Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Szamler Kata: Bűvölet: Negyedik történet: Kilonóva (2019. augusztus)
David fenemód unta a nyári szünetét, pedig az még szinte el sem kezdődött. Napjai nagy részét a tengerparton töltötte, azokon a részeken, ahová senki sem járt rajta kívül. Édesanyja már meg sem kérdezte, hogy aznap hová megy ebéd után. Elég volt csak annyit mondania, hogy majd jön.
Valamikor.
Azt viszont senki sem tudhatta előre, hogy a fiú nem otthon fogja tölteni az aznap éjszakát.

A délutáni órák kánikulájában Dave a vállára dobta a pólóját és közben a partot járta körbe, hátha valami érdekesre bukkan. Szerette figyelni az apróságokat, mint például a rákokat, amiknek a mozgása például nagyon szórakoztatta. Az egyik barátja, Andrew volt az, aki annak idején megtanította a pöttöm gyermeknek, hogy értékelnie kell az apró dolgokat is az életben.

David perceken át csak figyelte az állatokat, majd miután erre ráunt, felfeküdt az egyik sziklára, melynek oldalait hullámok nyaldosták. Míg vízcseppek borították be félmeztelen testét és párologtak el a nagy forróságban azonnal, addig a fiú az eget kezdte kémlelni. A bárányfelhők néhol groteszk alakzatokat hoztak létre, melyeket csak ő látott. Míg más csak egy hétköznapi galambot ismert volna fel az egyikben, addig ő észrevette az állat szívén áthatoló nyíl vékony felhőcsíkját. Aztán, ahogy a szél odafent arrébb fújta a felhőt, a galamb feje furcsán elhajlott. Mintha csak a fiú megjósolta volna a felhőmadár halálát, pedig az elmúlás olyan nyilvánvalóan lebegett az emberek feje felett, hogy talán más is észrevehette volna.
De őket nem érdekelte ez sohasem.

A nyárban mindenki csak a végeláthatatlan szabadságot látja. Nincs iskola, az emberek nyaralni mennek, a barátaikkal és a családtagjaikkal töltik azt a temérdek időt, amit aztán a végére már nem is tudnak mire elhasználni. Nem gondolnak bele abba, hogy amilyen könnyen jött ez a szabadság, olyan gyorsan el is tűnik. Elmúlik, mint minden más is az életben.
Mint mindenki más.

A gondolatok Dave fejében hamar váltakoztak. Néhány dolgon csak átsuhant, máskorra hagyva őket, míg másokon jobban elidőzött. Gondolatmeneteit rendszeresen megszakította, ahogy az előbbit is. Bambulásából arra ocsúdott fel, hogy a napsütés szinte felperzseli csupasz bőrét, így hát feltápászkodott a szikláról és bevonult egy pálmafa árnyékába, hogy a forróságérzetét lecsillapítsa. Úgy viselkedett, akár egy hüllő. Testének hőmérséklete határon felülre lépett, gyorsan kellett hát cselekednie: árnyékos helyre ment hűsölni.

Feje felett hatalmas, még éretlen kókuszdiók csüngtek, melyek belsejében édes ízű lé zötykölődött a szél ringatta fák ritmusára, ütemesen. Jobbra-balra, szépen sorjában, majd, amikor egy erősebb lökés érte a növényeket, a víz zavarossá vált, köröket írt le, majd újra visszaállt a régi rendjébe.
Jobbra-balra, szépen sorjában. Persze erre más emberek nem gondoltak.
Nem érdekelte őket, hogy mi van legbelül.
Sosem foglalkoztatta őket.

Ahogy Dave lepihent a pálmafa tövébe a hatalmas levelek hűs árnyékába, a nagy melegben pillái elnehezedtek, majd egy ásítás után máris egy másik világban járt. Álmodott, de mit? Nem tudta, mikor az éjszaka közepén hátát és nyakát fájlalva felébredt a csendre, mely baljósan lengte körbe a tájat.

