Kitti: Pipe 3/3
Dezső örömmel fogadta, nemkülönben Juliska süteményeit.
– Üzentél Rózsival, hát jöttem. Mondta Juliskám, hogy struccod van, hát jöttem, hadd lám’!
A sör megkoronázta a baráti látogatást, mert amúgy tikkasztó meleget árasztott a nyári levegő. A Nap fénye elzárva hajolt meg a csukott ablakok előtt, mert Dezső az összes redőnyt leeresztette, ne melegedjen át estére a ház. Így aztán félhomályos hűvösében a háznak, üldögéltek a nappaliban, sörözgetve, körülöttük a madárral. Csak róla folyt a disputa. Lajos csodálkozva nézte a gyönyörű, fényes tollú, nagy madarat.
–Te, Dezső! Meddig akarod még újságba burkolni a házad?
– Miért? Ennyire védelmezed a sajtót, barátom? Jól van ez nekem így. Addig, ameddig. Ha elmegy magától, akkor nem lesz, aztán jól van. Igyunk, egészségedre Lajos.
– Nem azért, hiszen a megfelelő helyen van az újság nálad, kár is belelapozni, csak megnőtt már ez a varjú. Tán repülni szeretne. De akkor igyunk.
Ahogy letette a még félig telt poharat, a madár azonnal odaszökkent. Szinte lefeküdt a pohár elé, szárnyaival átölelve, fejével pedig a pohár szájához közelítve kuporgott.
Mindkét férfi lenyűgözve nézte a mutatványt. Ahogy a kíváncsi fejtartás és az ölelő szárnyak bemutatták a dolmányos varjút. Gyönyörű volt.
–Dezső! Gyorsan! Add a gépet, hadd fotózzam le! Maradjon valami róla később, ez jó ritka pillanat.
S kapta a fényképezőgépet, amit Dezső a kezébe nyomott. Kicsit várt, amíg a madár reá pillant, s akkor exponált.
– Tényleg érdekes egy madár! Na, hát nem is gondoltam volna barátom, pedig leéltem immár hetvennégy esztendőt – dörmögte – és most kell ilyesmit látnom. Itt nálad, a te szobádban.
Elmosolyodott. Értették egymást, nem sokat beszéltek már, csak itták a sört, majd Lajos hazament.
– Hozd majd el hozzánk is a gyöngytyúkodat Dezső! Had örvendjen az asszony! – Intett búcsút, aztán eldöcögött nagy pocakjával, kosarastól, amiben az ajándék süteményt hozta.
A délutánt Dezső, együtt töltötte a madárral, mint mindig. Az idő szaladt, a percek, észrevétlen futottak az élete mögé.
Kint a teraszon, már két hete üldögélték át együtt a délutánokat. Nem először ücsörögtek ott kettesben. A madár hol a korlátra ült, hol a kerti székek támlájára röppent. Néha még az udvarra is elrepült, hogy érdekes tárgyakat pakolhasson különféle rejtekhelyekre, amiket ő maga jelölt ki számukra. Vissza-visszafordult Dezsőhöz, eleinte még a vállain is elidőzött pár pillanatig. Aztán, csak ellenőrzésként tért az öreg elé, ott van-e még mindig, valóban? S szállt a kertbe, vagy az udvarra tova. A rekkenő hőség nyomai még nem illantak el a levegőből, bár enyhe szél kezdett táncolni a virágok szirmain. A madár, épp egy cserepes növényről elrugaszkodva indult, a korlát felé. De hopp, a virág, cserepestől lett a gravitáció áldozata, a madár pedig a megrettenésé. Ahogy szinte szétrobbant a terasz alatt a hófehér mázas cserép, úgy szökkent ijedtében a ház tetejére a varjú. Szép, ívesen szállt, ahogy mindig. De most övé volt a tér. A teljes és szabad világ tere, ahol nincsenek falak, ajtók, és nincs semmi, csak a végtelen, és határtalan ég. A szálló galambok és pacsirták hada, a verebek seregei, és ő van, ő, aki szintén repülni hivatott, és szabad.
Mire Dezső felfogta mi történt, a madár már a kémény mellett állva nézett le rá, és hívó szavát vagy nem hallotta, vagy nem akarta hallani. Mert kitárta cakkos végű, fekete szárnyait, hasa alá csapta két lábát, és a kert vége felé szállva elrepült. Az öreg, mire odaért, ahol eltűnt a szeme elől, már nyomát se látta. Dezső agyába marta magát a kép, ahogy kitárt szárnyaival szeli a levegőt, viszi a lelkét, repíti tova, a gyönyörű, a csodálatos madár. Az övé.
Sokáig ült a teraszon, egyre csak bámészkodva, várva, hogy felbukkan a távolból szárnyas barátja.
De nem bukkant fel, viszont vad szélvihar kerekedett, s az esőszag már bukfencet hányt az udvaron, mikor végre bement. Üresnek érezte a házat. Szíve összeszorult, ahogy a jég verte ablakok kocogtak.
– Jaj, Pipe! Mi lehet veled? – aggódott, majd szomorú lélekkel fürödni ment. Egyedül. Mielőtt a hálószobába indult, azért még kinézett. Az eső szakadva hullott, artistaként ugráltak a tárgyak, vödör, lapát és rongyok rohangáltak a vihar vad szelein. Torkában gombócot formált a féltés. Így botorkált az ágya felé. Még, mintha szeme sarkából a madarat látná, fent az ajtó tetején… De nem. Mégse az, csupán egy árnyék, ami ott moccant. Hát, ment, hogy nyugalmat keressen zaklatott érzéseinek.
Már hajnalban felriadt. Csend volt. Az eső elállt, a ház néma nyugalommal tartotta magát, és az öreget is megvédte a mának. Dezső gyorsan öltözött, kirohant az udvarra, és nézegetve kémlelte a horizontot. Már ő is felébredt. A Pipe. Már egészen bizonyos, hogy fent van, és talán őt keresi. De galambokon, és szarkán kívül, más madarat nem látott. Talán majd később. Nyugtatta magát.
A macska teljes biztonsággal osont be a nyitott ajtón. Nyivákolva követelte a reggelit, és leült az előszoba szélén.
– Na, te most örvendezhetsz – szólt neki szomorún, ahogy tálkáját töltötte.
