Kacsó Krisztina: Nem építhetek határt közéd és magam közé (2019. november)
Lányomhoz

Érzem az illatod. Már úgy vártalak! Az idő homogén masszává olvad egybe, nem tudom, mióta fekszem itt. Mozdulni sem bírok. Minden olyan távoli. Az élet. Az egykoron fontos dolgok. Még te is.
Kinyitnám a szemem, de nem bírom. Szemhéjamat betonsúlyúnak érzem. Hosszú pilláim csiklandozzák a szemem alatti pergamen vékonyságú bőrömet, de nem tudom megvakarni. A kezem, mint két betonoszlop. Képtelen vagyok megmozdítani.
Valahonnan messziről hallom a tested apró rezdüléseit. Magamba szippantom a néma siratásodat és abban bízom, hogy hamarosan elmégy. Nem akarom, hogy így láss. Nem akarom, hogy itt legyél. Ez nem a te világod.
Fekete füstmasszában lebegek. Hangod nem csak a levegőbe, a lelkembe is belekarcol. Hagyj itt! Egyedül akarok lenni. Nem tudom, hol vagyok, de nem szeretném, hogy itt legyél velem. Ne kételkedj bennem!
Mondasz valamit. Hangod könnyeidtől nedvesen sikamlik ki ajkadon. Még te sem hallod, hogy mit beszélsz, akkor én hogyan érteném? Kedves, lágyan ringató hangod most sérti a hallójáratomat és kettészeli az erdőben csivitelő madarak trillázását.
Olyan jó lenne, ha nem egyedül lennék itt, de te nem lehetsz velem. Hisz itt állsz mellettem. Nem látlak, de az apai szív nem téved. Még akkor sem, ha beteg és már alig-alig lüktet.
Elcsendesedtél. Némán bandukolok az erdőt széjjelválasztó, kitaposott úton. Mennyi lélek járhatott már itt! Lábnyom nincs a porban, mégis érzem a lelkükre nehezedő súlyt, ami a laza homokba, az egymásba csikorduló porszemek közé súlyozta pillekönnyű testüket.
Én sem vagyok benne biztos, hogy ez az én utam, de ahol te vagy, már biztosan nem. Túl messze van minden, de itt sem látom azt a világosságot, amiről annyit és annyian meséltek már. Mintha két világ között lebegnék. És egyiket sem tudhatom magaménak. Tudod, mennyire bizonytalan vagyok? Szólásra nyitnám a szám, hogy meghallgass, de egyrészt azt sem tudom, hogy kell azt csinálni, másrészt, úgysem értenéd. Mondom, ez nem a te utad. Még nem.
Jéghideg és sivár határ húzódik meg kettőnk között, amit egyikünk sem léphet át. Nem is engedném, hogy ide gyere, hisz még én sem tudom, mit keresek itt. Hiába nézelődöm, az erdőben felbukkanó arcok között egyetlen ismerőst sem látok. De legalább kedvesek. Már ez is valami.
A te hangod is az. Emlékszel, mennyit énekeltem neked, amikor még piros szalagot viseltél a hajadban. Most te duruzsolsz nekem, habár mondataid minduntalan belevesznek érzelmeid tengerébe. Fuldokolsz. Érzem. Menj el! Drága, gyermekem! Menj el! Nem teszlek ki ekkora szenvedésnek, hiszen magam előtt látom összetört lelked cserepeit. Ki ragasztja meg, ha én már nem leszek? Ki illeszti össze a mindig is színes, ám törékeny darabokat?
Elcsendesedsz. Érzem, hogy menni akarsz. Meghallottad a kívánságom?
Fel sem fogom, amit mondasz. Bokáig fürdőzöm a nem is valóságos homokban, hosszú fehér ruhám aljáról egyenként peregnek le az aranyló szemek. Az út hosszú. Elég fárasztó a gyaloglás, de talán megéri a végére jutni. Lehet, hogy ott jobb lesz. Nem nehezedik majd rám a kétségbeesés fátyla, nem szorul össze amúgy is beteg szívem, amelynek alig van már dobbanása.
