Bakonyi Ervin: Kalocsai anzix
Csend honol e tájon,
Siposba ment a párom,
Ujjam begyét kalapálom,
Istent ajkamon formázom,
Kalocsai emlékeim sorba írom,
Csillagporos szavaim elétek szórom.

Egy hétfői napot szemeltünk ki a naptárból, hogy milyen jó lenne leutazni Kalocsára. Nem elsősorban a végett, mert elfogyott a fűszer paprikánk, - bár ez is valós indok lenne. Még nem jártunk erre és dokumentumfilmet sem láttunk e városról. A reggel meglepetéssel indult. Elfeledtem jegyzettömböt magamhoz venni. (Aki élményeit, a látottait leírja, annak ez nagy hiba. Papír-írószer bolt ott is van, de ezt egy jó ismerőstől kaptam, aki csak erre kapacitált. Ajtó ki, cipő le, irány a szobai asztal. Onnan csattogtatta rám kockás fogait és azt szajkózta: - No és a toll, s a toll!)
Fiúnk már várt minket a Skodában. (Kék, akár a régi, amit négy éve valaki/valakik bartelbe vittek). A Városligeti VOLÁN 4-es állásánál jártam-keltem a busz előtt, hogy elsőként szállhassunk fel. Ablak mellől nézhessem a tájat, nehogy elszenderegjek. Arám és barátnője a váróterembe ment melegedni.
Rég utaztunk ezzel. Legtöbbször vonatoztunk, mert kényelmesebb, kinyújtatod a lábad, és fülke is van, ha valami álló helyzetre kényszerít. Szó, ami szó, fenntartásaink voltak a busszal szemben. Főleg azért, mert sok helyen kell időznie. Olyan községeken, úgy mond kisvárosokon halad át, vagy vesz fel csekély számú utast, ahol a vonatsín elő sem bújt a földből, vagy úgy benőtte a gaz, hogy még a gazella is elkerüli. Amíg ilyen mondatok szerkesztésén memorizáltam, szembe jött velem Vikidál D’Gyula. Ráköszöntem. Fogadta, visszaköszönt. A várakozók száma egyre gyarapodott. Legtöbbjük kezében előre váltott jegyet láttam. Még az olyan idős embereknél is, mint mi. (Majd csak kiderül mire való). Indulás előtt öt perccel a vezető komótos járás után kinyitotta az ajtót, felhajtotta a kocsi oldalát, hogy pakjainkat, bőröndjeinket behelyezzük, majd kasszát nyitott.
- Kérem elsőként azokat az utasokat, akik előre megvették jegyüket, vagy nyugdíjasként regisztráltak! – mondta kissé emelt, de nem bántó hanggal. Nálunk semmi sem volt. Még kabinjegy sem. Mivel közvetlenül előtte álltam hiába mutattam felé igazolványom, máris érkezett a válasz.
- Maga az utolsók között léphet fel! - mondta, s tovább ellenőrizte a felé nyújtott cetliket.
Duzzogva félreléptem. Ami a nyelvemen volt, eltapostam. Amikor minket is szólított (cetlikteleneket), elmondtam neki miként jártunk egy héttel ennek előtte. A pénztáros hölgy szerint nem kell semmilyen jegy, mert ma már nincs álló utas, csak helyi járatokon. Mutassa fel az igazolványt és foglaljon helyet ott, ami magának szimpatikus. A pilóta nyugodt tekintettel végighallgatta sirámom, majd közölte:
- Akik maga előtt felszálltak azok lapján az ülőhelyek száma fel van tüntetve. Ha maguk elsőként fellépnek és leülnek, biztos, hogy olyan helyet birtokolnak, amit másoknak már előre leosztottak. A pénztáros nem volt korrekt önökkel. Nekem hiába mondja, elhiszem. Ha akar, tegyen panaszt. De lássa mindenkinek lett helye, s annak is lesz, akik útközben valamely állomáson felszállnak, mert erre a járatra vették, vagy én adom a jegyet az üres helyekre. Most már kérem, üljenek le, mert mennünk kell! Így most három foghíjas székre kényelmeskedtünk. Még Tass előtt egymás közelébe rendezkedhettünk. Szavaira a bennem működő vulkáni láva visszafolyt üregébe. Ez volt a második esemény, ami kedvünket szegte. A harmadik meglepetés dél körül keresett meg. Pesten borongós idő volt, s ahogy a busz ette a kilométereket egyre inkább belementünk egy másik időzónába. „Hét gémeskút ágra” sütött a Nap. Egyre több ruhától vontuk meg álmatag testünket. Pilótánk olyan rutinosan tekerte a kormányt, hogy több alkalommal elszundítottam. Észre sem vettük a két és fél óra múlását. Amikor megérkeztünk Kalocsa buszvégállomására, aranyló szalaggal és a Szakmári Asszonykórus virtuóz előadása fogadott minket.
