Kitti: Pipe 3/1
Májusi langyos levegő melengette a temetőt a kis falu közepén. A sírok még emlékeztek a legutóbbi szertartásra, a koszorúk még őrizték annak emlékét, akiért hozták őket. Szavak utaztak a levegő hullámain, áthordozva jelentésüket egy másik dimenzió világába. Hantok és keresztek, fehér és fekete márványtömbök alatt pihentek azok, akik már nem tudnak mást erről a világról, csak amit a madár dalol. A fák ágaskodtak a falu felé, s az apró falu is őrizte lakosai emlékét. Az élőkben. Mert az emlék az élőkből fakad, az élőknek szól. A test elenyészik, a lélek pedig áthatolhatatlan világba költözik. Neki már nem kellenek szavak, se virágok, se könny.
Kemény Dezső ma is tizenegykor indult, mint minden más napon, mióta felesége a nagy birodalom lakója lett. Az örök birodalom lakója, ahonnan már csak az emlékek dédelgetik vissza az élők közé. Dezső egy esztendeje már, hogy pontban tizenegykor indul a temetőbe. Ha fagy, akkor is, ha esik és villámokat szór az ég nyilas vitéze, akkor is. Megy, elveszített asszonya sírjához, hogy elmondja, ami éppen az eszébe jut.
A kisbolt ajtajában megjelenő Nusi néni, csak felkapta a fejét, ahogy meglátta Dezsőt. Magas, egyenes gerincű, komótos léptű ember közeledett a földút felől. Kezében földlabdás orgonabokor, másikban kanna, fején az elmaradhatatlan kalap, ami alól meleg barna szemével bámulja folyton, a templom lépcsősorait.
– Hű a mindenit! 11 óra van már, futok Rózsikám, mert nem lesz ebéd, ihol jön Dezső! Mindjárt dél! – S futott is Julcsa, Rózsika meg az óráját nézte, s valóban. Dezső ma is pontos, épp tizenegyre járt az idő. Kiállott a bolt ajtaja elé, hogy fogadni tudja az Adjistent’, amivel az öreg minden napon megtisztelte őt.
– Temetőbe megy, Dezső bácsi? – kérdezte, bár a válasz mindig ugyanaz volt. Most meg se várta. – Naszi néni kapja azt az orgonát?
– Elviszem neki, ’szen az övé – mosolygott a barna szeme, és ment megállás nélkül tovább Dezső.
Mégis csak május eleje volt, a temetőben is. Az élet újjá születése fodrozta a levegőt, benne az ezerszínű virágok illatával. Madarak friss éneke zenélt az emberek lelkébe pazar táncokat. Már, aki, hagyja, hogy az ilyesmi rátaláljon. A halottak biztosan.
Ment, kullogott a főúton át, a kis hófehér templom mellett elhaladva, fel az Isten háza mögött vezető lépcsőkön a temető felé. Talpa alatt sercegett a poros út. Kicsit megállt, a templomba kanyargó utat kémlelve. Emlékezett. Ezen az úton jöttek ők is akkor. Szinte látta maga előtt Naszit, húsz évesen, ahogy az ő arcába nevet az esküvőjükön. Gyöngyfogain megcsillant a Nap fénye, kacagó szemeiben lobogott a szerelem.
– Örökké foglak szeretni téged, Dezső! – Ő meg csak nézte mosolyogva, mert szólni nem tudott volna sírás nélkül, bizonyosan. Csak a kezét kapta el egy csókra. Akkor is tavasz volt. Ajjaj, mintha tegnap lett volna, olyan közel érezte a múltat maga mellett. Csak egy kéznyújtásnyira volt.
Még fel kellett mászni a templom melletti dombra, ott a temető. Ahogy megállt, a kannát letette, orgonabokrát hozzátámasztotta, s kotorászva keresgélte zsebeiben a cigarettát, és a gyújtót. Elrántotta gondolatait az esküvőről, nagyot szívott a kesernyés füstből. Kicsit megpihenve cigarettázott a temető szélén, szemeivel a tájat fürkészve, majd holmiját emelve ment fel a kaptatóra. Látszottak már a keresztek. Némelyik megroggyanva kornyadt, Dezső lelkébe marva a szégyent. „Így elfeledni valakit!” Ő ezt nem értette. Ha nincs márvány, hát rend legyen. Hála legyen annak, aki élve volt valakinek. Ő csak ezt ismerte.
