Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Müller Márta: Az illemszabályok (2019. november)
Dóra kamaszkorában maradt árván. Egy évvel az érettségije előtt autóbalesetben vesztette el a szüleit. Egy gyermektelen házaspár, egy távoli nagynénje és annak férje lettek a kinevezett gyámjai, a szülei vagyonát meg zárolták a számára a nagykorúságáig.
A fájdalom mellett sokféle változást jelentett ez a számára. A nagynénijét és a nagybácsiját nem szerette, rideg, túlzottan rendszerető légkör náluk, mindig éles ellentétben állt az otthoni liberális rendetlenséggel. Nemcsak a lakás külsejére vonatkozóan, hanem mindenre nézve. Anyjával, apjával általában nyíltan tudtak beszélni egymással, és semmi olyan tiszteletet nem vártak el, amely csak a tekintélyre épült volna. Meleg fészek volt az otthonuk, melynek igazi értékét Dóra akkor kezdte csak mélyen látni, mikor elvesztette.
'Kezet mostál evés előtt?' 'Egyenesen ülj!' 'Ne szürcsöld a levest!' Nagybátyjáéknál gyakran nehezére esett visszafojtania a kitörni készülő haragját. Nem vagyok tízéves, hagyjanak nekem békén! Legszívesebben ezt vágta volna a fejükhöz, de általában hallgatott és igyekezett elkerülni a közös étkezéseket.
Az érettségi után a fővárosba ment egyetemre. Albérletben lakott, de egyébként igyekezett a szülei megspórolt pénzéből úgy gazdálkodni, hogy kitartson, amíg végez. Sokat tanult és jó orvos lett belőle. A nagynénjééket ritkán látta, formális volt és nem szeretettel teli a kapcsolatuk.
Dóra harmincöt évesen lett vezető orvos abban a nagy kórházban, amely mellett egy idősek otthona is működött Alzheimer-kórban szenvedők számára. Éppen ebédnél ültek a lakók, mikor Dóra először megnézte az otthont. Egy energikus fiatalember és két, a negyvenes éveiben járó ápolónő irányította az ebédelést.
-Ugye, megmostuk mindnyájan a kezünket? Józsi bácsi, mutassa csak a tenyerét, hm, hm, menjünk vissza a mosdóba!
Dóra odalépett az öreg mellé és a fiatalembernek azt mondta: Hagyja csak, majd én kikísérem!
Az ápoló mogorván reagált: Maga kicsoda? Most állt munkába?
Azért hagyta, hogy Dóra elindujon az öreggel a mosdó felé. Dóra erősen megdöbbent, mert az öregben felismerte a nagybácsiját, viszont a nagybácsi nem ismert őrá. Úgy tűnt, hogy a szóváltás jellegű beszélgetést sem hallotta, csendesen motyogva, automatikusan ment a mosdó felé.
-Kezet mosni, mindig kezet mosni az ebéd előtt ... - nem lehetett tudni, hogy zsörtölődésként mondja, vagy mint valami rég elfelejtett szabályt ismételget. Régi pedáns öltözködéséből nem sok maradt.
Mikor visszamentek az ebédlőbe és leültette az öreget, Dóra kezet nyújtott a fiatalembernek.
-Mutatkozzunk be egymásnak. Én vagyok az új főorvosuk.
-Ne haragudjon, főorvos asszony, nem tudtam, hogy maga az ... - a fiatalember érezhetően megváltozott hangon válaszolt. Beültek az irodába, amelyből jól rá lehetett látni az ebédlőre. Nagy szürcsölés, szörtyögés, kanálcsörgés hallatszott be a nyitott ajtón keresztül. Dóra egyedül maradt a számítógéppel meg a páciensek kartotékjaival, mert a fiatalembert elhívták az ápolónők segíteni. Innét tudta meg a részleteket. A nagybátyja már három éve lakott az otthonban. Csak egy látogatója volt, a felesége. Hosszú ideig gyakran jött, de az utolsó negyedévben történhetett vele valami, mert csak egyszer látták.
Ahogy Dóra elnézte görnyedten ülő és a levest szürcsölő nagybátyját, nagy szomorúság fogta el. Mi lesz velünk, mikor megöregszünk? Hová lesz sok minden, amit az életünkben fontosnak tartottunk? Lelkiismeretfurdalása lett, hogy csak felszínesen törődött ezideig egyetlen idős rokonaival. Tudta, hogy anyagilag rendben vannak, hogy nem szenvednek szükséget és nem gondolt arra, hogy milyen az, idősnek lenni.
Eszébe jutott egykori önmaga, a kamaszlány, aki elképzelte, hogy majd egyszer ő fogja hozzájuk vágni: 'Ne szürcsölj!' 'Ülj egyenesen!' Ostoba gyerekségnek tűntek ezek az akkori vágyai. Arra gondolt, hogy az elkövetkező napokban időt szakít magának és meglátogatja a nagynénjét. Talán tud még segíteni. Neki is, meg az öregnek is, itt az otthonban.
3920
lilapetunia - 2019. november 22. 11:50:57

Kedves Rita!

Jól emlékszel, hogy olvashattad, a Zsebkönyv 2019-ben jelent meg. Elnézést kellene kérnem a Zsebkönyv olvasóitól, de úgy gondoltam, hogy nem árt, ha online is fent van.

Szeretettel
Márta

6542
ritatothne - 2019. november 22. 09:48:56

Kedves Márti!

Én ezt a történetet már olvastam. Lehetséges, hogy kétszer lett feltöltve?

Szeretettel: RitaRose

3920
lilapetunia - 2019. november 07. 19:35:25

Kedves Magdi,
örülök, hogy tetszéssel olvastad, és egyetértek a megjegyzéseddel.
Nagyon szépen köszönöm a hozzászólást,
szeretettel:
Márta

1403
titanil - 2019. november 07. 17:09:37

Kedves Márta!
Nagyon érzékletesen írtad le, hogy életünk során mennyit változunk, sosem tudhatjuk, idős korunkra mi ér bennünket? Ha a fogadott gyereket ne túlságos szigorral nevelték volna, biztosan nem távolodott volna el tőlük. Viszont öröm, hogy felnőttként megbocsátó ember lett.
Sok szeretettel olvastalak: Magdi Rose

3920
lilapetunia - 2019. november 02. 11:16:50

Kedves Kitti!
Örülök, hogy olvastad mind a két történetemet (a másiknál meg kell várnom a hónap végét), és tetszett.
Azt hiszem, hogy az nem olyan nagy baj, hogy némi időelcsúszással tanulunk -- fő az, hogy tanuljunk az életből. Ha az értékrendünk a gyerekkorból az öregkorba vezető úton úgy változik, hogy bölcsebbé válunk és nem eltompulunk, közönyössé válunk, az jó.
Köszönöm szépen kedves szavaid és a virágot,
szeretettel
Márta

5396
Kitti - 2019. november 02. 09:37:22

Kedves Márta!
Lám, az értékrend változása mennyire kézzel fogható az írásodban!
Az élet mindig megtanít valamire minket és - sajnos - nem mindig akkor tanulunk, amikor a dolgok megtörténnek velünk, hanem jóval jóval később.
Szeretettel olvastalak.
Rose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.