Igen, érzem, hogy baj van. A vérem lanyha lüktetése is afelé hajt, hogy itt kell maradnom.
Valaki integet. Nem is olyan messze tőlem. De te megérinted a kezem. Gyengéd ujjad simogatását érzem. Visszatérek hozzád. Nem érdekel az idegen, amikor itt van a lányom.
Megkérdezném, hogy mi újság, ahogy mindig is szoktam, de mindketten tudjuk, hogy mi a helyzet. Most nincsenek se válaszok, se hírek, legalábbis jók nincsenek. Te sem mondasz semmit, de a kezed mindent elárul. Érzem, ahogy a szereteted átiramlik a bőrömön keresztül, fel a karomon, egészen a gyengén lüktető szívemhez. Mintha jobban lennék.
Megremeg a kezed. Az egyenletes simogatást szakaszos érintések váltják fel. Érzem, hogy peregnek a könnyeid. Ne sírj, kislányom! Minden rendben lesz! Tudod, amíg a két karomat felemelem, nem kell félned. Még jó, hogy ezt nem hallod, hiszen a két karom olyan, mint két talapzathoz szögelt cölöp. Meg sem tudom mozdítani, de legalább még érzem, ahogy bőröm szövetén végig húzod a vékony ujjad.
A némaság vastagon beburkol. Nem baj, ha én visszatérek? Bámészkodom. A fák között különös alakok suhannak. Kedvesek, de nincs velük dolgom. Eddig még egyetlen ismerős arcot sem láttam. Nem vár senki? Nem akarják, hogy itt legyek? Két világ között ragadtam.
Unalmas ez a hely is, de ezt az élőt, a valóságost nem is látom. Csak érzékelem. Tudom, hogy még mindig itt vagy. Még akkor is, ha szavaid kútját elzártad és már egy cseppet sem adsz belőle. Könnyeid forrása azonban még nem apadt el. Kis patakként csörgedezik szemedből, hogy az ezüstös cseppek koppanva hulljanak a földre. A zsigeremben érzem, ahogy sírsz és észlelem a lágy szellőt is, amit rázkódó vállaid kavarnak a fertőtlenítő szagú térben.
Még nem mennél, de szólnak, hogy lejárt az idő. Kinek? Kérdezem én. Neked vagy nekem? Mert nem mindegy.
Nem búcsúzkodsz, nem mondasz semmi fellengzőset. Nem akarod még lezárni ezt. Felkavartam érzékeny bensődet, ezért nem is akarom, hogy többé ide gyere. Mindig féltőn óvtalak a világ mocskától, most sem akarom, hogy ezt itt megismerd. Ennek ellenére biztosan tudom, hogy foglak még látni. Ha csak, lelki szemeimmel is. Egyre jobban összetöröm a lelked és a világod, de te akkor is itt leszel, hogy megfogd a kezem és visszahúzz abból a másik világból, ami egyre inkább hívogat és majd magába is szippant párszor, hogy aztán gúnyosan okádjon ki magából. Mert kifog, mert én nem hagyom magam. Az egy más dolog, hogy a határon átlépve már nem lesz több alku. Az már végleges lesz, de míg el nem jutok oda, küzdeni fogok. Te pedig jössz rendületlenül, mert érzem, hogy szeretsz, vagy, mert jó apád voltam.
Ajkad jéghideggé dermed, ahogy hűs, verejtéktől csillogó homlokomra csókot lehelsz. Nem mondasz semmit, a némaságod így is mindent elárul. Már megint zokogsz, és nem akarsz engem elkeseríteni.
A lengőajtó gyengéd fuvallatot sodor az ágyamhoz, vagy az erdei szellő támadt fel? Ismét a feketeségbe zuhanok, hogy kiderítsem, mi ez a hely, hol is vagyok?