A rájuk csudálkozó utasok meglepetten, s mi pironkodva húztuk bőröndjeinket és a csíkot ki-ki a célja felé. (Mielőtt elindultunk otthonról megnéztem az interneten, vaj’ mily messze van szállásunk. Közel. Nagyon közel). A villanyrendőr alatt szemgolyóm az utcakereszteződésben fel, s alá járt, keresve az utcatáblát. Hárman vagyunk, ebből kikövetkeztethető, hogy a páros oldalra húzták fel a keresett házat, amiből HOTEL egykor kerekedett. Öt perces séta után egy modern küllemű, földszintes, ám tetőtér beépített épület reklámtáblája segített tájékozódni. Külső teraszán sört nyeldeklő férfiak kíváncsi tekinteteivel övezve beléptünk a tárt ajtón. Míg eltotyogtunk a recepcióig, volt időnk körbetekinteni. A látvány nagy megelégedésemre szolgált. A tágas éttermi rész jobb oldalán nagy pult terebélyesedett ami megett egy fiatal nő ténykedett guggoló helyzetben. Fémhordót kötött egy csaphoz, amiből a sör habzottan szokott kikecmeregni. Jöttünkre felegyenesedett. Köszönt, kérdést intézett hozzánk, majd mutatta a helyes irányt ahol meglelhetjük e csodás hely vezetőjét. Ebből nyílt egy ennél tágasabb hely, ami szint úgy asztalokkal, de modern bútorzattal volt lakájossá téve. Sarokban nagy képernyős készülék, amiben az RTL a műsorát sugározta ártó, s vájt fülünknek. A hátsó márványoszloptól jobbra a recepciós pult várakozott könyökléseinkre. Jöttünkre a konyha felől befutott a főnök. Jóérzéséről tanúskodott az, hogy a földszinti két szoba kulcsát tette elénk, s nem az emeletit osztotta ránk. Talán nem is a korunk miatt, hanem a mozgásunk árulta el, hogy ketten nehezen vinnénk fel csomagjainkat. Egy fiatalember is ott sertepertél, akiről kiderült, hogy fia, aki szó nélkül fogta a lányok bőröndjeit és a szobáig elhúzta, vonta. Nagyon készséges család. (Húga az, aki a kávégép mellett serénykedett).
Olyan látvány fogadott minket, amikor beléptünk a közel harminc négyzetméteres szobába, hogy nem akartunk szemünknek hinni. Sehol egy folt, szúnyoghalál, pókháló, porszem. Ragyogó tisztaság, szúnyogháló, friss, üde levegő. Modern bútorzat, vállfák, ruhakefe, fésű, varrókészlet, cipőkanál, klíma, nagyképernyős TV, zuhanykabin, hajháló, kézmosó, papírkéztörlő szett, fogpohár a polcon és kényelmes ágyak világítótestekkel. Olyan, akár egy ékszerdoboz. Hát kell ennél nagyobb kényelem, s mindez alacsony áron. (Sok városban jártunk, s volt oly tapasztalásunk, ami ennek pont az ellentéte. Ne keljen felsorolni. Elég az, hogy egy Motelban a folyosóról kellett behoznom az asztalt, hogy megvacsorázzunk, - pedig nagyobb volt a légtér). Nagyon kellemes időnk volt, ám ezzel együtt langy melegre állították éjjelre a csöveket. A Háremben nincs ilyen kiszolgálás. Igaz, ott legalább van nő, itt arámmal kellett töltenem szabadidőmet. Úgy nézett ki az épület műmárvány díszítéseivel, mintha tegnap előtt lett volna a felavatási szalag elvágva. Este fellopództam a z emeletre, mert kíváncsi voltam, mennyi szobának jutott hely a felső szinten. Négy kétágyashoz négy ajtó őrségként lett odaillesztve. Felettük hosszú üvegtégla sort illesztettek be, hogy több fény áradjon a szobákba. Ezt némileg elősegítette az éjjel is világító folyosói világítótestek. A tizennyolc lépcsőt napjában többször nem szívesen róttuk volna, főként a lányok fájós térdeik végett. Még erre is gondolt a tulaj. Köszönet érte. E közben a ruhaneműk is beszállingóztak egymás mögé a vállfákra, a többi polcokon heverésztek, amíg én a fehér macskával egerésztem. Ez a főnök kabalája. Megy utána, mint kotlós után a sok pihe-puha. Jól felszerelt konyha volt, ám a szakács egy szabadságát töltötte. Ezért felcihelődtünk, irány a sétálóutca. Valahol csak találunk olyan helyet, ahol megterhelhetjük üres csővázunkat, s nem zargat a továbbiakban.