A fiú életében még egyszer sem látta az éjszakai óceánt, édesanyja általában még sötétedés előtt hazarendelte, ezért hát ámuldozva figyelte a látványt, s annak aprócska részleteit. A világító félhold és a csillagok szürkületet okozva világították meg a tájat, melyben az ember még pont látott valamennyit. Az óceán habjai közt a fény helyenként visszatükröződött, csillogó hatást keltve. Davidnek a fekete hullámokról a kávé jutott eszébe, és az, hogy aznap nem is ivott egy csészével sem, pedig szervezete évek óta igényelte a keserűséget, melyet az ital nyújtott.

A fiún borzongás futott át, ahogy megérezte a felhők közül leereszkedő szellő hideg érintését a bőrén. Gyorsan magára kapta a pólóját, mely az ölében feküdt, hogy a libabőr eltűnjön testéről, ám az a furcsa érzés, miszerint valaki figyeli, ugyanúgy megmaradt benne. A tájat pásztázta, hátha megmozdul valami a hullámzó vízben, a sötét erdőben, a csillagok közt az égen, vagy a homokos parton, de perceken át nem történt semmi sem. David úgy döntött, hogy közelebb megy a vonzó hangokhoz, melyeket az óceán adott ki a hullámok sziklákhoz való csapdosásakor. A fiú egy kicsivel arrébb talált egy hatalmas, korhadt fatörzset, mely délután még nem volt a parton. Gondolta, biztos a vad hullámok sodorták ide, így nem zavartatta magát, ráült.

Mikor már majdnem lenyugtatta ok nélkül zakatoló szívét, a vízben feltűnt neki valami. Valami, ami eddig is ott volt, csak messziről nem látta. Fülében egyre fokozódó ütemben dobolt az adrenalin, szívét már nem tudta megzabolázni, a törzsbe kapaszkodó kezei pedig már nem a hidegtől remegtek.

A fiút egy zölden villogó szempár figyelte az egyre kevésbé morajló óceánból, melyből szinte alig látszódott ki az ismeretlen. Szemein kívül csak hosszú, szürke haja kelthette fel az ember figyelmét, mely szétterült a víz felszínén.
Dave, bár megrémült, lábai mégis maguktól kezdtek el mozogni, hogy még közelebb kerüljön a rejtélyes teremtményhez, kinek szemei úgy vonzották őt, mint a tengerpart társasága nyaranta. Ahogy a fiú a vizet érintette, hirtelen megállt, ugyanis a lény elkezdett felé úszni a gyorsan mélyülő partszakaszon. Bár lassan mozgott, emiatt Davidnek bőven lett volna ideje hazáig futni, ő egyszerűen lecövekelt. Megbűvölte a látvány, mely szebb volt, mint a holdfényben fürdőző óceán, vagy éppen a csillagok tükröződése a vízfelszínen. Az idegen haján is megcsillantak a fények, amik még titokzatosabb hatást kölcsönöztek külsejének, melyből a fiú bár alig látott valamit, mégis képes volt elvarázsolni őt.

A lény váratlanul lebukott a víz alá, s mikor David már azt hitte, hogy elúszott (vagy éppen csak ő képzelte oda), mindössze pár méterrel előtte megjelent ugyanaz a zöld szempár. A fiú annyira meglepődött, hogy a hátsójára zuhant, nagyot toccsanva a sós vízbe. Remegett.

Az idegen túlságosan hasonlított az emberekre ahhoz, hogy Dave elmeneküljön. Csak várt, és nézte, ahogy az előtte lévő teremtmény, akármi legyen is az, centinként halad felé, majd a mellettük lévő fatörzs vízbe lógó részénél megpihen, és csak nézi őt, a megilletődött tinédzsert.

A sekélyebb vízben a lény felsőteste is előbukkant, melyen érdekes, íves vágások voltak, akárcsak a halak kopoltyúi. Mellkasa ugyanolyan ütemben, ha nem gyorsabban emelkedett és süllyedt, mint az előtte lévő emberé. Perceken át hangtalanul néztek egymás szemeibe, mikor az idegen egy másik testrésze is lelepleződött. Az uszonya.
Felfrissítésképpen a lény lefröcskölte magát vízzel. David legnagyobb döbbenetére.