Kitakarította a házat, közben ki-kinézegetve a teraszon, hátha látja a madarat. Majd evett, készülődni kezdett a temetőbe, s az ablakot is nyitva hagyva, el is indult, szokott idejében.
Szaporán szedte a lépéseket, nem kalandozott, csak az eget nézte. Szinte szaladva ment, s fent a temetőben is csak kicsit időzve maradt. Kalapját le se téve, csak kezében fogva beszélt a sírnak, s szavai után szemét törölve ment.
– Naszi, elment a barátom. Ha tudsz, hát segíts, hogy visszatérjen, kérlek.
Ment, szaladt haza, észre se véve Rózsikát, aki elképedve lépett ki a bolt elé, hogy utána nézzen.
– Mi lehet vele? – töprengett, ahogy fejcsóválva visszalépett.
Házában újra végig járta mind a három szobát, a fürdőt, még a WC-be is benézett, hiszen régen, még ide is bekísérte őt a varjú. Régen. Amikor még megvolt. Tegnap.
Mivel sehol nem látta, újra csak kiment. A kertben kószált, az eget kémlelve, majd a teraszon üldögélt. Egészen estig. Még csak nem is evett.
Már egy hét is eltelt, mire beletörődött, hogy örök érvényű veszteség érte. Már nem rohangált percenként a teraszra, nem vizsgálta folyton az eget, csak szomorú volt. Nagyon, és mélyen szomorú. Keserű hangulatban nyitott a számítógépére, hogy ránézzen a varjak szokásaira, s akkor látta mennyi sok, rengeteg levele érkezett Tónitól. Hopp! Hiszen szinte el is feledte. Szégyenkezett. Épp nyúlt a telefonért, mikor megcsörrent, hát a mozdulatot nem fogta vissza. Felvette a kagylót, és kis örömfények gyúltak a szemében. Tóni volt.
– Apu! Több mint két hónapja, nem írtál egy sort se. Se chat, se semmi. Csak nem beteg vagy? Holnap indulok hozzád. Estére ott vagyok.
Örült. Örömére árnyékot vetett az űr, amit a madár hiánya okozott, de határozottan örült, hogy fia hazajön.
Másnap főzött. Már reggel felkelt, igaz első útja még mindig a teraszra vezetett. De aztán elfoglalta magát a sütővel, és burgonyahámozással múlatva az időt készült az estére. Naszihoz is felcipelte a kannát, titkon kabala-ként vitte, de hát, az orgonabokrot meg kellett öntözni.
Késő délutánba fordult már az idő, mikor Tóni megérkezett. Nagy pakkokkal megrakodva ingott lába a kerti kapunál, ahogy fél lábbal belökte. A házig cipekedett. Ott már Dezső fogadta. Őszinte örömmel, szinte a könnye csordult.
– Ó, apa! Micsoda szarkalábak kerültek a szemed köré, mióta nem láttalak! – kesergett Tóni meglepetve, ahogy lepakolt, és megpaskolva egymás hátát, abbahagyták az ölelést.
– Varjúlábak azok fiam – borult el egy pillanatra Dezső tekintete, de azonnal mosolyogni kezdett.
– Jó, hogy a humorod megmaradt Apa. Látom, akkor nagy baj nincsen.
– Nincs. Nagy az nincs. De, hát mi a nagy baj, fiam? Kinek mi!? Nem igaz?
A nappaliban terített kettejüknek, még gyertyát is gyújtott. Naszi foteljában Cilike nyújtózott, amikor evés után beszélgetésbe kezdtek. Tóni köntörfalazott, nem tudva hol, és hogyan kezdje a mondandót, ami hazavezette. Ismerte apját. Jellemét, határozottságát tőle örökölte. Aztán csak belefogott, egy suta mondattal, amiről kimondása után azonnal érezte, nem így kellett volna.
– Én nem örülnék apa, ha te is úgy elaludnál egyszer majd, mint anya. – buggyant ki belőle a szó.
– Aha, látom, te a rosszakaróm vagy. Én örülnék. Mondjuk most, amíg élek. Utána már én se örülnék semminek.
– Apu! Érts meg! Kérlek, csak egy kicsi időre figyelj rám. Kérhetem?
– Eddig is figyeltem rád, fiam.
S akkor Tóni elmondta a gondolatát arról, mennyire szeretné, ha apja vele menne Kanadába. Hogy ne legyen itt egyedül, hogy mindig tudja majd, mi van vele, és amíg csak lehet, együtt lehessenek.
– A cég jól megy, apu. Még segíthetsz is, ha van kedved. Ott lehetőség bármire akad, jó emberek is vannak. Korod béliek, magyarok. Annyira szeretném! Ugye, megfontolod?
Megpihent a csend hangulatukon. Dezső mérlegelt, majd azt mondta.
– Aludjunk rá egyet.
Másnap ő maga hozta fel a témát.
– Anyád sírját el kell akkor rendeznünk, fiam. Szólnom kell Lajosnak, hogy menjen ki hozzá, ha elmegyünk. Egy hónapot csak kipróbálok veled.
Tóni boldogan vigyorgott.
– Lajos bácsi, az öreg medve! Hogy van, ugyan? Átnézek hozzá. Jössz te is apa? Tán még pecázni is elmegyünk, ki tudja.
Dezsőnek nem volt kedve. Engedte Tónit, lelkére kötve, hogy Naszi ügyét tegye helyre, majd pakolni kezdett. Lelke az erdők fáin kalandozott, varjúfészkeket kutatva. Kis madárka hangját hallotta folyton, és szeme sarkából a sziluettjét látta szüntelenül. Hol a térelválasztón, hol a fotel támláján, vagy az ajtó tetején ülve érezte a madarat magánál. Sose volt ott, mikor odakapta a tekintetét.
Tizenegykor elindult felesége sírjához, hogy megossza vele gondolatát.
– Naszikám, nehéz döntést hoztam. Elmegyek Tónival, ha nem jön vissza a madárkám. Márpedig nem jön, ez látnivaló. Ha te is úgy gondolod, elmegyek egy hónapra. Aztán majd eldöntöm, mi legyen utána. Te vagy, ami ideköt. Egyedül te. A madár, ha jönne… Ugye tudod, mennyire hiányzol nekem? Megyek, rendezgetem a házat, és pakolászok az útra. Aztán még jövök addig, hiszen tudod. Tán a jövő héten indulunk. Tóni jól van. Örülhetsz kedvesem. Örülj csak! Szervusz Naszi.
Lehajtott fejjel baktatott le a dombról. Töprengett a lehetőségeken, s észre se vette, de már a kertkapunál járt újra.