Hétköznap lévén a női dutyi (A sétáló utca közepén, a Járásbíróság mellett) lakóinak kivételével sokan koptattuk a tiszta, ám poros kövezetet. Lépéseinkre minden megtett öt méter után - egy térplasztika, vagy bronzból készült érseki (teljes alakú) emlékszobor ügyelt. Szökőkút és kis sziklakert is gazdagította, tette színessé a morózus környéket, s lett lévén kellemes hangulatunk a látványtól. Főleg annak, aki középre állt és messze eltekintett az utca végén magasodó Érseki Palota és Székesegyház felé. Ezt úgy mondják, hogy impozáns? Cikk-cakkban jártuk utunkat, mert mindkét oldalon - hölgyek örömére - olyan butikok nyújtogatták nyelvüket a férfiaknak, s küldtek a lányoknak csókot, akik nem állnak messze a romantikától. Uzsgyi be! – mondotta arám, s elengedve karám, már a portál ablakánál álltak olvadó szemeikkel. Legyen az divatáru, ékszer, játékbolt, konyhaelszerelések, ajándékokat forgalmazó üzletek. Fél négykor az egyetlen éttermet (il Primo) meg kellett célozni, mert üres hassal nem lehet vágyaikat megacélozni. A szépség magáért szól. (Ha beütitek nevét az Interneten, igazat adtok). Már alig vártam. No nem a kajálást, hanem az éttermi étkezést. Mióta diétára vagyok fogva, főzelékek (cukkini, rántott padlizsán, töltött tök) garmadáját kell lecsúsztatnom jobb napokat, falatokat is látott nyeldeklőcsövemen. Az étlapra írt marhahúsleves gazdagon, és a rántott csirkemell hasábburgonyával szöveg oly gyönyört vetített elém, alig bírtam ízlelő bimbóimmal. Úgy kellett számat becsukni nehogy kirohanjanak, mint méhek a kaptárból, amikor a királynő elszellentette magát. A krumplit úgy szeletelték hosszú csíkba, hogy sütéskor két széle úgy nézett ki, mint egy gondola. A villa nem bírt vele. Én igen, kézzel emeltem a hasadék felé, s oly áhítattal puhítottam belső nedveimmel, hogy a só örömtáncot járt szájpadlásomban. Ezt nejem menten megirigyelte, s időnként elcsent egy lélekvesztőt. Amikor kezünk a tányér felett találkozott kezemből a választott szelet a keramiton landolt. Mindhárom nap itt fogyasztottuk el ebédünket. A teremben volt egy beugró rész, ahol „U” alakba volt a műbútor sarok garnitúra kiképezve. egy hozzá idomuló hasáb asztallal (monstrum). Lábak helyett tömör talpazat volt. Ha le akarok nyúlni az ételért fejem odaverném a laphoz, ha oldalazok, akkor felsőtestem nem fér el a résben, jobban mondva, ujjaim nem érnék el. Szerencsémre akkor csak mi voltunk bent, amíg mások kint étkeztek a teraszon. Ezért lábammal kirúgtam a ladikot, s felálltam, hogy a bajba jutottat felemeljem a tányér szélére. Épp leküldtem karom, amikor szemem automatikusan kinézett a portálüvegen. Egy különleges képet fókuszált agyam felé. Ettől úgy is maradtam, görnyedt testtartásban. No nem az isiász miatt, hanem a látvány végett, amit a golyóm magához ölelt, s rögvest bezárt egy életre emlékkönyvembe. Olybá hatott, akár egy villámcsapás, csak jó értelemben. Nem okozott fájdalmat, sőt jól vette ki magát a dolog. A bennem keringő vérfolyam hirtelen megállt. Hosszú pillanatok teltek el, mire felocsúdtam a kábulattól, kiegyenesedtem, s visszanyertem régi énem. Egy kinti asztalnál három szépség zörgette villáit, rezegtették észbontó pilláikat, s úgy csacsogtak, nevetgéltek, hogy ezt az öreg tölgy is megirigyelte volna, aki felettük árnyat adó leveleivel hűs leplet vont köréjük. Egyikük loknis hajával odavonzotta tekintetem, mint egykor arám majd negyven évvel ezelőtt, amikor először megláttam a Jókai Klub teraszán. Csodálatos pillanatkép. Ez eddig úgy véltem csak is Budapesten pompáznak, s teremnek szebbnél szebb lányok, asszonyok, akik szívrablóként köröznek a RETIKÜL című műsorban. Hát nagyot tévedtem. Hiába kis lélekszámú e városka, mégis annyi látnivaló van, majd elkopott nyakamon a menet. Itt is srófon húznak minket ezek a cukik, édesek, festői ecsetre invitálók, ezek a leendő konyhatündérek, akik csak érettünk élnek e földön. (Jaj, csak egy némelyikük meg ne szólaljon, mert azon mód elszállna a káprázat, a miliő).
Merev testtartásomat a hátam mögött álló pincérlány is konstatálta, s várta a fejleményt, mert úgy álltam egy helyben, mint aki nem tudja hová, merre. Hogy a csávából jól jöjjek ki, elmondtam a tapasztalásomat és azt mondtam, hogy:
- Pardon! Csak megcsodáltam a Kalocsa szépét! – és kissé megszeppenve merészségemtől a helyemre somfordáltam.
Nejem és barátnője előtt szint kellett vallanom, hogy mi is volt ez a kis színjáték. Nem lett belőle büntetés. Felfüggesztettek. Azóta is lógok a gyönyörűségtől, mint Karinthy egyik művében – a szeren. Hosszú percekig kávékavargatás közben is ezen filóztam, ízlelgettem, dédelgettem, fantáziámmal színezgettem. Néha oda-oda néztem, nehogy ellibbenjen a valós álom. Egyszer mindennek vége lesz. Ez is tovaszállt. Jött a pincérlány, fizettek, s elszeleltek anélkül, hogy egy integetéssel meghálálná odaadásomat, imádatomat a női nem iránt. Magamba estem, Azóta is keres a helyi városrendészet. ( A rossz nyelvek szerint ettől döglik a légy, - hát még én).