Negyven év házasság után hagyta itt őt Anasztázia. S valóban végig szerette, amíg csak létezett neki. Mert neki létezett, csak neki. Négy évtizede kéz a kézben aludtak el, s bár el-eleresztették egymás kezét az éji forgásban, mégis mindig úgy ébredtek.
Azon az éjjelen is úgy volt, mikor Naszi elment. De már csak ő ébredt. Felesége élettelen kezével a tenyerén. Nem sírt, szinte örült, hogy nem Naszi maradt egyedül. Naszi, a gyenge, a kedves, az örök vidámságra született, mindig jókedvű. Örült, hogy nem szenvedett, hogy csak úgy elaludt. Vele. És már örökre így marad a lelke. Ővele. Óvatosan vette el kezét tőle, megsimította a haját. Szerette. Búcsúra sajdult a szíve, de aztán ment, intézte, amit kellett. Tónit azonnal felhívta.
– Édes kisfiam, anyád elment – s a mondat után nem szólt egyebet. Tóni jött is azonnal haza Kanadából. A szertartást már ő ügyelte. Dagadtra sírt szemével, csak bámulta az apja higgadt nyugalmát.
Dezső a legszebb képet választotta Nasziról, felnagyítva a koporsóra tetette. Temetésén is csak rámeredt a gyönyörű képre, szőke, kék szemű asszonyára a koporsón. Gondolatai a múltban kalandoztak Naszinál. Az első éjjelük, amit úgy átbeszélgettek, hogy észre se vették a reggelt. Majd a séták… az ölelések…, és Tóni születése napja… Mind, mind ott peregtek a képzeletében. A valóságba csak a pap mozdulata rántotta vissza, mikor földet szórt a mélyben döngő koporsóra.
Megérkezett végre. Állt a fehér márványtábla előtt, kalapját kezében tartva, majd a sírra téve, a képet cirógatta. Ugyanaz a kép. A legszebb. Nasziról.
– Szervusz, Naszi! Csak kinéztem hozzád. Elhoztam az orgonádat neked. Hogy itt legyen veled mindig, ha már te nem hozhattad.
Tegnap kiásta a virág helyét. Most csak behelyezte a bokrot, rátolta a földkupacot, és alaposan megöntözte. Kicsit toporgott még, nézte a bokor ágait.
– No, – szólt végül – a virágaidat otthon is meglocsoltam ám, ne félj! Cilikéd is jól van, beeresztem, ne aggódjál! Főzök is ma, nyugodj csak békén. Hiányzol. Aztán, jövök majd holnap is. – Még egy utolsót simított a kép arcán, majd vette a kalapját, a kannát, s indult lefelé. A temető szélén járt, amikor egy hatalmas fáról elé hullott valami. Mozgott. Közelebb lépett, fölé hajolt. S lám! Egy kicsi kis varjúfióka volt. Akkorka, mint egy sovány galamb, farok tollak nélkül, pihés, szürke dolmánykában.
– Hát te? Csak lefelé tanulsz repülni? – Csodálkozott az apróságra. – Na, gyere, te pipe! Hazaviszlek. S vitte. A kannát letéve kapta le fejéről a kalapját, fehér haját csak úgy borzolta a tavaszi szellő. Kalapjába beletéve, magához ölelve vitte a csibét. A fióka csak tátogott, nyöszörögve könyörgött élelemért.
– Jól van már, na. Jól van. Mindjárt kapsz, te potyadék, te! – vigasztalta, s szaporára vette lépteit. Már a főutcán haladt, s örült, hogy nem találkozott senkivel, nem kellett megállani. Lépkedett nagy lendülettel a háza felé. Míg a kulcsát kereste, a madár kíváncsian figyelte az arcát. Épp nem tátogott. Értelmes tekintete volt.
Bodri farkát csóválva köszöntötte, mindenáron a kalapba akarván belenézni, ugrált a combján fölfelé.
– Helyedre! Eredj innét, te! – intette tisztességre, de aztán mégis beeresztette a házba őt is. Bent aztán elnyugodva nyúlt végig az asztal alatt, farkával szünet nélkül sepregetve a követ. Öreg komondor már ő a háznál, sok kiváltsággal a háta mögött.
Dezső az asztalra helyezte a madarat kalapostól. Állt az előszoba asztalán a fekete fejfedő, amiből hirtelen ugrott ki a fióka. Amilyen gyors volt a mozdulat, oly fura volt a madár mozgása, ami egyik pillanatról a másikra lassult le. Feje egyre lejjebb és lejjebb ereszkedett, végül ernyedten feküdt végig, kinyújtott csőrrel az asztalon.
