Kedves Látogatók! Magazinunk internetes oldalát hosszabb fejlesztést követően 2020. október 3-án egy megújult oldalra költöztetjük. Az adataitok költöztetése meg fog történni, személyes profil, írások, hozzászólások az új oldalon is elérhetőek lesznek, azonban privát üzenetek, fórum beszélgetések és üzenőfali beszélgetések átköltöztetésére nincsen lehetőség! Kérjük, ha ezekben van számotokra fontos információ, mentsétek el magatoknak 2020. október 2-ig!
Továbbá kérünk mindenkit, hogy a profilban beállított e-mail címet ellenőrizze, változás esetén a profilját frissítse.!
További részletek az emailben kiküldött tájékoztatóban! Üdvözlettel: Szerkesztőség

Szamler Kata: Hajnal: Kilencedik történet: Küszöb (2019. szeptember)
Az éjszaka közepén kinyílt az ajtó, majd bejött a lakásba.

-

Lépteit már évek óta bárhol felismertem. Még fiatalon, egyetemista korunkban költöztünk össze. Muszáj volt. Külön sosem bírtuk volna havonta fizetni a csekkeket, hiába dolgoztunk annyit, amennyit csak tudtunk.

Érdekes... Régebben mindketten púp voltunk a másik hátán. Terhek.
Útban voltunk egymásnak. Még akkor is, ha egy-egy szobából át akartunk menni a másikba, s közben véletlenül egymásnak ütköztünk. Irritáltuk egymást.

Azóta lefutottunk együtt egy kört, most, évekkel később pedig visszatértünk oda, ahonnan indultunk.

-

Nem akartam, hogy tudja, még ébren vagyok. Nem akartam, hogy tudja, vártam rá.
Táskája nagyot zuhant az apró folyosó padlójára. Léptei egyre halkultak, s lassabbak lettek, mégis közeledtek felém, ki a nappali kanapéján feküdt, s tettette az alvást.

Nem szoktam a kanapén aludni.

-

Megállt előttem, majd mélyet sóhajtott. Leguggolt. Közben a térde hangosan megroppant. Szinte láttam magam előtt a fájdalomba torzult arcát, s hallottam elfojtott szisszenését.

Pár hete még ébren, a tévét nézve vártam volna őt, hogy aztán hallgathassam, ahogy elszid, amiért még mindig fent vagyok.
Szívesen hallgattam.

Szerettem a hangját. Ha dúdolt, vagy ha halkan énekelte ugyanannak az egy dalnak a refrénjét egy egész napon át újra és újra, még akkor is, ha csak a fülembe duruzsolt.
Mindig halk volt, csendes, mint egy patak csordogálása a folyómederben.
Nyugtató.

-

Aztán valami történt, és kieresztette a hangját.
Megijedtem.

Emlékszem, ahogy ültem a konyhapult mellett és fogalmam sem volt arról, miről beszél. Megilletődve ugyan hallgattam, de felfogni... Felfogni nem fogtam fel belőle semmit sem.
Néztem, ahogy ajkai megtelnek élettel, ahogy levegőért kapkod, ahogy tekintetével helyben megöl, és ahogy karjaival nem tud mit kezdeni, és csak csapkod és tör és zúz.

A padlóról egy váza darabjai néztek velem farkasszemet.
Néhány virág még épen feküdt a romok között, volt azonban mikből már nem maradt más, csak a színes sziromlevelek.

A csokrot aznap ő adta nekem.

-

Lehelete cirógatta az arcom. Olyan közel volt, hogy szinte éreztem, ahogy bőr a bőrhöz ér.
Mozdulatlan maradt. Figyelt.
Talán tudta, hogy még ébren vagyok. Talán várta, hogy mikor nyitom már ki a szemeim, s találkozik a tekintetünk.
Talán nem.

Hallgattuk egymás egyenletes lélegzetvételét.
Éreztem parfümjének illatát. Magam elé képzeltem azt, mi ott volt előttem. Nyakát, arcának kontúrját, ajkait.
A szemeit.

Akaratlanul is nagyot nyeltem.
Talán feltűnt neki.

Talán nem.

Azon gondolkodtam, vajon ő min gondolkozhat.
Talán eszébe jut, hogy mi nem is olyan rég még...

Talán nem.

-

Ahogy a kanapé karfájára támaszkodva felállt, recsegett a régi fa remegő keze alatt.
Pár másodperc múlva hallottam, ahogy belép a szobánkba.
Belerúgott a küszöbbe.

Mindig belerúgott a küszöbbe.

-

Pár óra múlva a hajnali napsugarak már átsütöttek a redőnyön, félhomályba borítva ezzel a lakást.
Egy súlyos bőrönd és különféle táskák borították a kifelé vezető kis folyosót.

Egészen addig pakolt.
Nem hallottam mást csak a szekrényajtók nyikorgását és a fiókok érdes hangját, ahogy kihúzták őket a megszokott helyükről.

Folyton belerúgott a küszöbbe.

-

Mielőtt végleg elhagyta volna a lakást, még megállt egy pillanatra.
A kulcsa már a zárban volt, de még nem fordította el.

Lassan felültem a kanapén és meredten bámultam az ajtó felé, melynek másik oldalán még mindig ott volt ő. Nem tettem semmit sem.

Talán azt vártam, hogy visszajön.
Talán nem.

Talán azt várta, hogy utánamegyek.
Talán nem.

-

Pár pillanattal később az ajtó bezáródott, ő pedig lomha léptekkel elsétált.
Többé nem rúgott bele a küszöbbe.
6532
Emotion_Revolution - 2020. április 02. 07:51:29

Köszönöm!Smile

6765
Doki66 - 2020. március 31. 10:50:25

Gratula.. Doki

6532
Emotion_Revolution - 2019. október 31. 21:31:20

Bár nem ezzel a történetemmel nyertem, de köszönöm szépen, Rita! Smile

Üdv.: Kata

6542
ritatothne - 2019. október 30. 14:46:40

Kedves Kata!

Gratulálok a nyereményhez.

Szeretettel: RitaRose

6532
Emotion_Revolution - 2019. szeptember 13. 21:19:23

Köszönöm szépen Rita és János!
Örülök, hogy tetszett nektek szerény kis írásom. Smile
Üdv. Kata

4338
kbszabo - 2019. szeptember 13. 18:51:23

Elolvastam, és azon gondolkodtam, mi is ez, és hogy is van...
Aztán elolvastam mégegyszer.
Forgott a film.
Már mindent láttam.
Nekem fájt, ahogy belerúgott a küszöbbe.
Formabontó, és eredeti.
Ez a két szó jutott eszembe, az írásodról.
Szívből gratulálok!
Üdv.
János

6542
ritatothne - 2019. szeptember 12. 18:37:25

Nem tudunk a másik fejével gondolkodni. Ezért vannak a talánok. Egyedi, érdekes, különleges írás volt. Tetszéssel olvastam.

Szeretettel: RitaRose

6532
Emotion_Revolution - 2019. szeptember 08. 17:52:54

Igen, én is így gondolom.
Köszönöm, Csaba!
Üdv: Kata

6113
Csaba - 2019. szeptember 08. 10:00:07

Kedves Alkotótárs!

Nagyon szép, megrendítő írás!
A "talán-ok" sokáig fájnak az ember életében, olykor visszamarnak az emlékek, mert olyan lehetőségek lapulnak mögöttük, amikkel nem éltünk.
Gratulálok! Üdvözlettel :Csaba

6532
Emotion_Revolution - 2019. szeptember 07. 20:12:27

Nagyon szépen köszönöm! Smile

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.