Kaliczka Katalin: Halloween: Negyedik történet (2019. november)
Még ki kell vinnem a szemetet, gondolta miközben gépiesen mosta el a következő tányért. Felnézett a nagy konyhai órára, amelyik a falon tiktakkolt olyan hangosan, hogy bántotta a dobhártyáját. Vagy a csend volt túl nagy? - Mindenesetre bekapcsolom a rádiót, ha végeztem. Ezt nem lehet kibírni!- gondolta. - Mielőtt bemegyek az iskolába, elszaladok a piacra. Kell a friss zöldség Zoltánnak! Gyorsan, még ezt a poharat és kész vagyok! - Hát nem! A pohár a kövön nagy csörömpöléssel tört apró darabokra. Felszisszent! - A francba! - Zoltán megijed. Fogta a söprűt és kapkodó, gyors mozdulatokkal összesöpörte a pohár maradványait, bele a szemétbe, összekötötte a szemetes száját, kivitte a folyosó végén lévő szemétledobóba, magára rántotta a könnyű őszi kabátját. - Papucs! - Levette, felvette a cipőjét. - Zoltán! - lerúgta a cipőt, bement a szobába a férjéhez.
Párja úgy ült ott, ahogy hagyta. Hajlott derékkal, meredten nézett maga elé az íróasztal melletti kényelmes karosszékben. Nem tudni mit látott, nem tudni mit gondolt. Csak ült. Nem szokott mostanában már beszélgetni. Azt mondta az orvos, szklerózis multiplex. Azt megértette, hogy nincs mit tenni, türelemmel kell viselni a betegséget. A férje türelemmel viseli. Már tíz éve. Egyre romlik az állapota. Megsimogatta a karját. - Megyek a piacra drágám, hozok finom zöldséget, csinálok jó levest belőle neked. Jó lesz? - Nem válaszolt.
Az iskolában az a két óra, amit még mindig tartott hamar elment. A gyerekek kedvesek, bár egyre nehezebben lehet lekötni a figyelmüket. Technika órát tartott. Igazság szerint biológia és gyakorlati oktatás a végzettsége, de biológiára találtak egy fiatal tanárt, nem is bánta. Néha úgy érezte, őt csak könyörületből tartja meg a vezetés. Hát az sem baj, jól jön az a kis plusz a nyugdíjhoz!
Hazafelé menet az unokáin járt az esze. Biztosan benéznek délután az anyjukkal! Ők az élete értelme. Bár a lányával nem mindig értenek egyet ebben-abban, de éppen elég baja van neki is! Érthető, ha ingerültebb a kelleténél.
A zöldségleves illata betöltötte a konyhát. - Isteni! Ezt biztosan Zoltán is megeszi. Leturmixolta neki, úgy vitte be. A férje csak erőtlenül intett, hogy nem kell. - Itt hagyom az asztalon a kezed ügyében jó? Ha mégis megennéd!
Kirohant a csengetésre.
- Mama! Szia, Mama!
A két kis kócos lurkó ugrált az ajtó előtt, berohantak, ledobták a táskájukat és egymást túlharsogva kiabáltak.
- Képzeld, mama! Halloween lesz az utcánkban! Csináljunk jelmezt, jó?
Nóra a lányára nézett. - Halloween? És Ti mentek? Jelmezben?
- Persze! Miért ne? - Krisztina, a lánya értetlenül, rosszallón nézett Nórára.
- Csak azért, mert te még a Jancsi és Juliskát sem vagy hajlandó elmesélni a gyerekeknek.
- Jaj, anya, az egészen más!
- Ugyan, miért más? Lássuk csak: adott egy szülő, egy szegény, szerencsétlen szülő, aki nem tudja eltartani a gyerekeket. Nincs más választása, kiviszi őket az erdőbe, és ott hagyja. A gyerekek talpraesettek, először is találnak egy mézeskalács házikót, ami ehető. Ergo máris nem halnak éhen. Aztán találkoznak a banyával, aki gonosz, mert azért eteti Jancsikát, hogy felhizlalja, és megegye. Dolgoztatja Juliskát, ergo munkára neveli, aki helyt áll keményen. Aztán ketten együtt összefogva legyőzik a gonoszt, elviszik a kincset az apjuknak, aki szinte belerokkant a bánatba, hogy magukra hagyta őket. Ők megbocsájtanak neki, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. - No, mondj ebből olyan rosszat, ami nem a gyerekek épülésére szolgál?
Krisztina nagy levegőket vett, nyitotta a száját, becsukta.
- Gyerekek, menjetek be a papához! - Anya, most nem erről van szó, ezt már ezerszer kitárgyaltuk, nem akarok erről többet beszélni! Most más idők járnak! Haladni kell a korral! Segítesz jelmezt készíteni? Nem kell túlspilázni, csak minél egyszerűbben!
- Jól van, de felvonulni nem megyek veletek!
- Pedig jó lenne! Neked is szükséged van, a szellemeid elűzésére, szerintem.
- Ez egy gyerekes és egyáltalán nem követendő szokás, amit persze átvettünk megint a nyugatról a sok baromság mellett!
- Ne így nézd, anya! A Jancsi és Juliskát meg tudod magyarázni, a halloweent nem. Miért van ez vajon? Mert nem tudsz szembenézni a saját elűzendő szellemeiddel!
- Ezt kikérem magamnak!
- Na, jó csináljunk jelmezt, a többit meglátjuk. Jó?
- Van narancssárga kartonom itthon. Mit szólnál tökfejekhez?
- Kérdezzük meg a gyerekeket, szerintem mehet!
Este levetkőztette Zoltánt, megmosdatta, gyengéden az ágyba fektette. A férje néma maradt. Egyre nehezebben tudta mozgatni. Pedig érezte rajta, hogy akar segíteni, de nem tudott. Lábába az izmok nem engedelmeskedtek. Ordítani szeretett volna! Miért? Miért pont az ő férje? Miért ez a jó ember, csodás apa, rendkívüli társ? Mi lesz így vele, velük? Negyven éve házasok. Micsoda csodálatos harminc év volt! Az utolsó tíz év a betegség jegyében zajlott. Zokszó nélkül viselték mindketten. De ezt a két hónapot, amióta nem hajlandó, vagy nem tud beszélni, nagyon nehezen tudja tolerálni. Beleszakad a szíve! Nézte az urát, arcán a legkisebb jele sem volt érzelemnek. Semminek. Mi lesz így velünk? - Gondolta.
- Anya, gyere velünk felvonulni! Hozz egy ócska lábost, egy fakanalat, és űzd el a szellemeid!
- Nem megyek! Nincsenek szellemeim!
- Naaa, mama! Gyere velünk! - Az unokái könyörgő tekintete és a kedves tökarcba bújtatott buksi fejük, izgatottan toporgó lábuk eldöntötte a kérdést.
- Jó, de dobolni nem fogok, csak viszem magammal a lábost és a fakanalat!
Egész kis tömeg volt az utcán. Mindenki vidáman, izgatottan várakozott. Volt, aki fáklyát hozott, volt, aki mindenféle kereplőt, töklámpásokat, voltak boszorkányok, tündérek, színes, vibráló forgatag. Elindultak.
Zajongtak, zúgott, búgott a tömeg, mint egy forrongó massza. Egyszer csak úgy érezte, meg kell ütnie azt a lábost. Először csak egyet, egy bátortalan kis ütést, éppen csak, hogy érintette a fakanál a lábos alját. Aztán még egyet, egy hangosabbat. Majd egy még hangosabbat. Pár perc múlva úgy ütötte a képzeletbeli dobot, mint az eszelősök. Minden erejét beleadva! Zörgött, kopogott a fakanál a lábos alján, és ő kifáradva, minden ízében reszketve, csak ütötte, verte a kerek fémet.
Már nem a lábos volt a kezében. Valami, ami felszabadította! Valami földöntúli erővel a kezében, ami megacélozta a szívét, a hang, az a fémes, kopogó, erős zaj, amit ő okozott, elűzte, háttérbe szorítva lelke háborgó hangjait!
Hatalmasat sóhajtott. A lánya és az unokák már nem voltak mellette, valahol elsodródtak a tömegben. Felnézett önfeledt, kábult dobolásából, leengedte a kezét. Megfordult, és hazaballagott.
6041
Katalin - 2019. december 20. 21:42:09

