Rákócziné Sasvári Mónika: Nagy kalandom nyugaton és délen
A rendszerváltás évében történt. Apu bányászfúvós zenekari összeköttetésének és nyelvtudásomnak hála, az ismerős német autószerelő talált egy karambolos, okkersárga, három ajtós, kis Volkswagen Golfot, amit felújított nekem. Nekem! Lesz egy autóm, amivel persze rögtön utazni vágytunk, Görögországba ismét - és most nem súlyos fémvázas hátizsákot cipelve és autóstoppal haladva. Csak el kellett menni érte.
A három év tolmácsolás-fordítással szerzett kis forint-tőkémet különböző bankokban német márkára váltottam és vonatra szálltam. Gimnazista koromban egyszer már vonatoztam az NSZK-ba, akkor is, most is egyedül, bécsi átszállással. Igyekeztem nem sokat cseverészni az utasokkal, hanem inkább az utolsó pillanatban táskámba hajított KRESZ könyvet tanulmányozni. Ugyanis hatéves jogosítványom nulla gyakorlattal lapult az útlevelem mellett. Kiérve kiderült, hogy az autó még nem készült el, pár napot maradnom kellett. A bácsi legidősebb fia átengedte a szobáját és a lemezeit. Flash dance, csukott ajtó mellett ugráltam - persze örömömben is.
Aztán jött a fekete leves. Hamar kiderült, hogy nem sok maradna belőlem és a kicsi kocsiból, ha haza indulnék, ugyanis nem tudtam autót vezetni. A bácsi majd szétrobbant mérgében. No most mi lesz, te bátor tintanyúl? Pénz vissza, kocsi marad?
Hát az lett, hogy a háború után katonaként Németországban rekedt, illetve kitelepített rokonság leadta a forródrótot: nem szándékozik valaki a közeljövőben Magyarországra utazni? És akadt egy sármos ifjú, aki épp a budapesti nagymamáját indult volna meglátogatni. Ő ült tehát a volán mögé és hozott haza szégyenszemre. Leparkolt a szülői háznál, aztán pá, vette a baseball sapkáját.
Nem volt mit tenni, nyolc napon belül be kellett jelenteni és a papírokkal átíratni a külföldi rendszámú autót. Csatakosra izzadtam a blúzom, mire eljutottam Komáromba és megtaláltam az illetékes hivatalt. Aztán vissza.
Mi legyen Görögországgal, szerelmetesem haverja vállalta, hogy velünk jön, ő Trabanton gyakorolt vezető volt, amin ugye másutt van a sebváltó. De sebaj, egyedül nem menne és nem mennénk. Két nap alatt értünk le Athénba, amit imádtam, harmadszor jártam ott. De mi többre vágytunk, délebbre, Egyiptomba és Izraelbe. Egy a csábító éttermekkel és boltocskákkal teli Plakán utunkba kerülő utazási irodában vettük meg a repülő jegyünket Kairóba.
Már csak a kocsit kellene jó helyen hagyni. A nagykövetségről megfellebbezhetetlenül elküldtek bennünket. Ilyen szolgáltatás nincs. A környéken kóvályogva lettünk figyelmesek egy szép kertre, ahol két magyar rendszámú autó is állt. Becsengettünk. És leesett az állam, amikor egyik volt főiskolai tanárnőm lépett ki a házból. Férje politikai kiküldetését töltötte a görög fővárosban és nagylelkűen nemcsak azt engedték meg, hogy járgányomat náluk hagyjuk, hanem még meg is szállhattunk náluk, ami nem fapados diákszálló minőség volt, továbbá finom ételt is kaptunk.
A fiúk először ültek repülőn. Én már repültem egy félelmetesen mozgó szárnyú kis géppel, ami parasztokat és gabonával teli zsákokat vitt Moszkvából Krasznodarba. No ez az óriás légi busz más volt.
Kairóba érve akkoriban bordó szőnyegen vonulhattak be az utasok a reptér nagycsarnokába. Több tucat segítőkész taxis és szállásadó csapott le ránk. Csak legyünk túl rajta alapon kiválasztottuk egyikőjüket és hamarosan egy lepukkadt eleganciájú szállodácskában találtuk magunkat. Egyszerűen nem fértünk a bőrünkbe, megéreztük az édes Afrika illatát, ami a sűrű mentatea, a pálmafák, az aromás gyümölcsök és a kovásztalan kenyerek elegye lehetett. Vettünk egy zamatos mangót, némi puha datolyát és üveges vizet, mert azt tudtuk, hogy a csapvízzel maximum a bőrünk érintkezhet.
Reggel mély álmunkból ismeretlen nyüzsgés zaja ébresztett fel bennünket. Bódultan elhúztam a sötétítő függönyt, ami mögött csak az üvegtelen ablaktábla tátongott. A mozdulni képtelen plafon ventilátor és a csapból alig csepegő víz után kacagógörcsöt kaptunk. Csak álltunk az ablakban és bámultuk a sivatagi város kocka épületeinek lapos tetőin folyó életet, pici piszkos purdék rohangáltak, birkóztak. Szürkére mosott ruhák szálltak a forró szellőben. Halmokban állt és száradt ez egyre erősebb napsütésben a szemét. A szutykos utcákon leginkább burnuszos férfiak, illetve elvétve tetőtől talpig bebugyolált, csupán csábító szemüket megvillantó nők járkáltak. A közlekedés maga volt a dudálástól zengő káosz. A buszokon fürtökben lógtak az emberek, megálló híján, menet közben fel és le ugrálva.