A hét, amit megszabott az útig, letelt. Repülőjegyet rendeltek, s átnéztek még Tóni házához is, Budapestre. Vendéglőben étkeztek. Aztán visszatértek a nógrádi kis faluba Dezsőhöz, hogy, másnap útra keljenek. Az utolsónak nevezett este, még nagyot beszélgettek. Tóni Dezső mellé ült a nappali kanapéján, és átölelte.
– Apa, annyira szeretlek! Nagyon örülök, hogy velem jössz.
Dezső szívét melegség járta át, szinte egész testében melege lett. Nyílt tekintettel nézett fiára, majd szólt.
– Én is szeretlek fiam – s aztán, mint valami zsilip, amit hirtelen kinyitnak, úgy folyt, áradt a szava. Elmesélte madarát, az elejétől fogva, ahogy rálelt, majd hazahozta. Az utolsó napnál megbicsaklott a hangja. Tóni érezte, valami irdatlan mélységből húzza elő az érzéseket, amik elevenen égnek ott bent, apja bensőjében.
– Értem – szólt végül – kár, hogy nem láthattam.
Dezső elővette a képet, amit Lajos készített, s megmutatta neki. Tóni meglepetve nézte.
– A Pipe – mosolyodott el.
Nem keltek korán, csak úgy, mint máskor is szokott Dezső. Megreggeliztek, aztán hurcolni kezdték a teli bőröndöket az autóba. A kis kertkapu csodálkozva figyelte a sok holmit, ami már a kocsi belsejébe került. Már az utolsó táskáért fordult Dezső és vette a kulcsát, hogy zárja a házat. S ahogy felnézett az égre, egy varjat látott.
– Már megint képzelődök – morgott magában, s zárta az ajtót.
S ahogy megfordult, a terasz korlátján ült a madár. Két lábán csak pipiskedve ágaskodott, tán a táska érdekelte, vagy a kulcs, ki tudja?
Dezső állt, kezéből kiesett a táska, csak kiszakadt lelkéből a könny, s a szó.
–Pipe! Pipe, kismadaram!
S reppent már a madár a vállára, csőrét a szájára helyezve hajolt elé, hogy apró csőrnyitogatásokkal üdvözölje őt. Így lépegetett a kocsihoz Dezső, vállán a madárral, szemében rezgő könnyel. Tónival egymásra néztek. Elég volt egyetlen pillanat, Tóni kiszállt az autóból, és Dezső holmiját kiemelve vitte, hordta vissza. Nem szólt. A kulcsot kivette apja kezéből, bepakolt, majd átölelte Dezsőt a madárral együtt.
– A repjegyet’ lemondom, apa. És hívlak! Vigyázzatok magatokra! – búcsúzott.
Tizenegykor boldogan indult az öregember. Ment, poroszkált, a templom felé. Kezében virággal, fején a kalap, s előtte röpködve szállt a lelke, szállt, repült, hogy odaérjen egy orgonaágra, és megpihenjen.