Egy sellő? Vagy inkább szirén? Nem, az képtelenség. Csak mese, hogy léteznek. Biztos csak álmodik.
Legalábbis a fiatal fiú fejében ezek a gondolatok váltogatták egymást. Ám hiába csípte meg magát, nem ébredt fel. Nem is tudott volna, mert amit megélt, az a valóság volt, akárhogy is próbálta ezt akkor tagadni.

Az uszonyos idegen, miután egy kicsit lenyugodott, közeledni kezdett Davidhez. Már nyújtotta volna a kezét a fiú arcához, hogy megérintse, mikor a tinédzser ijedten hátrált pár lépésnyit a homokban, amint meglátta, hogy milyen hatalmas, éjsötét karmai vannak.

A fiú azonban nem tudott sokáig ellenállni a pillantásoknak, melyekkel szinte felfalta őt a lény, szőröstől-bőröstől. Hiába borzongott bele a teste a másik emberforma minden egyes közelítő szándékú mozdulatába, Dave vágyott az érintésére. Szinte belesajdult a szíve, hogy azelőtt riadtan hátrált el előle, mikor megengedhette volna neki, hogy felszántsa éles karmaival a karját. Még élvezte is volna, ahogy a vére a sós vízzel kevereg.
A fiú hosszú idő után megszólalt.
- T-te egy... Sellő vagy?
Bár nem érkezett válasz, pár pillanat múlva a lény aprót bólintott.
- Miért vagy a felszínen? Nem a mély vízben élsz? - kérdezte Dave nyugtalankodva, kezeit a homok apró szemcséi közé mélyesztve.
A másik lesütötte a szemeit.
- Talán nem szabadna itt lenned?
David a sellő apró mozdulatait figyelte, melyekből ki tudta olvasni, hogy az mire gondolhat.
A fiú szentül hitte, hogy a másik jobban fél tőle, mint ő tőle. Az lény lesütve a szemét megrázta a fejét, miközben kezeivel babrált.
- Ezek szerint nem... Mégis miért jössz akkor fel a felszínre?
Dave kérdésére a sellő a csillagos égre mutatott, s közben apró mosolyt villantott.

Ahogy David az emberforma lényt nézte, furcsa dolgokra gondolt és furcsa dolgokat érzett. Agya és szíve is máshol járt néhány röpke másodperc erejéig. A sellőnek fel sem tűnt, hogy a fiút majd megeszi a nyavalya, amiért a csillagokon legelteti a szemét és nem pedig rajta.

Dave világ életében gyűlölte a zöld színt, mégis, amikor a sellő szemeibe nézett, elveszettsége hazatalált, és ez honvágyat szült benne, melyet sehogy sem értett. Az a félénk tekintet, melyet a lénytől kapott akkor, amikor az újra ránézett, felért számára minden kinccsel.

Fel sem tűnt neki, hogy milyen vágyakozón kezdi figyelni az előtte lévőt, aki egyre gyorsabban szedte a levegőt, bőre alatt felpezsdült a vére, s minden csepp az arcába szökött, zavarának jeleként. Tekintetét ugyan megpróbálta elszakítani a fiúétól, de mindhiába. Az olyan intenzitással figyelte őt és minden egyes rezdülését, hogy nem mert félrenézni. Eddig is vadul dobogó szíve szinte már kirobbant belőle, amikor a fiú a keze után nyúlt, majd ahogy megérintette őt, mindketten ijedten ugrottak egyet, ugyanis a sellő szürkére színezett bőre pár pillanatra ragyogni kezdett. Nem az a tipikus ragyogás volt, mint amit a Nap bocsát ki magából, nem.
Ez a szivárvány minden színében pompázott.

Döbbenetük kíváncsiságba fordult át, hogy aztán lassan újra egymáshoz érjenek. A sellő kézfeje pontosan beleillett a tinédzserébe, mintha csak oda teremtették volna. A lény bőre bizseregni kezdett ott, ahol a fiú hozzá ért, szinte égette őt az azokon a részeken keletkező forróság. A ragyogás nem szűnt meg, sőt, egyre erősebb lett, ám már nyugodtabban vibrált, mint előtte.