Az öreg először megijedt, hogy elpusztult. Aztán látta, hogy csak alszik.
Kicsi még, gondolta, s kifordult Naszi konyha-birodalmába, hogy eleséget készítsen neki. A madárnak, és magának is. A konyha, egy igazi birodalom volt valóban. Minden géppel ellátva, amiket vagy Tónitól kapott, vagy ő vette Naszinak. Dehogy gondolt arra, hogy egyszer neki hoz majd örömöt!
Hamar dolgozott. Darált húst olvasztott képlékennyé, majd tojást vert bele héjastól. Kissé megsózta, hátha finnyás a madár. Száraz kenyeret és répát is reszelt bele. Kis adagokat rendezgetett, egyet félretéve pakolta a többit fagyasztani. Bekapott pár falat szalonnát ő is, zsenge zöldhagymával, kenyérrel rágta. Még le se nyelte az utolsó falatot, amikor rákezdte a madár.
– Áááááá. Ááááááá. Áááááááá.
Aztán újra és újra. Vaskos, koromfekete csőrét kitátva totyogott az asztalon.
– Szóval éhes vagy – szólt rá Dezső. – Aj, és milyen kicsi és mókás! A torkodig rózsaszín a szájad belseje. Hallod-e te Pipe?! – S hozta a kis tálat, s a húst ujja közé csippentve etette meg a madarat. Az meg csak nyelte. Hangosan, mint egy bohóc, aki mutatványként nevettet. Az öreg, csodálkozva kacagta.
– Hogy te, milyen lármásan eszel! Hahaha! No! Kérsz még? – s a madár kérte. Aztán, vagy a tizedik csipet után nem nyílott újra a rózsaszínű világ az öregre. Csukva maradt a fekete csőröcske. Kis pihéit kezdte rendezgetni az apró dolmányos varjú. Majd mikor végzett, felmászott-ugrott Dezső karján a vállára. Kicsit nyöszörgött, és hirtelen elaludt. Koromfekete pihékkel díszített csőre, csak úgy lógott Dezső mellkasa felé.
A gyengédség melegen rezgő hullámai lepték meg az öreget. Csak ült, néma mozdulatlanságba merevedve, nehogy felriassza a csibét. Átölelte őket a meghitt pillanat. A vadmadár békés, biztonságosnak vélt alvóhelye meghatotta Dezsőt. Emlékeibe idézte Tónit, mikor tejszagú bőrével simult vállára a múltban, egy-egy szoptatás után. Mennyit tartotta a karjaiban, és a vállán kicsi fiát! Majd Anasztázia biztonságot kereső ölelése rémlett fel előtte, a nagy műtét előtt. Ó, hogy szerette! Mennyire féltette őt! Még akkor is, mikor már jól volt, és mosolyában fürödhetett újra. S ahogy ült, vállán a madárral, emlékei suhogó szárnyába kapaszkodva, öntudatlan mélységből eredtek útjukra könnyei. Folyt, patakokban csorgott az arcán. A múlt emlékeiből a jelenbe hullva folytak. Valahogy most érezte először Naszi hiányát véglegesnek, a múlt sejtelmesen előbukkanó képeit távolinak, elérhetetlennek és hiábavalónak.
A fiókát felhelyezte a térelválasztó keresztrúdjára, és sírt, sírt, ahogyan még soha. Mélyről tisztult a lelke. A heves kitörés után, gyakorlatias gondolatok jöttek. A madárkáról, aki csak nézte őt onnan, ahová tette. Papírosokat szedett elő, és a madár alá helyezte. Szinte minden helyre újságok kerültek. A bútorokat letakarta rongyokkal, olyanokkal, amilyenekre szüksége nem volt már. Látta, hogy az élete nem lesz egyszerű a varjúval. Potyadékai fehér kis tócsával pöttyözték az előszobát, és a bútorokat. Nem érdekelte. Hálás volt a madárnak, s ezt viszonozni akarta.

2720
bigeszab - 2019. november 07. 20:59:59

Kedves Kitti!
Nagyon tetszik, ahogy írsz! Minden mondatodat, az összeillő szavakat élvezettel olvasom.
Fogalmazás: csillagos ötös! Rose
Üdv: Szabolcs Cool

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.