Kedves Rita!
nagyon szépen köszönöm! Igazából el sem tudom hinni! Nagyon jó érzés!
Smile

6542
ritatothne - 2019. december 15. 16:40:44

Szeretettel gratulálok a nyereményhez.

RitaRose

6041
Katalin - 2019. november 02. 13:01:47

Kedves Rita!
Köszönöm szépen!
Heart

6041
Katalin - 2019. november 02. 12:59:34

Kedves Kitti!
Köszönöm szépen, sokat gondolkodtam a befejezésen, de úgy éreztem az összes verzióm belemagyarázás lett volna. Arra jutottam, az olvasó majd továbbgondolja érzése szerint. Jobb, ha nyitott marad a dolog.
Az észrevételed sokat segített, hogy a jövőben több figyelmet fordítsak a lezárásra. Köszönöm!
RoseSmile

5396
Kitti - 2019. november 02. 11:10:24

A történet jó. Csak a befejezést hiányoltam kicsit.Rose

6542
ritatothne - 2019. november 02. 10:05:32

Érdekes írás volt. Vannak megosztó ünnepek és vannak élethelyzetek, amikor valaki a békesség kedvéért mégiscsak enged. Az asszony kidobolta a benne mélyen meglevő feszültséget, amit a férje betegsége miatt érzett.

Szeretettel: RitaIn Love

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.