Egyszerre egymásra néztek, ahogy az meg volt írva a nagykönyvben, majd David ujjai a sellő karján egyre feljebb vándoroltak, s míg a lény vágyakozva nézte a fiút, az csak azt figyelte, ahogy a ragyogás követi ujjainak vonalát. Késztetést érzett rá, hogy hozzáérjen a csupasz bőrfelülethez és a gyönyörű, szürkésfehér hajtincsekhez, melyek csak arra vártak, hogy valaki összeborzolja őket.

A sellő halk sóhajt hallatott, amikor Dave keze a hajszálai közé férkőzött. Időközben egyre közelebb kerültek egymáshoz, szinte észrevétlenül, hogy aztán végül eltűnjön köztük a távolság, és egymáson érezhessék a leheletüket. David a fatörzshöz szorította az előtte lévőt, aki már nem tudott hová hátrálni.
Ekkor elkezdődött az idegtépő várakozás.

A fiúnak fogalma sem volt arról, hogy miért akar ennyire veszélyesen közel férkőzni a sellőhöz. Erre akkor sem jött rá, amikor már lélegzetvételnyi hely sem maradt köztük. Egy ideig csak néztek egymás szemeibe, kerülgették egymást, aztán már egyikük sem bírta tovább a körülöttük vibráló folyamatos feszültséget.

Ajkaik úgy egyesültek, mint két neutroncsillag, több milliárdnyi fényévre a Földtől. Lelkük egymás körüli keringés után egymásba olvadt, új érzéseket létrehozva bennük, melyek aztán robbanásként törtek elő, a sellő testén színek kavalkádját okozva.

Perceken át csókolták egymást.
Az sem érdekelte őket, hogy fuldokolnak a levegőhiány miatt. Nem tudtak, vagyis, inkább nem akartak elszakadni egymástól. Élvezettel szántották fel egymás testét, a másik minden egyes porcikáját felfedezve, titkokat nem hagyva maguk után. Mikor aztán már tényleg alig kaptak levegőt, lihegve, remegve váltak el egymástól. Pár másodperc pihenő után David felfedezőútra indult ajkaival a sellő testén. Ahogy a fiú kiszáradt párnáihoz ért a sós víz, az csípte és égette őt, de nem tudott ilyen apróságokkal foglalkozni, amikor a lény illata, mely az óceánt idézte, a hullámokat, és az életet a mélyben, teljesen megbabonázta őt.

A sellő még sohasem érzett hasonlót azelőtt. A szíve majdnem kiszakadt a helyéről izgalmában, olyan hevesen vert. Végtagjai remegtek a tinédzser érintésétől, vére felpezsdült, az adrenalintól pedig szinte semmit sem hallott.
Pedig azt kívánta a legjobban, hogy bárcsak még jobban hallhatná a vele szemben lévő ember szapora, élettel teli lélegzetvételét.

David már csak arra figyelt fel, hogy a sellő agresszívan felemeli a fejét, hogy csókot lopjon tőle, ezután hátralöki őt a puha homokra, megváltoztatva az alárendeltséget. A karcsú test vonzotta a fiú tekintetét. Ahogy a sellő a lábai közé férkőzve, magát a kezeivel megtámasztva fölé emelkedett, a teremtmény piszkosfehér haja előrehullott. Néhány tincs csiklandozta a fiú arcát, mely miatt apró mosolyt villantott, ezzel teljesen begerjesztve a felette lévőt, aki azonnal az ajkaira tapadt.

Néhány perccel később már mindketten lihegve, félig a vízben, félig a homokos parton fekve nézték az éjszakai eget. David az oldalára fordult, hogy jobban láthassa a sellő lényének részleteit, kinek hajszálai közé már homokszemcsék is vegyültek.

