Sabján László: Julia 07.
Thomas ismét csak hatalmasat nyelt. Merőn nézte a kislány arcát. Az arc valóban egy gyermeké. Helyes kis pisze orrocska, amelyet sok kicsi szeplőpötty táncol körül, égővörös copfok, kedves, rózsás arcocska, csillogó kék szemek. De a tekintet mégsem egy gyermeké. S a szavai olyan érettségről tesznek tanúbizonyságot, amelyet Thomas képtelen volt egy gyermeknek tulajdonítani.

- Szóval... levegőt markolnék...

- Igen - bólintott Julia lemondó sajnálattal. - Esélyed sem volna. Egyszerűen, huss, elillannék. Meg se találnál.

- Szóval igaz, hogy itt laksz - sóhajtotta fájdalmasan Thomas.

Julia nem szólt. Miért is szólt volna, hiszen ezt már tisztázták.

- És ezért nincs veled az anyukád.

A kislány összekulcsolta kezeit és újra az ölébe ejtette őket, lábaival önfeledten kalimpált.

- Az anyukám tudja, hogy jó helyen vagyok. Először persze nehezen engedett el. El sem hinnéd, mit művelt... De idővel beletörődött, hogy én ott vagyok, ahol épp lenni akarok.

Thomas szomorúan csóválta a fejét.

- És te szeretsz itt lenni?

- Ó, igen! - élénkült meg Julia, s most egészen olyan volt, mint egy igazi kislány. - Gyönyörű ez a hely, nem? Békés és meghitt és... a legcsöndesebb az egész környéken. Tudod, én nem szeretem ám a nagy ricsajt. Idegesít. És ha engem felidegesítenek... huh! De itt teljes a nyugalom. Mindig. Ugyanakkor itt annyi érdekes embert lehet látni.

- Érdekes embereket? Igaz... Te biztosan mindenkit jól megfigyelhetsz. Mondd... és mindenkivel szóba elegyedsz?

- Még csak az kéne! - hördült fel nevetve Julia. - A legtöbben azonnal frászt kapnának. Akik idejönnek, nem szeretik, ha piszkálják őket. Különösen, ha egy magamfajta...

- Ezt végül is meg tudom érteni - hagyta jóvá Thomas. - De... engem akkor mégis miért szólítottál meg?

A kislány komolyan, nagyon komolyan nézegette őt (aminek következtében a derék fiatalember homlokán a hűvös levegő dacára is gyöngyözni kezdett a verejték), majd bámulatosan nyugodt hangon így felelt:

- Én semmiért. Te szólítottál meg engem.

Thomas megmerevedett.

- Én téged? Hiszen nem is láttalak. Azt sem tudtam, hogy a közelben vagy.

- Senki sem tudja - sóhajtott a kis Julia és rosszallóan csóválta meg copfos fejét, miközben felállt. Thomas önkéntelen reflexszel ugyanezt tette, mint férfi, megadva a tiszteletet a vele szemben álló nőnek.

A kislány hangja minden eddiginél komolyabban csengett:

- Hjaj, Thomas... Én tudom, hogy a felnőttek már nem látnak és nem hallanak úgy, mint a gyerekek. Valami fokozatosan bezárul bennük, ahogyan felnőnek. Pedig, hogy meghalljuk a másikat, hogy észre vegyük őt, ahhoz nem kell mindig a szemünk és a fülünk. Nem kell úgy látni és hallani. És tudni sem kell. Nem kell tudni semmit. Csak érezni... Te sírtál, Thomas. Tudom, nem folyt a könnyed meg ilyesmi, de sírtál, én hallottam. És nagyon magányos is voltál, én láttam... Nem azt láttam, amit te látsz a tükörben, ha bele nézel. Az a tükörképed. A kép, amit lát a világ... Én téged láttalak. Megláttalak egy olyan pillanatban, amikor épp csak önmagad voltál, se több, se kevesebb. Meghallottam, ahogy sírsz és segítséget kérsz, árván, csöndesen... Olyan halkan kérted ott belül, hogy még te magad se hallhattad. De én igen. Azért hallottalak, mert olyan voltál, mint én. Olyan voltál, mint egy gyerek... S én ugye itt voltam a közelben. Jöttem hát, mert... megszólítottál.

Thomas fátyolos szemekkel nézett le erre a tüneményes kis csodalényre. Szeretett volna letérdelni hozzá, magához ölelni őt, megcsókolni a kis arcát, de félt, hogy elillan és ő nem láthatja soha többé. Amikor megszólalt, inkább csak suttogott.

- Köszönöm! Köszönöm, hogy... hogy válaszoltál nekem. Nagyon sokat segítettél, Julia.

A kislány visszamosolygott rá.

- Hát... örülök, hogy segíthettem. Nagyon szívesen, Thomas.

S valamit talán mindketten mondtak volna még a másiknak, de ekkor felharsant egy éles férfihang, valahol a közelben.

- Hé'! Ki van ott?! Feleljen!
6542
ritatothne - 2019. szeptember 12. 18:18:07

Kedves Laca!

Érdekes gondolatokat társz elénk. Jó egy kicsit belemerülni, átélni, átérezni. Van egy belső hang, ami olykor súg valamit, de nem mindig figyelünk rá, mert racionálisak akarunk lenni.

Szeretettel: RitaSmile

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.