Koncz Rózsa: Szülővárosom!

Sokadik osztálytalálkozónkra kaptam meghívót, amit izgatottan vártam. Új ruhát vettem, fodrásznál voltam. Gyöngysort tettem nyakamba, egy kis rúzs, egy kis púder, de csak diszkréten, mert ebben a korban már nem illik a smink. Bár, nem nagyon használtam fiatalon sem. Lányom megnézett és azzal engedett el:
- - Anya te legyél a legszebb és a legfiatalabb.
- Drága kislányom, az évek nem hazudnak. Nem lehet letagadni és nem is szeretném. Mert minden kornak megvan a maga varázsa, szépsége.
Mielőtt a kocsiból kiszálltam, még egy utolsó belekacsintás a tükörbe, mint régen. Megigazítottam hajam, ruhám, és irány az osztályterem. Régi iskolánkat felújították, a folyósok fehérek, mint régen. Sétálva mentem és eszembe jutott, a folyosón levő fogasról, a régi orosz óra. Utolsó óránk volt, a fiuk kikészítették a kabátjuk alá táskáikat, és addig rosszalkodtak, amíg a tanárnő ki nem küldte őket, hogy ne zavarják az órát. Ők, fogták magukat, elhagyták a termet, a táskát felvették, és gyorsan elhagyták az iskolát is. Megvártak minket és elmondták milyen jót fociztak oroszóra alatt.
Néztem a régi tablókat, hihetetlen milyen fiatalok voltunk, és hogy elszállt az idő. Odaértem régi osztályunkhoz, szívem torkomban, agyamban dobogott. Bekukkantottam és ámulva láttam, mennyi öreg nő és férfi ül a kis padokban. Nem hittem a szememnek, én biztos, hogy jó helyre jöttem? Ám voltak ismerős arcok, mégis csak jó helyen járok. Fogadtak szeretettel, a gyors csodálkozás után, szemem körbe járta a termet. Kerestem kedves barátnőm, akit évek óta nem láttam. És a fiút, aki nagyon tetszett nekem. Mennyire megváltoztunk, és milyen kevesen vagyunk. Néma csendben, emlékeztünk meg azokról a tanárokról, társainkról, akik már nincsenek közöttünk. Egyik ámulatból a másikba estünk, nézegettük egymást, nosztalgiáztunk. Sajnos tanáraink közül, csak ketten élnek, ők nem tudták vállalni az utazást. Így egy nagyon kedves osztálytársunk bevállalta az osztályfőnök szerepét, és a naplóba nézett. Felelevenítette az osztály létszámát, a neveket, jegyeinket, és magaviseletünket. Jókat derültünk az elmúlt évek történetein. Olyanokra is emlékeztünk, ami hihetetlennek tűnik ennyi év távlatából. Mindenki egy darabot mondott el, emlékeiből. Ezek után mindenki elmondta a maga életútját, idáig.
Miután elmondtam állítólagos „siker történetem” szeretném, ha meghallgatnátok mit jelent nekem a város ahova születtem.
Engedjétek meg, hogy egy tréfával kezdjem.
János bácsi, Amerika és Magyarország között repül két-háromhavonta, mindig ugyan azzal a géppel. A légi kísérők, már jól ismerték. Egy alaklommal megkérdezték János bácsit:
- Mondja János bácsi, olyan sokat utazik Amerika, és Magyarország között, hol szeret lenni igazándiból.
- Útközben fiam - válaszolt Jani bácsi.
Igen én is így érzem,” útközben”. Mert a két lakásom között van útközben ez a csodálatos kis ékszerdoboz, gyerekkorom legszeretettebb városa. Ahova a szívem mindig visszahúz. Ahol az emberek messziről köszöntenek, ahol meg tanultam írni, olvasni, ahol veletek együtt tanultam, ahol megcsapott a szerelem szele, ahova mindig szívesen jövök haza. Mert az igazi otthon az itt van! A régi ház még megvan, de szüleim, nagyszüleim már az örök otthonukban vannak. Mégis haza húz a szívem, mert ez itt az én szülő városom.
Fogadott osztályfőnökünknek is könnybe lábadt a szeme. Nyelte könnyeit, majd megszólalt.
- Találkozzunk még, szerezzünk magunknak örömet,hisz az élet túl rövid. Célul tűzzük ki, hogy jövőre veletek ugyan itt. Mert ha van cél, akkor túlélés is van. Ha túlélés van, akkor találkozunk.
„Osztályfőnökünk” alig tudott megszólalni a meghatottságtól.

Javaslok valamit gyerekek, fogjuk meg egymás kezét, és énekeljük el a „Szeressük egymást gyerekek”című melódiát, és valaki mondja el a Petőfi verset, hogy” itt születtem én ezen a tájon”.
Arra kérlek titeket, hogy ezt a verset, és ezt a melódiát soha ne felejtsétek el.
Őszülő hajunkkal, reszkető kezünkkel, könnyes szemeinkkel, hangosan meghatódva tettünk eleget a kérésnek.

Veldi Jóska, köszönjük.
2720
bigeszab - 2019. november 01. 15:45:14

Kedves Rózsa!
Bizony, nagyon jó néha visszamenni gyermekkorunk városába és újra végig járni a kedves utcákat, számba venni a házakat melyek átvészelték az eltelt évek viszontagságait, rácsodálkozni az újakra, miközben csóváljuk a fejünket, hogy ez ide igazán nem illik (!)
Üdv: Szabolcs
Cool

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.