Egyik este vakmerő kíváncsisággal bemerészkedtünk a turistát nagy valószínűséggel még nem látott városrészbe. Kísérőnk itt is akadt, elvitt a pékségükbe, illetve egy időutazásra. Kétezer évet repültünk vissza az időbe. Három ember dolgozott egy szűk, sötét helységben, ritmusos kántálásra mozogtak izzadtságtól és liszttől megkövült ruhájukban. Egyikük dagasztotta a durva gabonából készült tésztát, a másik, mint az olaszok a pizzát, a levegőben kerek lepénnyé forgatva formálva azt, végül a harmadik egy nagy falapáttal a tapasztott kemencébe lökte, majd vette ki a kerek lepényeket, az eest. Illatosan, frissen sülve faltuk, nem számított, hogy esetleg homok is recseg a fogunk alatt. A lepények faketreckébe kerültek és úton-útfélen hozzájuthatott, aki megéhezett.
A piramisban kicsit fulladtam az asztmám miatt, de megérte, mert a magas köveken állva uralkodóként pillanthattunk szét a végtelen redős homoktengeren, ugyan utána - poénból persze - három tevéért szeretett volna megvenni egy fogatlan arab, a Rolex órát meg kettőért...
Elvonatoztunk Thébába. Mese volt a Nílus mellett füstölögve zakatoló vonat, az iszonyú szegénység, a girbegurba viskók, a galambméretű tyúkocska-kincset ketrecben cipelő sovány turbános emberek. Ennek ellenére élénk fantáziámmal könnyedén beleláttam a kopott jelenbe a dicsőségtől fényes Egyiptomot. Biciklivel mentünk az októberi 45 fokban a Királyok völgyébe, közben a mi fejünkre is turbán került. Leégtünk, mindig szomjasok voltunk. Egyszer útközben datolyaligetre leltünk, faltuk a mézédes óriás gyümölcsöt, könyökünkig folyt a nedűje.
Aztán átbuszoztunk Izraelbe, ahol minden második ember katonaruhát és fegyvert viselt. Diákszállónk magyar ajkú vezetője is. Reggelente nutellás bagettel tömtük a bendőnk. A fiúk megállás nélkül legeltették a szemüket a sok csinos katonalányon. Kedvesem (azóta férjem) barátja, hiába az óvintézkedések, hányás-hasmenéssel lebetegedett, ebből az országból szinte semmit sem látott, hét nap alatt hét kilót fogyott. Mi igyekeztünk ápolni, de azért körül is néztünk. A siratófalnál titkos vágyaimért és épségben való hazajutásunkért imádkoztam. Az arab negyed fűszer illata, az örmény színes kavalkádja, a zsidó megdöbbentő részletei mellett a keresztény negyedre alig emlékszem. A Holt tengerhez, mint később megtudtuk, aláaknázott területen átgyalogolva jutottunk, vizében, mint felfújt babák lebegtünk. Csak a szemedbe nem menjen! Elhatároztam, hogy megtanulom a falafel sütés csínját-bínját, sok salátával!
Haifából hajóval indultunk vissza Athénba. Fedélzeti jegyet vettünk csupán, bár a hajó három napig ment, fél-fél napra megállva Rodoszon és Cipruson. Rodosz városának strandján nem hagyhattunk ki egy kis fürdést - ugyan a szappan nem habzik a sós vízben A görög-török Larnakában pedig ki kellett próbálnunk a buszozást - a fordított közlekedésben.
A több szintes óriás tengerjáró keskeny kemény fapadjain éjszakáztunk, magunkra véve valamennyi már nem pont frissen mosott ruhánkat a hűvös esti szél elől. Volt nálunk egy kisrádió, azt hallgattuk. Egyszer csak a jó rock zene mellett hogy, hogy nem, sikerült befognunk a Kossuth adót. Pár hétre eltávolodtunk hazánktól, ahol pedig a tavasz és a nyár folyamán már nagy változásoknak lehettünk tanúi. Ez folytatódott. Magyarország 1989.10.23-án ismét Köztársaság lett! Fényesebb jövőt, lehetőségeket, szabadságot reméltünk. Hip-hip-hip- hurrá!
Athénba érve kedves tanárnőm megerősítette az újságot. Hazatérnek hamarosan ők is, férjére számít az új kormány. Jóllakatott bennünket, puha ágyat vetett nekünk, két kellemes levezető nap után búcsút intettünk nekik. Itthon hálánk jeléül szinte haláláig látogattuk őket és mutattuk be újabb és újabb gyermekünket nekik.
Fiatalság bolondság, de ezekből az élményekből egy életen át lehet töltekezni.
Ja és még az odafele úton egy jugoszláv autóparkolóban elméletileg bajban levő osztráktól vásárolt brutális méretű arany pecsétgyűrű hamisítvány volt csupán, azaz nem kötöttük meg életünk nagy üzletét, viszont azóta is van egy jeles jelmezkellékünk.
6653
pepa24 - 2019. november 11. 17:23:27

Kedves Mónika!
Manapság a legtöbb ember, ha eljut valahová, "csinál egy szelfit", és sokszor azt hiszi, ezzel megmutatta, merre járt. De egy "személyes bédekker" sokkal többről szól: élmények, színek, történések, hangulatok, illatok, emlékek... Ez mind együtt volt az írásodban, humort sem nélkülözve. Ha valaki megkérdezné, miért érdemes utazni, elég elolvasnia a művedet, és máris rávághatja: EZÉRT!

6476
Siposne Marica - 2019. november 09. 08:13:02

Kedves Mónika!
Köszönöm a nagyszerű útleírást, veletek utaztam én is gondolatban.
Humorral fűszerezve, élveztem.
Gratulálok!
Szeretettel:
Marica

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.