Kávé után persze nem kaptam süteményt, pedig már éreztem nyelvem hegyén a francia kémes mázas ízét. (Gyerekkoromban kedveltem a dobostorta tetejét is, de ma már a fogam nem bírna vele). Ugyan beígértek egy fagylaltot, de az is lemaradt, mint Trócsányi az EU kompról. Délután edzést tartottunk, lesétáltuk az ebédet. Folytatódott a kirakatnézés, mármint belülről. Arám próbálgatott, méricskélt, számolta mennyi mehet, s mennyi marad utána, majd tovalibbentünk. Mint madarak, egyik fészekből a másikba. Másnap már úgy mentünk vissza egy-két helyre, hogy csak kérni kellett, vagy leemelték azon tárgyakat, amiket kiválasztott, de most valósággá vált álma. Hogy belül mit érezhetett sosem fogom megtudni, de örült neki, mert este a szobában sorba tette a pléden és babusgatta őket. Nekem ne mondja senki, hogy ha felnövünk, nem maradt bennünk egy kicsi a gyermeki örömszerzésből. Úgy tettem, mintha nem látnám. Egy könyvet tartottam kezemben, s úgy tettem, mint akit a cselekmény nagyon leköt. Pedig nem. (Nemrégiben egy Maupassant novellás könyvet forgattam, amiben csak jó történetek voltak. Jó munkát végzett a szerkesztő). A mostani regény, az „Egy élet”. Unalmas. Idegtépően unalmas, pedig azért hoztam magammal, legyen mivel az estéli órákat elűzni. A szobai TV készülék csupa jobbos adásra volt programozva, filmcsatorna nem volt. Hamar kidőltem, s hajnal fél ötkor már az ágy szélét koptattam. Ekkor kezdtem el jegyzettömbömbe beírni mind azt, amit most kedves olvasóimmal közlök. Másnap a legelső olyan könyvesboltba mentem, ahol régi könyvek is mutogatták kopottas gerincüket. Így leltem Thury Lajos: „Veszedelmes szerelem” című regényére. Bár otthagytam volna! Ez is hóóót unalmas volt, bár végig rágtam magam a sorokon. A történet egy vidéki, kezdő színésznőcske és egy nagyon ifjú, ám naiv legény szerelméről szólt. A fiú epekedik, a nő finoman hergeli. A fiú tanácsára felmegy Pestre, de nem áll be a színházi kokottak közé. Annál ő jellemesebb. Évekig kergetik egymást a társasági életben, érintkeznek, de testiség az nuku. Mindkettő szegény, s álmaik vannak. Persze nem ezzel a kis ficsúrral. Végül a fiú elunja és visszautazik vidékre, romos kúriájába. Nagy dobás volt. Főleg az én agyamnak. Úgy vélem mindkét könyv megérett arra, hogy a város egyes helyein kitett „üvegszekrényes könyvek” között jótálljanak magukért.