Apámhoz

Vége van. Mindörökre eltávoztál. A tudatommal felfogom, de a lelkem tiltakozik ellene. Eleinte olyan volt a távozásod, mintha egy körhintán ülnék. Forgott velem a világ és csak peregtek a könnyeim, amelyekből olyan hosszú láncot lehetne fűzni, hogy többször körül ölelné a Földet.
Az éjszakáktól félek. Utolsó perceid lopóznak be a feketeségbe. Többször álmodtam már veled. Rólad. Arról a szörnyű helyről. A helyről, ahol az ágyon talán még mindig ott van a tested lenyomata, a bőröd illata és a szenvedésed utolsó karcolata, ahogy beléd vájta tűhegyes fogait.
Sokáig láttalak, de agyam védekezni kezdett, mintha csak valami ellenség volnál, pedig nem vagy az. Akárhányszor felém közelítettél, elmém súlyos kapuja hangos csattanással zárult be. Teremtettem egy új világot. A tied és az enyém között. Határ választja el a két helyet, hogy tudjam, meddig mehetek el. Hidd el, egyszer megpróbáltam átlépni, hogy megismerjem a mostani helyet, ahol létezel. Szeretném feléd nyújtani a két kezem, de gúzsba köt a félelem. Nem, még nem vagyok készen.
Az én világomban aranyszínű minden. És nehogy azt hidd, hogy dicsekszem, de a komor élettered után balzsam a szívemnek az aranyos ragyogás, amelyben olyan jó megpihenni, ami úgy ringat, mint a hinta, amit gyermekkoromban te löktél meg számtalanszor. Gurgulázva nevettem jó nagyokat. Hidd el, mostanában nem megy még a kényszeredett nevetés sem.
Az én birodalmam éles kontrasztban áll a tiéddel. Jó itt lenni, míg a tiédben minden egyes percben rettegtem.
Homok csikorog mezítelen talpam alatt, a Nap sugarai óvón bugyolálják be a testem a jó melegbe. A tenger kékje vetekszik az ég színével, mintha csak versenyeznének.
És nem vagyok egyedül. Mondataim nem ütköznek némaságba, kapok feleletet. Te nem válaszoltál, de mit is mondhattál volna?
A tenger lágyan morajlik, szelíd hullámok érkeznek a partra. Éhesen nyaldossák a szúrósnak tűnő, mégis puha homokot. Már a bokám sem látszik.
Álmomban is érzékelem, ahogy a jobb oldalamra fordulok. Kinyílik a szemem és ismét meglátlak. Szemedben már nem ég a tűz, üvegesen nézel rám. Nem bírom látni a szenvedésed. Nagyot lépek, a homokfövenyen. Ez a határ. Ez választ el kettőnket.
Reszketésem lanyhul. A tengert kémlelem. Szomorúságom illékony múlékony délibáb. Hét delfin táncát nézem. Függőleges testhelyzetben hajlonganak a tenger lágy habjaiban. Még a partról is érzékelem a tengervíz sós cseppjeit. Beivódnak a bőrömbe, úgy fészkelik magukat a gondolataimba, mint te a rosszabb napokon.
A delfinek egyre fürgébben táncolnak és rádöbbenek, hogy csak azért viselkednek természetellenesen, hogy nekem jókedvem legyen. Sikerük van. Lehuppanok a forró homokba. Nem égeti a bőröm, hosszú, szellős ruhám óvja a testem.
A határ ezen oldalán nincs sötétség, soha nem megy le a Nap. Nem sok látnivaló van, mégis boldogság tölt el minden egyes alkalommal, amikor itt vagyok.
Leheveredem a puha földre. Az apró homokszemek mindenütt csiklandoznak. Ezernyi, láthatatlan kezükkel késztetnek nevetésre. Oly jó itt lenni! Olya jó a boldogságban fürdőt venni! A gondolatot tett követi. Lehámozom magamról hosszú, áttetsző tüllruhámat és megmártózom a hűs habokban Úgy emlékszem, sose tanultam úszni, most mégis sikerrel járok. A kéz és a lábcsapkodásom fenntart a víz felszínén. Alattam sötétség, mégsem szippant be.
A delfinek felé úszok. Ahogy közeledem, táncuk lassú felvételhez hasonlít. Már csak pár méter és ott is vagyok. Egyikük hátranéz és rám kacsint. Utánzom a metakommunikációját. A szövetség egy pillanat alatt megköttetik, semmiféle paktum nem kellett hozzá.
Uszonyával felém int. Már a kör közepén táncolok. Hét delfinnel, akik szavak nélkül is többet mondanak nekem, mint bárki emberfia a való életben.
Pillám megrebben. Már csak messziről hallom a tenger morajlását, a delfinekből is csak egy-egy elmosódott szürke foltot látok.
Még mindig a határ innenső oldalán vagyok, de hajnalodik. Ideje elhagynom a magam teremtette mennyországot. Csalódottan sóhajtok. Szemhéjam felnyílik. A Nap egyik hiperaktív sugara gyengéden csiklandozza a talpamat. Boldog nap virradt. Megtanultam, hogy az élet apróságainak is örülni kell. Ha már az egyik legkedvesebb személyt elvette tőlem. Az apámat.


