Kaliczka Katalin: Hajnal: Tizenegyedik történet (2019. szeptember)
Hirtelen mintha összeszorították volna a gyomrát. Fél percig sem tartott az egész. Azután elmúlt. A szendvics lehetett az oka. Lehet, hogy már nem volt túl friss a párizsi. Ki tudja mióta állt a pultban, és három nappal ezelőtt vette. Otthon a hűtőjük sem hűt valami jól. Igen, biztosan a szendvics volt. Túl sokat nem gondolkodhatott rajta, mert dolgozni kellett tovább. A lakóhelyétől harminc kilométerre dolgozott egy szerszámkészítő gyárban. Busszal hordták őket a faluból a városszéli ipari parkba. Dobozolt. A kész szerszámokat futószalagon rakták dobozba, ő ellenőrizte, hátha belekerült selejtes, majd lezárta egy ragasztószalaggal, és lökte tovább a görgősoron. Nem volt nehéz munka, de az utóbbi időben, már nagyon nehezen bírta az egész napos állást. Meg a szerszámokkal tele dobozt is egyre nagyobb erővel kellett tovább lökni. Valami nem stimmelt vele. Érezte, hogy kapkodja a levegőt, és hamar kimerül. Pihennie kell. Csak egy perc. Intett a munkatársnőjének, hogy kimegy a mosdóba. Jó. Piroska addig félretolja a dobozokat, majd leragasztja őket, ha visszajön. Éjszakások voltak. Este tíztől reggel hatig. Szerette ezt a műszakot, mert nyugalom volt, a gépek zakatoltak, ők a futószalag mentén tették a dolgukat, megcsinálták a normát, a kutya sem szólt hozzájuk. Nyugodtan átadhatta magát a gondolatainak a monoton munka alatt.
Megint ez a görcs. Ez mintha már az egész gyomrát szorítaná össze. Jól van, elmúlt, semmi baj. De azért, furcsa. El kéne menni az orvoshoz. Pár hónapja aggasztóan megnőtt a hasa. Először azt hitte, csak fel van puffadva. De nem múlt el, egyre nagyobb lett. Nagyon sovány lány volt. Azt a kis térfogat növekedést nem reklamálták meg. Igyekezett egyre bővebb ruhákkal elfedni az alakján a változást. Szerencsére senki nem érdeklődött felőle. Nem is igen törődtek vele. Barátnője nem volt, az anyjával és négy testvérével éltek otthon, nagyon nehéz körülmények között. Az anyját nem foglalkoztatta, hogy ő mit csinál. Pont elég baja volt a még iskolás testvéreivel. Ő is csak éppen elmúlt tizennyolc éves. Nagykorú. Végre! A maga ura.
Kicsit használt a hideg víz, amivel megmosta az arcát. Jobban érezte magát. Visszament dolgozni.
Eszébe jutott Jocó. Az ő Jocója. Nagyon szerette a fiút. Hét hónapja katona, sajnos. Még sok van hátra. Tizenegy hónap. Számolja a napokat. Egy kártyanaptárt kapott a takarékszövetkezetben. Azon kapargatja ki azokat a napokat, amik elmúltak. Keveset találkozhattak, mert elég messze volt ahhoz, hogy ő meglátogathassa. Kocsijuk nem lévén a közlekedés nagyon nehézkesnek bizonyult tőlük. De azért a fiú, amikor csak elengedték hozzá ment először, csak utána a szüleihez. Nem egy faluban laktak. Jocó teherautó sofőr volt. Hat faluval lakott arrébb. Kiszámolta. Amikor találkoztak, ő a kisboltból jött ki éppen. Megállt megigazítani a szatyorban a tejet, mert attól félt kiszakítja a zacskót a friss ropogós kenyér, meg azt sem akarta, hogy a tejeszacskótól büdös legyen a kenyér héja. A ZIL teherautó megállt mellette. Kinyílt az ajtaja, és leugrott róla egy fiatal férfi. Ő még ilyen vállakat nem látott. Az fogta meg először. A szép, széles válla. Ahogy feljebb vette a tekintetét a szemük összeakadt. Úgy érezte egy örökkévalóságig maradtak egymás szemébe feledkezve.
- Szia, hová mész? Ha nem sietsz annyira, akkor lepakolom az árut, és hazaviszlek. megvársz?