A harmadik nap hűvös reggelre virradtunk. A szemben levő ház udvarában a keverék kutya kockás sálban ugatta a biciklistákat. Mire befejeztük a reggeli le is vehettük a kardigánokat. A szállástól nem messze egy konyhafelszerelések árusító boltra leltünk. Fél óra elteltével kisebb dolgok kerültek szatyromba. Olyan mint krumpli hámozó. Otthon is van, de nem jó a fogása. A régi a héjakkal a szemetesben landolt. Az Istennek sem szólt volna. Inkább vállalta a mártírhalált. A mostani kezesebb, mert a nyelét kukoricásra képezték, gumiból. Ez a sárga színével biztos hosszabb életű lesz. Évekkel ezelőtt volt egy kemény rózsaszín műanyagból készült kézi darálónk, amivel párom főtt céklát tudott aprózni és finom majonézes céklasalátát rittyentett belőle. Sajna egyik alkalommal erős volt a marka, mert valahol elpattant az anyag. Azóta az ünnepi asztaloknál e saláta nem díszelgett. Itt megtalálta egy polcom, persze nem a régi kiadását, hanem egy szelídebb kivitelűt és kisebbet. Erre még jobban oda kell majd figyelni. Kalocsai mintás bögrét is találtunk, de nem vettük meg ajándéknak, mert a Budapest nevet matricáztak fel. Mellette egy nagy belterjes Könyvesbolt tolta ki hasát a járdaszegélyig. Ide is bekukkantottunk. Volt is miért. Arám testvérének unokája október elején tartja negyedik szülinapját, s arra gondoltunk, könyvet keresünk, amolyan kemény fedeleset. A két hölgy az elárusító segédletével derékig elmerültek a kínálatban. Egymás kezéből kapkodták ki a szebbnél szebben kivitelezett műveket. Nehéz volt a választás. Amíg ők tanakodtak, én is bambultam és fájdalommal szórtam be szívemet. Annyi, de annyi jó könyv volt bent, hogy szikrázott tőle a szemem, de állj parancsolt a kezemnek. Így is annyi a könyv itthon – szokta volt mondani asszonykám. El sem tudod őket olvasni, amíg e földtekén jársz lábaiddal. Ha úgy vesszük, igaza vagyon, de oly jó olvasni. Elterpeszkedni egy öblös fotelban télen egy gőzölgő tea társaságában, s felni a kerek és sarkos betűket mindhalálig. Vagy elheveredni a franciaágyon, persze most egyedül, felpolcolt párnákkal, pléddel és beleélve magam a történetbe. Esernyővel a kézben sétálni a korzón és stírölni a lányokat, ahogy utánam integetnek a hintók rejtekéből. Álom - álom. No jó, ebből elég. Lányok döntsetek már, mert nem állok jót az ujjaimért. Menten leveszek egy regényt a polcról. Ez általában hatni is szokott, ám ők még tépelődtek. Gyors léptekkel odaléptem melléjük, körül néztem, majd hirtelen levettem egy nagy és kevés lapból készült könyvet és kezükbe tettem (Scarry: Balfogások Tesz-Vesz városban). Ez a jó! – mondtam, s elindultam a pénztár felé. A három nő úgy követett, mint a Végvári Tamást a „Három nővérben”.