Epilógus:
Tíz év telt el, s a nógrádi kis falu közepén lévő temetőben ott áll a hófehér márványtábla. Itt nyugszik Kemény Dezsőné, Hajnal Anasztázia és Kemény Dezső.
A márványtábla tetején egy szárnyát kitáró márvány varjú hasal. Fejét kissé lehajtva, egy képre néz. Egy gyönyörű szőke, kék szemű asszony mosolyára. Szürke dolmánya elől, kis fekete rombusszal díszítve, a kitárt két szárnya, feketén öleli a fehér márványlapot. Háta mögött hatalmas orgonabokor illatozik.
Délelőtt tíz óra van, mikor egy férfi érkezik, kezében virágcsokorral, amit a sírra helyez. Áll, nem szól, majd leül a keskeny fapadra, amit az eső korhaszt ott évtizedek óta. Ül, néz előre, majd az órájára tekint. Mindjárt tizenegy óra. Pár perc híja. S ahogy illan a perc, a föld forog, a levegő fodrozva emeli a szárnyakat magán, és megjelenik egy hatalmas, csodaszép dolmányos varjú. Csőre vaskos, tövében fekete pihetollak, dolmánykája nyakán rombuszforma. Értelmes tekintetében tükröződik a várakozó férfi alakja. Fejét emelve ül a fehér márványtábla másik felére, s így már két oldalról ül ott egy-egy madár. Egy kő, és egy élő az örök emlékezéssel. A kővarjú, mert szerették, és a másik is azért. S ez utóbbi, mindig, évről évre, minden nap tizenegy órakor megjelenik.
– A Pipe – szól a férfi, s mosollyal az arcán, lassan távozik.

