ilyet, mi dolgozók soha nem tapasztaltunk. Régen is volt felmondás, előbb figyelmeztetés, aztán elbeszélgetés az elvárásokról, majd felmondtak. Volt, akinek egy munkahelye volt nyugdíjig. Meg kellett tanulni átállni egy más fajta munkatempóra. Eleinte nagyon nehezen ment! Félve mentünk be dolgozni, vajon ma ki lesz, aki elmegy? Nagy volt bennem a bizonyítási vágy, hogy maradjak. Próbáltam a tulajdonos fejével gondolkodni. Neki célja a nyereség és más adott adatok. Az pedig úgy jött össze, hogy ha követjük az utasításokat, és éjt nappallá téve dolgozunk. Nem számított az idő, hogy mennyit töltöttünk a munkahelyen, kizárólag a végeredmény.
Nagyon nehéz volt az első időkben. Aztán amikor rájöttem, hogyan is felelhetek meg, akkor elkezdtem keresni embereket. Kizárólag, fiatalokat céloztam meg. Hiszen, a szeretett munkát csak csapatban lehetett csinálni. Ami a legnehezebb volt, csapatot építeni. Sok ember fordult meg nálam. Volt olyan, aki csak egy napig, egy hétig, vagy pár hónap bírta a munkát.
Első munkatársam fiatal, tehetséges fiú, vért izzadott sokszor a feladatok elvégzése közben, de nem adta fel, a másik, aki bohém modorával, oldotta feszültségünket ő is felkészült a maradásra. Egy ideig hárman, aztán, mivel teljesen önállósítottak, tudtam, hogy kevesen vagyunk, ehhez a munkához. Még vettem fel dolgozókat, nagyon kemény munkára felkészítettem őket. Nálunk a végeredmény nagyon szép, hogy mit és mennyit kell érte tenni azt akkor még egyikük sem tudta. Hatalmas elánnal kezdték el a munkát. Fiúkat, lányokat mély vízbe dobtam, egymás segítségével, megbirkóztak a feladatokkal. Teljesen egymásra voltak utalva. Nem véletlenül tettem. Olyan csapatot szerettem volna, akik megállják helyüket minden szempontból.
Harcoltam nap, mint nap, hogy elismerjenek minket, ami abban nyilvánult meg, hogy munkánk megmarad. A csapat kezdett összeállni, gyakornokokkal egészítettem ki a létszámot, akiket utánpótlásnak szántam. Akkor már elment pár év. Mi még mindig dolgozhattunk. Hatalmas elismerésnek számított, amit soha nem éreztettek velünk. Az elismerés az volt, hogy dolgozhattunk, nekünk ennyi is elég volt. Tettük a dolgunkat. Közben a csapat kezdett erősödni. Elnéztem őket, mekkora barátságok szövődtek. A munkát egy idő után hobbinak játéknak vették, elmondhatom, hogy én is. Nem tudtam olyan korán bemenni dolgozni, hogy valakik már ne lettek volna ott. Családias légkörben, mindenki nagyon jól érezte magát. Egymásra néztünk, és tudtuk a másik gondolatát. Nem kellett feszültségben élni és dolgozni. Mindent megtettem, hogy úgy legyen. Munkánkat komolyan vettünk. Azután jöhetett a magánélet. Nem mentek haza, akkor sem, ha mehettek volna. Jól érezték magukat a munkahelyen. Napokat, heteket voltunk összezárva. Külföldi utak, vidéki utazások, még jobban összekovácsoltak minket. Együtt sírtunk és együtt nevettünk. Segítettük egymást munkában és magánéletben egyaránt. Több évig dolgoztunk, voltunk, együtt, nyugalomban, szeretetben. Hittem, hogy ez a kis csapat elhozza nekünk a sikert, a dicsőséget, ami be is igazolódott. Egy alkalommal kaptam tőlük egy serleget, amelynek oldalára azt írták: „Vállalkozásunk szülőanyjának, kitartásáért és hitéért.” Igen, én hittem és kitartottam, mert megbíztam bennük, elismertem őket.
Aztán jött az, amire senki nem számított! Betegség, ami miatt, nem tudtam tovább folytatni munkámat!
Ennyi év után odaállni a munkatársak elé és azt mondani, vége nincs tovább! Életem, egyik legnagyobb bánata volt. Láttam szemükben a kétségbeesést, mintha szíven szúrtak volna. Most mi lesz? Igyekeztem nem elengedni a kezüket. Minden kapcsolatom bevetettem, hogy ne maradjanak munka nélkül. A segítség akkor jól jött. Azután figyeltem őket, elkezdtek érvényesülni! Mindenki, munkájával bizonyította, hogy jól felkészült, munkabíró, felelősségteljes megbízható ember. Ami még jobban tetszik, hogy nem engedték el egymás kezét. Hosszú évek óta ők a „Jóbarátok”. Tudnak egymásról, segítenek, ha szükség van rá. Mintha testvérek lennének! Hallgatom, látom őket! Úgy gondolom, nem hiába küzdöttem! Nagyon büszke vagyok, hogy nem felejtették el, honnan jöttek!
Köszönöm nektek, hogy veletek dolgozhattam, nagyszerű emberek vagytok.
Robi, Sanyi, Lóri, Barbara, Patrícia, Kriszta, Tamás, Erzsike, Judit, az én TITÁNJAIM.

6482
rozsa koncz - 2019. szeptember 07. 22:32:05

Szia Kankalin!
A napokban készülök találkozóra, izgatottan várom. A háttér készülődés nagy, titok hogy tudok róla. Köszönöm, hogy ellátogattál hozzám.
Üdv. RózsaHeartRose

6208
Kankalin - 2019. szeptember 05. 17:16:37

Szia Rózsa! Smile

Igazi csapatmunkáról számoltál be, ahol minden tag egyenrangú volt, ami nagyon fontos a közös munkában. Lényeges, hogy aki dolgozik, jól érezze magát a munkahelyén, mert az megsokszorozza az erejét, kitartását, és otthon is nyugodtabb légkört tud teremteni.
Sajnálom, hogy ki kellett szállnod ebből a kollektívából, az viszont öröm, hogy továbbra is figyelemmel kísérted őket. Egy ilyen csapaszellemet nem lehet elfelejteni, mert emlékezetes.
Köszönöm, hogy olvashattam ezt az élet-szeletkédet. Smile Rose Heart

Szeretettel: Kankalin

6482
rozsa koncz - 2019. július 21. 17:34:17

Drága Icu!
Köszönöm szépen, hogy nálam jártál.
Baráti ölelés.RózsaRose

524
BogIcu - 2019. július 21. 07:40:55

Kedves Rózsa!

Erős akaratoddal, hivatás tudatoddal bebizonyítottad, hogy össze lehet tartani egy csapatot. Mindenféleképpen példaértékű!
Nagy örömmel olvasok ilyen írásokat.

Sok szeretettel gratulálok: IcuRose

6482
rozsa koncz - 2019. július 20. 16:51:24

Kedves Magdika!
Talán a hivatás szeretete, talán a kíváncssiság az új felé, talán a bizonyítási vágy, ösztökélt. Minden esetre megérte. Köszönöm, hogy nálam jártál.
RózsaRose

6191
Magdolna43 - 2019. július 20. 16:41:52

Kedves Rózsa!
Nehéz volt az átállás, a megváltozott helyzetben, de te rájöttél mit kell tenni.
Gratulálok írásodhoz,
Szeretettel,
Magdi

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.