Nem tudott kinyögni semmi értelmeset. Még soha nem szólították le az utcán. Ahogy nézte, úgy két-három évvel lehetett idősebb a fiú. Majd megkérdezi tőle, mert megvárja az biztos. Még akkor is, ha megromlik a tej a szatyorban. ZIL-ben sem utazott soha. Hazaviszi a fiú! Lesz csodálkozás az utcában! Fel fognak nézni rá az biztos! Elmosolyodott az emlékek hatására.
A jövőt nem tervezgették. Éltek a mának, egymásnak. - Csak ne hiányozna annyira!- Gondolta Annuska.
Már megint ez a fájdalom. Mennyi idő is telt el? Egy óra? Lehet, hogy hányni fog? A fene abba a párizsis szendvicsbe!
Kicsit meggörnyedve dolgozott tovább. Már nem csak a gyomra fájt, de mintha a derekából indulna ki, az egész hasát körbefogva, a gerincén át görcsbe rándítva a testét. - Mi lehet a bajom? Érezte, hogy komolyan kell vennie a fájdalmakat. Ráadásul tizenegy órától mintha óránként ismétlődne. Mintha erősödne is. Ránézett az órájára. Fél kettő. Mindjárt kajaszünet. Akkor kicsit többet pihenhet. Mikor lesz már reggel? Kinézett a gyár ablakán. Csak a lámpák világították meg az udvart. A hajnali derengés még messze volt. - Sose lesz reggel! – Gondolta. Dolgozott tovább. A következő görcs pont kettőkor kapta el. Ez a gerincéből indult, és szörnyű fájdalmas volt. Mintha egy mázsás kő lenne a hasában, ami olyan kemény lett, hogy nagyon megijedt. Mi történik vele? A fájdalom rettenetes erővel tört rá. Lassan megfordult. Senki nem volt a közelében. Csak kiérjen a mosdóba, és ott se találkozzon senkivel! Elküldik, ha beteg. Ezt nem engedhette meg magának. Kellett a pénz. Csak legyen már reggel! Mehessen már haza! A buszon majd szusszan egy kicsit hazáig, anyu meg megmondja, mit tegyen. Hajnalodik már? Megállapította, hogy az elmúlt öt perc óta még nem pirkadt meg.
A mosdóban nem volt senki. Gyorsan bement az egyik vécébe, leült a deszkára. A helyiségre, és az elszeparált hat vécére bizony ráfért volna a nagytakarítás. A falak is koszosak voltak, mindenféle feliratok díszítették. Annuska elmosolyodott. Ő is felírta Jocó nevét, egy nagy szívet kanyarintott köré. Igazán jól sikerült. Szerencsére annyi Józsi van a világon, nem sejtették, hogy ő írta ki. Óh! Egy újabb roham visszatérítette nyomorúságos helyzetéhez. A görcs percekig tartott. A végén valami elszakadhatott benne, mert meleg folyadék csorgott le a lába szárán. Nagyon megijedt. Biztos, hogy nem pisiltem be. Ez meg mi? Fel kell törölnöm! De nem tudott kimenni. A görcsök most már szinte folyamatossá váltak. Istenem! Édes Istenem! Meghalok!