David kémlelő szeme a sellő testén vöröses csíkokat fedezett fel. Furcsának találta őket, hiszen amíg a vízben voltak, ezek nem voltak rajta a lényen.
- Mik ezek itt? - kérdezte a másikat.
A sellő egy pillanatra a fiúra emelte rémült tekintetét, majd gyorsan el is kapta a fejét.
Lassan elkezdett visszahúzódni a vízbe, mire a tinédzser a keze után nyúlt és megállította. A sellő megnyugtatta a fiút, hogy csak mutatni akar valamit. Amikor felsőteste a vízhez ért, a sebek eltűntek a testéről.
- Mik ezek? - kérdezte döbbenten David.
A teremtmény sóhajtott, majd mutogatni kezdett, hogy elmagyarázza, ezzel büntetik azért, mert nem marad a mélyben... Mert folyton elvágyódik onnan.
- Mégis feljössz ide, pedig gondolom, borzalmasan fájnak a sebeid... Miért? Csak a csillagos ég miatt? - hitetlenkedett Dave.
A sellő lesütötte a szemét, mire a fiú odalökte magát hozzá és kezei közé fogta az arcát, hogy a szemébe nézhessen. A lény lassan, félve nézett rá, rettegve, bár azt nem tudta volna megmondani, hogy mitől.
Talán érezte, hogy hamarosan hajnalodik.
A fiú további beszéd helyett megcsókolta őt, így a sellő el is felejtette vészjósló gondolatait.

David hiába aludt egész délután, álmos lett és elaludt a sellő karjai közt. Míg ők ketten a korhadt fatörzs takarásában feküdtek, abban a pulzáló, szivárványszínű ragyogásban, melyet a sellő testéhez simuló fiú okozott, a csend egyre ijesztőbbé vált, bár ezzel egyikük sem törődött nagyon. A sellő azzal volt elfoglalva, hogy David álmait vigyázza, és közben babusgassa őt, míg a fiú úgy aludt, mint a bunda.

Még alig bújtak elő a hajnali napsugarak, mikor a szélcsend fülsiketítővé vált, még a víz sem hullámzott. Az erdőből azonban furcsa hangok hallatszódtak. Kotorászás és motoszkálás. Az aljnövényzet néha felsírt, mikor súly nehezedett rá az emberek nyomán, akik csörtetve közeledtek a part felé, ahol a fiú és a sellő békésen aludt egymás karjaiban.
Az egyik idegen a pulzáló színek láttán kiabálni kezdett a sűrűből.
- David! Te vagy az? - majd a zörej erősödni kezdett, ahogy a többi ember egyszerre mozdult meg.

A sellő volt az, aki az éles hangok hatására megébredt. Idegesen ébresztgette a mellette lévőt, mire az morogva kinyitotta a szemeit.
Ha tudta volna, David kiélvezte volna a pillanatot, amikor ráébredt, hogy nem álmodott, de nem tehette meg. Ő is felfigyelt a zajokra, és rémülten pillantgatott maguk mögé. Már látni lehetett a feléjük közeledő alakokat a fák közt.
- Menj! - siettette a sellőt - Még meglátnak! - noszogatta a lényt, aki nem akart mozdulni.
Tudta, hogy ez volt az első és utolsó alkalom, hogy találkozhatott a fiúval. Összeszorult a szíve, alig kapott levegőt.
Dave is tisztában volt vele, hogy most látja utoljára a sellőt. Biztos volt benne, hogy többé nem futnak majd össze. Nem lehet.

Mindketten fájdalmasan néztek egymásra, másodperceken át, majd nyugtázva, hogy nincs más lehetőség számukra, még utoljára, legutoljára, David a sellő arcát kezei közé vette, majd hosszasan megcsókolta. Elmerült az érzései mélyében, amennyire csak tudott. Bele akarta égetni a lény pillantását, érintését, ajkainak ízét, majd távolodó lényének képét az elméjébe, hogy aztán ne fájjon majd annyira, amikor elválnak.
Végül a búcsú még nehezebb volt, mint azt bármelyikük is hitte volna.

Mikor David édesanyja a keresőcsoport élén megjelent a parton, a fiú már csak a sellő hűlt helyét nézte, s közben próbált nem gondolni a füstölgő romokra, melyek lelkében a robbanás után keletkeztek, mikor ő és az az idegen lény valami olyanná egyesült, mely egyszerre volt a maga módján gyönyörű, és mégis, felettébb pusztító.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.