Séta indulj! – mondtam, s előzékenyen kitessékeltem őket az üzletből. Arra nem is számítottam, hogy a mellette levő üzlet engem fog elcsábítani, pedig a kirakatban virágok voltak. Élő, vágottak és művirágok. Szálasak, futtatottak. Ám ahogy a nyitott ajtó előtt elmentem a szemem beesett a helyiség végébe. Legnagyobb megdöbbenésemre hagyatékból megmaradt úgy mond kacatok és könyvek garmadája fogadott, amikor átléptem a küszöböt.
- Ide mi be nem jövünk! – mondta arám és szemöldöke egy bárányfelhőre ugrott.
- Gondoltam! – válaszoltam, s magamban kéjesen elmosolyodtam. Még jó, hogy nem lát a fejembe.
- Addig mi elmegyünk a VOLÁN állomásra és regiszter jegyet kérünk csütörtök reggelre! – s ellépdeltek a buszok felé
Végre egyedül! Vajon mit lehet itt találni? Oldalazva sorba jártam a polcokat, s kihúzogattam egyes könyveket szorultságukból. Majd ezer könyv volt, polcokon, dobozokban, oszlopként állítva, szétszórtan, de egyik sem nyerte meg tetszésemet. Legtöbbjük a szocialista éra támogatását élvezte. (Akkor is azt kellett olvasni a nagyérdeműnek, ami megengedett volt). Ettől függetlenül sok értelmes, tanulságos és tudományos könyv is volt közöttük, - de nem az esetem. Összességében két könyvet találtam, amit egy helyen eldugtam, más el ne vigye. Nyolcan is böngésztünk akkor. Nem tudom mennyi idő telt el, de egyszer csak azt veszem észre, hogy a napsütötte PVC- re árnyék vetült, majd hang is párosult.
- Még mindig itt vagy? Egy könyvet vehetsz, többet nem engedek!
Ezt is olyan tónussal közölte, hogy a két tulajdonoshölgy hallja és konstatálja, ki a nadrágos. Duzzogtam, de patáliát nem csaptam. Tízig számoltam, majd a kiválasztott könyvek közül egyet magamhoz vettem, és legomboltam a kemény egyszáz forintot. Ilyen olcsó volt Thury könyve, amit már aznap este meg is bántam.


Betűim úgy nekilódultak, mint a Hortobágyi ménes. Csak az ékezeteiket látom hátulról. Köszönöm eddigi türelmeteket. Ígérem, már a végét írom. Nem lesz 7, mint a mesében. Hattal is alig bírok. Nejem szerint időnként szófo…… van.

