Kaliczka Katalin: Bűvölet: Nyolcadik történet (2019. augusztus)
Szélirányba fordult, és hagyta magát a vékony hosszú fonálon lengeni. Tudta, hogy jó irányba repül. Kinézte magának már kora hajnalban, ahogy pirkadni kezdett. Nem lesz elég a fonál. A másodperc tört része alatt mérte fel a helyzetet és gyorsan engedett még hozzá úgy tíz centit. Ez az! Sikeresen landolt a trombitavirág szárán. Nem véletlenül nézte ki pont azt a szárat! Bár a látása nem a legtökéletesebb, de nehéz lett volna nem észrevenni azt a rengeteg apró fekete bogarat, akikből reményei szerint nem is olyan sokára majd napokon sőt, előfordulhat, hogy heteken át táplálkozni fog. Na, hajrá! Sok még a munka!

Ebben a pillanatban léptem ki a teraszra. A reggeli kávémat kevergetve az éjszakai álomtól még kissé bódultan szívtam be a forró nedű semmihez sem fogható illatát, a teljes felébredés reményében. Elhelyezkedtem az asztal mellett, elégedetten dőltem hátra a kényelmes, puha szivacsos székben. Jobb kezemben a kávét szorongattam, bal karom lazán a karfára helyeztem. Idilli állapot! Még nem akartam a reggeli készítésre gondolni, bár már kezdődött egy kicsi bizsergés az agyam hátsó részében, hogy mindjárt fel kell állni, nem tart sokáig a pillanat és vár a házi munka. De még kiélvezem a percet! Még nagyot szívok a kávéillattal fűszerezett reggeli friss ózonból, a virágok illatából, a számomra oly kedves terasz nyugodt légkörében. Nagyot kortyoltam az üvegpohárból. Szemem a virágokat kereste.

És akkor megláttam őt. Ugrásra készen állt a kedvenc trombitavirágom szárán, és engem nézett. Mind a nyolc szemével. Megcsillant egy harmatcsepp valamin. Követtem a tekintetemmel. Egy szál vékony lengedező pókfonál. A másik vége a terasz tartóoszlopának a tövében. Mit csináljak? Irtózom a pókoktól. Le kell onnan szednem. Hozom a partvist! De nem mozdultam. Fogva tartott a pók. Mind a nyolc szemével. Várt. Latolgatott. Éreztem. Vajon tudta, hogy veszélyben van? Mindketten feszülten vizslattuk egymást.

Érezte, hogy valaki nézi. Megállt. Dolgozni kéne! Olyan hamar kisüt a nap teljes erővel, és akkorra készen akart lenni! Ha nem építi fel a hálóját időben, bizony a mai napi vacsora elmarad. Érezte a veszélyt. Fel kell mérni az esélyeket. Ha gyorsan elszalad, megmenti az életét. Viszont ilyen jó helyet a csapdaépítésre nehezen talál másikat. Védett három oldalról, mégis tele van ennivalóval. A madarak nem repülnek ide, mert félnek az emberektől, így nem tehetik tönkre a légyfogót, arról nem is beszélve, hogy nem kell állandóan attól félnie, hogy valamelyik ennivalónak nézi! Fiatal még a halálra! Le nem vette a szemét az emberről, akinek irányából a veszélyérzet jött. Latolgatott. Mit tegyen? Kockáztasson? Nem egy testvérét látta elpusztulni emberek által. Látta, ahogy összetaposták őket, látta, amikor agyon nyomták kézzel, látta haláltusájukat, tanúja volt szenvedéseiknek. Nem voltak illúziói az emberekkel kapcsolatban. Megdörzsölte a csáprágóit. Nem adom olcsón az életem az biztos! Elhatározásra jutott. - Megépítem a hálót, lesz, ami lesz! Majd figyelek! - Egy kemény, elszánt pillantást küldött a nő felé és elkezdte szőni a hálóját.

Megmozdult. Hihetetlen, de úgy éreztem, mintha beszélt volna hozzám. Nem vagyok normális! Mi volt ebben a kávéban? A pókocska dolgozni kezdett. Nem tudtam levenni róla a szemem! Mire felocsúdtam már négyzet alakban volt kifeszítve a kis fonál. Az időérzékemet elveszítve megbabonázottan néztem, hogyan készül ez a tökéletes háló. Folyamatosan engedte ki ezt az erős, vékony szálat a kis potroha végéből, mindig csak annyit, amennyire szüksége volt. Fáradhatatlanul rótta a köröket. Közben ellenőrizte, hogy elég erős-e? Jó helyen rögzítette-e? Elég sűrűre szőtte? Csak ment, inkább rohant körbe-körbe. Semmi megállás, semmi pihenés, semmi fölösleges mozdulat. kezdtem csodálni ezt a kis lényt. Annyi időre tudtam levenni csak a szemem róla, hogy lassan, óvatos mozdulattal letegyem a kávéscsészém az asztalra. Meg ne ijesszem! A munka gyorsan haladt. Láttam, hogy időnként rám néz azzal a nyolc szemével, de nem torpant meg. Dolgozott serényen.

Na! Végeztem! Éppen időben! Még kihúzom a jelző szálat és elbújok az alá a szép nagy levél alá. Úgy látszik a nő nem fog bántani! Szerencsére meggondolta magát. Na azért vigyázó szemeimből kettőt mindig rajta tartok! Sosem lehet tudni! Ha jól viselkedik, köthetünk kompromisszumot! Ő vigyáz a hálómra, és persze nem bánt engem, cserébe hajlandó vagyok megszabadítani a virágait és a teraszát a rovaroktól. Azt gondolom ez így nagyon is tisztességes ajánlat! Remélem, felfogja a lényegét! Aztán meg az sem utolsó szempont, hogy nem maradok éhen! Még egyszer végigszaladt a fontosabb pontjain a kötéseknek, vetett egy utolsó pillantást a nőre, aztán akkurátusan bevackolta magát figyelő állásba a levél alatt és várt.

Te jó ég! Már ennyi az idő? A reggeliről már lemaradtunk, elkezdem az ebédfőzést! Ideje elszakadni a pókocskától! - Nem zavarlak, megígérem! – Fordultam el végre a hálóépítő mestertől. Elférünk itt mindannyian! Ha már ilyen serényen dolgoztál, megérdemled a helyed!- Teljesen elbűvölt, ez a kis jószág! – És azóta nem bántottam, egyiküket sem.
6542
ritatothne - 2019. november 09. 18:41:39

Kedves Kati!

Érdekes és különleges történeted örömmel olvastam. Gratulálok a díjazáshoz is.

Szeretettel: RitaRose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.