5396
Kitti - 2019. november 15. 17:25:40

Kedves Magdolna, köszönöm szépen, hogy végig kitartottál az olvasásban Pipe mellett és kedves szavaiddal megtiszteltél! Örültem neked is. Szeretettel Rose
kit

5396
Kitti - 2019. november 15. 17:24:01

Szia, Gitta Drága! Ugyan, ne túlozzunk! Smile Bár jól esik a dicséret, de azért tudom ám hol a helyem. Smile Aranyos vagy, örültem erősen és ölellek. HeartRose

5396
Kitti - 2019. november 15. 17:22:07

Drága Ritu! Bizony, de jó lenne, ha tényleg ilyen lenne az élet! Viszont sajnos nem ilyen, ezért aztán a fantáziámmal folyton próbálgatom helyretenni. Örültem neked most is, köszönlek!Rose

5396
Kitti - 2019. november 15. 17:20:06

Örülök, de igazán Kedves Rózsa, hogy tetszett neked a befejezéssel együtt! Köszönöm az olvasást!Rose

5396
Kitti - 2019. november 15. 17:19:10

Szia Laca!
Örültem, hogy újra itt voltál! Valóban olvashattad, hiszen volt már fent a kismadár. Egy pályázatról oklevéllel tért vissza és most újra a helyére került.
De látod, akkor csak az elejét olvastad el. Wink Köszönöm, hogy terjedelmének ellenére, mégis elolvastad most az egészet!Rose

6191
Magdolna43 - 2019. november 15. 10:34:42

Kedves Kitti!
Csodálattal olvastam, nagyon szépen megírt megható történetedet.
Vegére mindekinek rendeződött a sorsa, minden a "helyére "került.
Sok szeretettel gratulálok,
Magdi

4005
zelgitta - 2019. november 15. 09:15:31

Kitti, alig tudok megszólalni. Micsoda elbeszélés, milyen finom, lírai érzékkel felépített történet!
Született tehetség vagy.
GratulálokHeart
G.

6542
ritatothne - 2019. november 15. 09:00:53

Kedves Kitti!

Szépséges meséd örömmel olvastam. Ebben a történetben mindenki a "helyén" volt. A férj, aki hűségesen látogatta a sírt, a gyerek, aki nem akarta idős édesapját magára hagyni és a madár, aki meghálálta a gondoskodást. Jó lenne, ha ilyen lenne az élet!

Szeretettel: RitaRose

6482
rozsa koncz - 2019. november 15. 07:13:48

Igen! Kedves Kitti!
Erre a befejezésre gondoltam. Hatalmas gratula neked. Nagyon tetszett.
Szeretettel. RózsaHeartRose

2951
Firm76 - 2019. november 15. 06:39:53

Kedves Kitti!

A befejezés pontosan olyan, amilyennek elképzeltem.

(Biztos vagyok benne, hogy ezt a történetet, legalább is az elejét én már korábban olvastam. Majd te megmondod, hogy ez lehetséges-e.)

Kicsit hosszúak voltak a részek, de szép volt.

Laca SmileRose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.