Áthúzlak a határon

Annyiszor elképzeltem, mégsem gondoltam soha, hogy ennyire jó lesz.
Este van. Csak nehezen jön álom a szememre. A homokos tengerparton üldögélek és egy dalt dudorászom. Egy pálmafa ad hűst és két delfin legyez pálmalevelekkel, amelyek apró porfelhőket kavarnak körülöttem. A porszemek táncának kellős közepén ülök. A homokszemek kis idő elteltével a határ mellett perdülnek táncra. Mintha csak egy idegent üdvözölnének. És valóban. Valaki felém közelít. Te vagy az. Idegesen fészkelődök a forró fövenyen. Nem akarom, hogy átlépj a határon, hisz ez csak az én világom. De a másik pillanatban arra vágyom, hogy gyere és ölelj meg. Miért is akarnék mást, hiszen közel sem úgy nézel ki, mint ott. Ne akard, hogy kimondjam. Mert úgysem bírom.
Némán lépdelsz a határ túloldalán. Egyfolytában engem nézel, mintha csak azt várnád, hogy engedélyt adjak a határátlépésre. Most is olyan kedves és megértő vagy, mint a közös világunkban. Akkor sem rontottál csak úgy a szobámba, akkor is tiszteletedben tartottad a magánszférámat.
Voltaképpen a delfines, homokos tengerpart is az én szobám, csak ezt nem a két kezed, hanem az elvesztésed építette.
Már nagyon közel vagy. Alakod árnyékot vet rám. Egy hosszú tincsemet felkapja a szél. Az arcomba csapódik. Ostorcsapásnak érzem. Ki is józanodom tőle.
Felállok. Én is teszek egy lépést a határ irányába. A szívem hevesen kalapál, nem találja a helyes ritmust. Én sem, csak tipegek-topogok és reszketek, hogy összeomlik a csillámos képzelgésem. Akkor, ha átlépsz a határon. A határon, ami élesen választott el hosszú hónapokig két világot. A tiédet és az enyémet. Fura ezt kimondani, hisz volt idő, amikor egy világban léteztünk. Oly régen volt, hogy alig emlékezem!
Kérdőn nézel rám. Ajkad szigorú csíkba rendeződik, csak úgy, mint az én vonásaim. Magam sem értem, mi történik. Várom, hogy átlépj a fakó sötétségből ide, ahol még a delfinek is tudnak kacsintani. Mégis rettegek. Nem akarom, hogy leomoljon a világom. Nem akarom, hogy sötétségbe boruljon.
Szemben állunk egymással. Két karodat felém nyújtod. Barna szemed íriszén egy fénycsík cikázik. Én is kinyújtom a karom. Kézfejünk alatt a határ. Egyelőre csak tétovázunk. Végül én leszek az első, aki érint. A bőrödet. Egy pillanatra áramvonalassá válik a testem a belőled áradó jegességtől, de ez egy röpke pillanat múlva el is múlik.
Nem beszélünk. Szavak nélkül is tudjuk, érezzük, mit akar a másik. A kimondatlan hangok kavalkádjában végre megértem. Nem az utolsó napjaid és óráidra kell emlékeznem. Azt a világot el kell felejtenem.
Nem osztom meg veled a nagy megvilágosodásom, mert két kezemmel erősen húzlak. Áthúzlak a határon. Akarom, hogy halálod után is az életem része légy. Többé nem akarlak kirekeszteni az életemből, az emlékeimből, a gondolataimból. Nem építhetek határt közéd és magam közé. Átengedlek ebbe a világba, ahol nem lesz több térelválasztó. Ahol ugyan olyan jó lesz minden, mint régen. Amikor még nevettél. Amikor még hittél. Amikor még azt hittem, hogy élni fogsz. Akkor és mindörökké.
5932
KRISZTinA - 2019. november 07. 14:57:34

Kedves Kitti! Smile

Köszönöm az elismerő és dicsérő szavakat! Sajnos, a próza alapját a valóság ihlette, a többi a képzelet szüleménye. Az írás és ennek a műnek a megírása is segít a feldolgozásban.
Még egyszer szívből köszönöm az elismerést, hihetetlenül jólesett!

Üdv:
Kriszta
HeartRoseHeart

5396
Kitti - 2019. november 06. 17:24:37

Kedves Krisztina.
Írásod az elfogadás magasiskolája. Az átérzés, megértés képessége nálad a csúcson helyezkedik el. Ha valós alapú az írásod, ha nem, minden elismerésem ezért a remek nézőpontért, fantáziadús írásért és gondolatiságért.
Mélységes tartalommal bíró három komponensű prózád nagyon tetszett.
Rose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.