A harmadik nappal már nagyobb volt a bizodalmam. Üde napfény vetült szobánk falára, s arra kért, ugyan már vackoljak ki a melegágyból. Még annyi a látogatni való. No meg a reggeli, amit úgy vártam, mint Marikát egykoron a Ferenciek terén. A finom kajától púp nőtt a hasamon, mint a dromedárnak, de ettől függetlenül mégis nekivágtunk a Múzeumok sorának. Elsőként a helyi Porcelán Manufaktúrát látogattuk meg. Amíg a kiállító teremben elhelyezett csodaszép tárgyakat csodáltuk, két hölgy is belépett az ajtón. Így csoportnak vettek minket - jóindulattal, - s ez által a technológiai folyamatot öntéstől az égésig végig nézhettük miközben a tárlatvezető elmesélte a cég rövid történetét, a termékek születését. Alapanyaga a kaolin. Nem a shaolin, vagy parolin, bár jól hangzik. A kaolin finomra megőrlik, vizet adnak mellé, finom szemcsés kvarcot, majd egy szűrősajtolón besűrítik és átgyúrják. Mindezt előttünk kicsiben elvégezte a hölgy. Két órán át pihentetik, majd egy vászonanyagon iszapolják, besűrítik, gyúrják. Amikor a vízből kiemelik, leválik az anyagról. Ezt használják fel korongozáshoz. A másik eljárás az, amikor állandóan kevergetik az anyagot, - nehogy megkössön – s egy kiválasztott kokillába öntik be egy nyíláson, s állni hagyják. Kis figurák esetében tíz perc is elég a pihentetésre. Gyengén leemelik a tetejét és egy kis késsel lekaparják a széleket, majd finom csiszolóvászonnal lecsiszolják a kapart felületet. Üreges tárgyak esetében alul egy tűszúrást kell képezni, hogy égetéskor az anyag el ne repedjen. Ezeket a kokillákat egy bizonyos példányszám után eldobják, mert a víz az anyagát károsítja, beeszi magát a szemcsék közé. A kis madarat, vagy papucsot ezután polcokra helyezik száradni. Ha megtelik egy tálca, egy un. alagútkemencébe görgetik és 800 fokon előégetik. Erre azért van szükség, hogy a mázat fel lehessen rá vinni. A vízveszteség miatt a forma egy tizedét elveszti az átkristályosodás miatt. Akár az urándúsítás. Ezt a műveletet úgy nevezték el, hogy zsengézés. A már kihűlt tárgyakat egy kádba helyezik, amelyben folyékony fehér máz van. Ezután órákig állni hagyják, majd ismét kemencébe kerül, amit 1200 fokra állítottak. Innen bekerülnek a raktár polcaira, s innen viszik ki a festőnők gurulós kocsin asztalaikhoz. E fent leírtak a dísztárgyakra vonatkoztak. A tömegcikkek esetében annyi a változás, hogy az égetőkemence csak annyira nyitott, hogy a termékeket (fém tepsikben) be lehessen tolni, s egy megadott idő után a másik oldalon kihúzzák (lásd a kaspókat, öblös vázákat, a tányérokat), amire szorgos kezek matricát ragasztanak. Az ismételt égetéskor (400 fok) ez megszilárdul (a pauszpapír a hőtől elég). Ahol a kisebb tárgyak kerültek kemencékbe, az akkora terület, hogy egy kézilabda meccset végig lehetne játszani. Ám a készárúraktár 2000 négyzetméteres. Telis tele fából készült több polcos elemekkel ahol rendszer szerint várakoznak a félkész és kész termékek. Amennyiben a határidő rövid, az már nem kerül ide, hanem megannyi törést gátló, un. „pattogós” műanyagba, és vastag papírdobozokba, faládákba kerültek. Egy kis teremben, ahol két festőnő ténykedett, a tárlatvezető hölgy előttünk egy kis kokillába beöntötte a folyékony kaolint, s közben csak mesélt, mesélt. A kokillából kiemelt tárgyat kézbe is vehettük. Hideg volt, gondolom a víztől. Fülünket hegyeztük, szemünk a festőkre irányultak. Jó volt látni ahogy vékony ecsettel, a színek mellett kontúrt képeztek kicsavart csuklóval. A tál egy fatámasz szélén pihent, s így alkotott. Időnként forgatták és ügyelni kellet, hogy ne billenjen semerre.
El sem tudjátok képzelni, hogy mekkora élményben volt részünk. Közel egy óra alatt a portól a postázásig majdnem mindent láthattunk. Volt olyan terület ahova nem lehetett belépni, de nagy üvegfalakon át láthattunk a termék útját a következő munkafolyamat területére. Aki ezt egyszer látja, nem felejti el, s ha kell, kívülről el tudná mondani a látottakat. Mielőtt elkaptuk volna a nagykapu kilincsét, betévelyegtünk a kiállító terembe és családtagjainknak megvettük mind azon csecsebecséket, amit a pénztárcánk engedett. Azóta már a nevezetes paprika csomagokat és ajándékokat már elosztogattuk, - de ez egy másik történet. Most induljunk a Paprika Múzeumba a sétálóutca végére.
