Rákócziné Sasvári Mónika: Alapozó hétvégék
Általános iskolás koromban volt pár év, amikor - mivel akkoriban annyi gyermek volt, hogy hol délelőtt, hol délután jártunk suliba - hétalvóként kissé durcás ébredés után, még szombaton is kénytelen kelletlen útba kellett ejteni a sulit. Ezen trauma enyhét csak kicsit volt képes enyhíteni a ropogós héjú, még langyos, vajas kenyér tízórai. Aztán délután végre kitörhetett az hétvége. A bánya kéménye ugyan ugyanúgy hangos dudálással jelezte naponta háromszor a műszakok kezdetét és végét, kisgyermek-lelkem mégis megkönnyebbülhetett, mert szombaton anyu, apu, továbbá minden fontos személy otthon tartózkodott, és ha volt is elvárás, attól nem rándult görcsbe a gyomrom.
Akkoriban egy kertes családi házban a gépesítés szinte teljes hiánya miatt nem kevés teendő akadt, amikre főképpen hétvégén került sor. Apu és nagyi vagy a műhelyben dolgoztak - az ezermesterek minden ház körüli bütykölni valóval megbirkóztak -, vagy a kertekben tettek-vettek. Anyu pedig a közös takarítás után bevette magát a mai szemmel hihetetlenül parányi főzőfülkébe, ahonnan innentől fogva ínycsiklandozó illatok lepték el a házat.
A Mamiéktól kiszállingózó morzsasüti, a főzelék, az oldalas bukéja körtáncba fogott a gangon a csókot érdemlő kéz készítette finom kelt tészták, piskóták, gezemice levesek és a rántott patisszon illatával. Idős Ómamánk pedig már készítette a kis barna láboskáját, hogy magával vihesse az ételt, mert kevés foga lévén, jobb szeretett egyedül majszolgatni.
Szombat este voltak az ezüst tartálykályha befűtése után a nagy kádas pancsolások, viháncolások, hogy aztán másnap reggel csinos gyermekekkel templomba vonulhasson a család.
A hétvégéket egyértelműen a kirándulások koronázták. Ebéd után felszálltunk a bányász buszra és átruccantunk anyu szülőfalujába a nagyszüleinkhez, unokatestvéreinkhez.
Látom magam előtt a közeli pilisi hegyvonulatokat, a hűvös völgyeket, zöldellő dombokat, puha lankákat és halastavakat. Vérpezsdítően változatosak voltak ezek a kirándulások. Felmenőim tudásának köszönhetően az évszaknak, a nyíló virágoknak, a vadon termő gyümölcsöknek megfelelően barangoltuk be a környéket. Hobbi fotós nagybátyám fekete-fehér képei őrzik hétvégi túráinkat, a gyönyörű tájat, a vidám hangulatot. Vad indiánként rohangáltunk, bújócskáztunk, fára másztunk, inda-hintán lóbálóztunk, tavasszal őzlábgombát, nyáron illatos szamócát, vadkörtét, télen dér csípte csipkebogyót, kökényt szedtünk. A közeli római romoknál kincset, pénzérmét kerestünk és kevéske tanulmányaink mellett gazdag fantáziával elképzeltük a kétezer évvel ezelőtti kaszárnyát.
Az természetes, hogy anyu a húgával vegyes tót-magyar nyelven lelkük megkönnyebbítésére végig csevegte a délutánt, de az meg nagy szerencse, hogy apu a sógor-barátjával is ugyanúgy tett, s a végén a faluszéli borospincében, ahová estefelé nagyszüleink már társadalmi életet élni kibattyogtak, mindenkinek jutott hideg ital, a gyerekeknek kútvíz, a férfiaknak bor-nedű.
Este kellemesen elcsigázva nyomultunk fel a doboz buszra, ahol eleven húgom is már nyugton volt képes csücsülni, kisöcsém pedig sokszor el is aludt.
A vasárnap volt tehát a hét fényes koronája, élménydús közösségi lét, testmozgás, kibeszélés és vigalom, töltekezés az előttünk álló hétre.
Oly kicsiny dolgok ezek és ez mégis így volt tökéletes, mert biztos alapokat adott a kis palántáknak.
6476
Siposne Marica - 2019. október 07. 18:19:27

2019.október.7.

Kedves Mónika! Olyan gyönyörűen írtad le gyermekkorod hétvégéjét. Benne a családba levőn békét, nyugalmat, szeretetet.
" a csókot érdemlő kéz készítette...."
Meghatottan olvastam.
Szeretettel gratulálok!
Marica

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.