Összegörnyedve várta a véget a vécé padlóján fekve. Nem tudta, hogy mi történik vele. Szűz Máriám segíts! Eszébe jutott, amit a szomszéd nő mesélt a gyerekszülésről. Csak nem vagyok terhes? Csak nem szülök? Magában imádkozott, miközben levette a bugyiját. De hát mikor? Miért? Hogyan? Észre sem vette, hogy terhes! Mikor is menstruált utoljára? Miért nem gondolt erre? Hogy mondja ezt el Jocijának? Az anyja megöli az biztos! Még egy éhes száj! És, ha Józsi elhagyja? Mi lesz vele? Még szerencse, hogy a magas norma miatt nem járhatnak sűrűn a vécére! Nem hiányzik, hogy valaki rányisson! Mit csináljon? Mit kell ilyenkor csinálni? Belehal! Csak nehogy betévedjen valaki! Két görcs között felállt a padlóról és annyi vécépapírt tekert le amennyit csak tudott. Aztán újra lefeküdt. Összeszorította az ajkait, nehogy elárulja a nyögése. Istenem segíts! Csak senki be ne jöjjön! Elreteszelte az ajtót. Újra lefeküdt. A hideg kő bár kemény volt, enyhítette a forróságot, ami elöntötte. Érezte, hogy nyomnia kell. Már nem fájt a hasa, inkább mintha nagyon erősen kakilnia kéne. Hát nyomta. A meleg vér szivárgott a lába között, eláztatta a vécépapírt. Összeszorította a szemét és nyomott. Még. Minden erejét összeszedve engedelmeskedett az ingernek. Nagyon nagy fájdalmat érzett ott lenn. Nem mert odanyúlni, úgy érezte szétrepedt. Egyszer csak, mint egy varázsütésre kicsusszant egy nagy valami belőle és akkor megkönnyebbült. Kinyitotta a szemét. Nem mozdult. Csend vette körül. nem akart tudni semmiről. Nem akarta látni, mi csúszott ki belőle. Már nem volt rémült sem. Hallgatta a csendet. - Nem ad ki hangot, tehát nem él. – Gondolta. Nem akart tudni róla. Különösen látni nem akarta a lényt, akit a világra hozott. Elvesztette az időérzékét. Nem tudta meddig feküdt így. Még egy fájó görcsöt érzett. Nyomnia kellett. Még valami kicsúszott belőle. Aztán már nem érzett fájdalmat. Nem tudta mit csinál, mint egy robot, felkelt a földről. Sietnem kell, észreveszik, hogy nem vagyok ott és keresni fognak! Minden erejét össze kellett szednie, vér borította be a kövezetet körülötte. Kábán kivette a nejlonzacskót a kukából, belecsomagolta a csúszós valamit a földről, nem nézte meg közelebbről. Nagy volt, és undorodott tőle. Félre tette. Fogta a felmosórongyot és összetakarított. Nagyon gyenge volt. Megmosakodott a csapnál. Kiment a szekrényéhez, elővett egy nagy csomag vattát és visszament vele a vécébe. Betett egy hatalmas darabot a lába közé, mert erősen vérzett. A szemetes zsákot a valamivel betette a szekrényébe. Rázárta az ajtót és visszament dolgozni. Odaállt a szalag mellé. Kinézett a gyár ablakán. Hajnalodott. Megkönnyebbülést érzett, és nagy- nagy fáradtságot.
- Vége van. Mindennek vége! - Megkönnyebbülést érzett. - Nem fáj. Milyen szép a hajnal! – gondolta. – Milyen nagyon szép a hajnal!
Megszédült. Még egyszer kinézett az ablakon, de már csak elmosódott karikákat látott. Élettelenül vágódott végig a futószalag mellett. Teste alól a gyár kövén a vér vádlón , piroslón csordult elő.
Bántó ez a vakító fény! Valaki kapcsolja már ki a lámpát! Ez volt az első gondolata, amikor magához tért. Körülnézett. Kórházban van. Hogy került ide? Nem emlékezett semmire. A fehér takaró alól kígyózott egy cső egy állvány tetején lévő infúziós üveghez. Megmozdította a karját. - Igen. Belőlem indul ki. – gondolta.
Nyílt az ajtó. Két rendőr és egy orvos lépett az ágyához. Megkérdezték jól van-e?
- Igen. Jól vagyok.
- Hová tette a gyereket?
- Milyen gyereket?
- Akit megszült. A saját gyerekét.
- Én nem szültem. Nincs gyerekem.
Nem értette a kérdést. Milyen gyerekről beszélnek ezek? Mi az, hogy hová tette? Egyáltalán, hogy került ide? Elmentek. Végre. Aludt egy kicsit. A kórteremben egyedül volt. Egész nap aludt. Kicsit evett, aztán aludt. Szép szoba volt, tiszta, fehér, megnyugtató. Az ablaka egy hatalmas parkra nézett. Az őszi fák ezerszínű levelekben pompáztak. Amikor ébren volt, csak nézte a fákon a leveleket, ahogy a szél libegteti őket. Nem gondolkodott, nem érzett semmit, csak ürességet, nyugalmat, békét. Az éjjel nyugodtan telt. Hajnal felé felébredt, kinézett a tájra. A nap éppen csak derengett, piros csíkkal, felette sárga sávval szakította meg az éjszaka sötétjét. A madarak még alig ébredeztek. A nappal ezerszínű fáknak csak a szürke árnyképe volt jelen. Még a nyugalom, és a béke szigete volt a földnek ez a kis darabkája.
És akkor hirtelen belé hasított a felismerés.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.