Előtte berámoltunk ezt meg azt fogaink közé, hogy lábaink le ne álljanak félúton. Azt is meg kell még említenem, milyen okosak voltak a város vezetői egykoron, mert a három nagy, - a város történelmét, természetrajzát bemutató ismertető kiállító termeit - a főútvonalra tervezte, amiből később sétáló utca sikeredett. Így nem kell az idelátogatóknak érdeklődni, csak Internetet böngészni, s már mehet is a cipős láb a kijelölt cél felé. Ildikónak nem győztem hálálkodni szavak kíséretében, hogy e nevezetes várost jelölte meg mostani látogatásunkhoz. A Zsolnay, Hollóházi, Herendi tárgyak és étkészletek mindig megdobogtatták szívemet. Örömteli átéléssel néztem nap mint nap a MAMUT első emeletén ezen termékeket, és fájt a szívem, hogy nem vagyok Mészáros, hogy lenne oly nagy kúriám, hogy egyes darabjaival magam elkábítsam, akár naponta többször is. Pech. No majd holnaptól többet csenek innen-onnan.
Ebédünket ismét a fent említett Il Primóban fogyasztottuk el. A lányok pizzát kértek. Kaptak is akkorát, hogy kifogott rajtuk, mint a Tiszai csuka Tisza Kálmánon. Az utóját aluba kellett tenni. Én a szokásosat ettem mandolin, - mit is mondok már itt költői zavaromban – gondolás krumplival. Kávé volt, süti nuku. Fizetés igen. Teli pocakunk lassan felvette a távgyaloglás iramát, s elég hamar már ott álltunk a Paprika Múzeum küszöbén. A hosszú előtérben minden, ami a paprikából ki lehet hozni mármint marketing szempontból, azt a vezetők derekasan elvégezték. A papír és vászoncsomagolástól a bögrékbe helyezésig, a szőttesekig, a hímzett terítőkig, szalvétákig mindent felvonultattak. Még könyves kiadványok is voltak a paprika termesztéséről, megmunkálásáról, múltjáról. A falakon nagyméretű régi képek illusztrálták e tevékenységek egy-egy munkafolyamatát. Ebből nyílt egy kisebb terem, ahol képernyőkről megnézhettük azt, amiről a tárlatvezető is szót ejtett. S hogy el ne hízzunk egy vaslépcső vezetett lefelé a kissé dohos pinencébe, ahol megannyi tájékoztatás és tárgyak tömkelege esett nyakunkba. Még jó, hogy lánccal veretett sodronyingben voltunk ebben a nagy melegben. Negyedóra elteltével olyan fáradt aggyal és végtagokkal közelítettük meg az előtéri puffokat, hogy az már csoda számba ment. Ha valaki látott volna minket, úgy vélné, hogy játszunk, - mint egykor tettük gyerekkorunkba, - amikor öt személynek összetettek négy széket és tapsra kellett helyet foglalni. Szerencsénkre mi hárman voltunk, így egyszerre tudtunk lehuppanni. De mi lesz majd az álló helyzettel? Hát ez az! Nehezen vettük rá magunkat, hogy kijjebb is van, nem csak beljebb. Ám mielőtt elmentünk volna a Csornai vásárba, azért itt is kinyitogattuk bukszánkat, hogy költsük, mert úgy nem minden nap jövünk e csodás városba. Nem hiába mondják azt, - még ha kissé sánta a példa: -„Oda Buda!”
A nap záróakkordjaként megtekintettük a Székesegyházat belülről is. Olyan szép volt, akár egy Biedermeier ékszerdoboz. Másnap reggel bő könnyekkel búcsúzott tőlünk e szépséges város. Eleredt az eső.

2019.10.04.
6476
Siposne Marica - 2019. október 10. 19:34:16

2019. október. 10.
Siposné Marica
Köszönöm Ervin!
Újra láttam magam előtt Kalocsa nevezetességeit, megtűzdelve a család élményeivel.
Gratulálok!

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.