Kitti: 5.parancsolat
1. rész

A hetedik gyermek volt Vali. Mire tizenkét esztendős lett, János, az apja, elhagyta a földi világot, s Boriska egyedül terelgette maga köré utolsó kisleányát. Már mind kirepült, elment. Lányok férjhez kerültek a környező falvakba, a fiúk meg Pestre mentek katonáskodni, vagy asszonyt keresni maguknak.

– Tán ez marad. Az enyim' lesz, ha megnő is – gondolta, mert félt az erdő szélén egymagában élni. Tartott az öregségtől, az egyedülléttől, a betegségtől, és mindentől, ahol Vali nincs jelen. A kislány iperedett. Iskolába bejárt vonattal Nyíregyházára. Majd később a konzervgyárba ment almát válogatni. Volt, hogy biciklivel tekerte be azt a 35 kilométert oda, majd ugyanezt vissza. Aztán a háznál tüsténkedett anyja mellett, aki egyre kevesebbet bírt már a földeken. Először a lovakat adta el, majd az istállót, később a teheneket is. Ez baj volt. A teheneket nem kellett volna, ám a takarmányt megtermelni nem volt képes egyedül. Vetni, kaszálni, betermelni, s kazlakba rakni, majd a padlásra felhányni. Aj, de gyenge kart adott az Isten a nőknek!

Viszont egyre nagyobb lett a szükség, s a tél kopár hidege kiszívta lelkéből az erőt is. Ha el akarják szedni tőle, hát, úgyis elveszik a földet. Megtették eddig is. A kérdés, mit óhajtanak hagyni belőle neki. Művelni már nem bírja egymaga úgyse. Vali pedig nem férfi, aki bírná a kemény munkát. Meg aztán, annyira várta a lány a vasárnapot, a nyugodalmat maga köré! Nem volt lelke kiküldeni még a kaszálóba is. Amit megkeres, azzal ellesznek majd a télen.

A ház nem volt nagy, két szoba nyílt kétfelé a bejárat utáni konyhából. S csak az egyik döngölt földes szobát lakták. A másik, a tisztaszoba, berendezve állt, illatozva a sok almától, amit benne tartottak. Ezt szánta Valinak, ha férjhez sikerül adni. Ezt a szobát. Bebútorozta modern szekrénysorral, amit csak csodálni mert, és heverőkkel, amikre még a pillantását se merte leültetni soha. Ott gyűlt a stafírung is. Ahogy, az illik egy eladósorra váró lánynak.

Amúgy, elvoltak csendesen, csak a termelőszövetkezet fente a fogát évek óta a meghagyott földjeire. A termelőszövetkezet mögé húzódva pedig a párttitkár, aki évente több alkalommal kereste fel Borit, hogy adja be megmaradt földjeit a közösbe. Hat éve ment el János, amikor kisajátították a földjük felét, és a szántót. Megalázva, semminek érezve magát ezen a kegyetlen földön. Csak kifordult a zabla János kezéből, amit a lovára kerített volna, és vége lett. Behívták előtte a hivatalba, s órákig állították fél lábon.

– Na, addig a tiéd a földed, amíg bírod fél lábon, büdös parasztja! Vagy a közösbe adod, vagy elvesszük! – röhögtek körülötte. Ha már elfáradt a lába, rúgtak is a bokáján akkorát, hogy agyáig sajdult a fájdalom. Aztán aláírta. Legyen a TSZ-é a föld. Barátnak hitt ellenség volt a TSZ elnök, ez gyötörte meg igazán, ez a tudat.

Nem mosolygott már többé János soha, csak Bori gondolataiban. Azóta is kijár a Tsz-ből hol ez, hol az, akit megbíz a párt. Szinte minden ősszel és tavasszal ki eszi a fene, valamelyiküket az erdőszélre, hogy Borit fenyegesse. Kéne még a maradék föld. Elvétették erősen. Amit hagytak belőle, azt is akarták most. Jött Mátyás, a görbe gerincű, púpos hátú csatlós, sunyi tekintetével méregetve Borit.

– Vaóna tán ki segítne a fődbe Boriska '– hunyorgott a nap elől, s nézett Bori mögé. –Akkor meg maradna mind. Az egísz'. He?

– Ugyi? – csodálkozott rá Bori, s megfordult a sarkán, és ott hagyta állani a kapubejáró előtt. Egy hét múltán érkezett a papír, hogy kisajátította az állam a földjeit. Ilyen-olyan igazolás híján, még csak fellebbeznie sem lehet. 1958. évet írt a naptár.

Oly hirtelen kapta az agyvérzést, amilyen hirtelen érte a felismerés: semmi nem maradt. Életéből a hét gyermek szakadt ki csupán, akikre semmit nem hagyhat, s az egész élete munkája oda.

Vali gondozta őt. Beszélni sem tudott az anyja, csak nyögött, értelmetlen hebegéssel az ajkán, s egyre dühösebb hangulattal, amiért nem érti senki, amit mondani akar. Aztán elment ő is, Jánosa után, aki már amúgy is hiányzott neki, mióta magára hagyta őt.

Vali pedig férjhez ment az első jóképű, vidám legényhez, akit megszeretett és elvette. Halál Pista magas, vékony legény volt, szőke fürtjei göndörödve ékesítették fejét, pirospozsgás arcából kéklett Valira a tetszést kifejező, gyönyörködő tekintete. Nagy, és lángoló szerelem égette a szívét, ám szülei valami mód, nem kedvelték Valit. Ők még mindig birtokolhatták földjeik javát és vagyonuknak híja igazán nem volt. Pista lett a féltett kincs, a „nem adom akárkinek” préda, különösen nem Valinak, akinek származása nem nélkülözött néhány vonót... Árva, lenézett és szegény lánynak számított, hamvas szépsége, dús fekete haja, fényes csillogással ragyogó fekete szeme azonban minden legényben pajkos gondolatokat ébresztett. Pista bizony tovább is gondolta ezeket, és a lány szorgalma sem kerülte el a figyelmét. Akarta ezt a lányt. Akarta örökre, csak magának megtartani.

– Elveszlek ín csillagom, ha összedűlik is a világ! – ölelte magához Valit és meg is tette bizony, akármekkorára nőtte ki magát a családi ellenkezés. Kapta a lányt és verbuvált két barátot tanúként, majd csendben elintéződött az esküvő.

A házasság napján aztán a harag kitette őt a családi fészekből, megfosztva még a lehetőségét is annak, hogy valaha visszakerüljön.

– Ne lássalak többí' ebben a mocskos íletbe' sohse, Pista! – Állt az ajtóban apja, és fojtott hangján, ami a dühét próbálta megfogni, még azt is hozzátette: – Míg' a porontyaidat se lássam, ha ettül' a jánytul' gyünne'!

Nem bánta akkor Pista. Boldog volt, de főleg szerelmes, ami átlendítette őt a családi cirkusz és ennek a kitagadáshoz vezető végeredményén. Dolgos legény volt, keményen dolgozott és tudta, Valira is számítani lehet a közös élet egyengetésében.

2. rész

Tizennégy esztendő telt el. Valinak már hat gyermeket adott az úr, és örömtelen életet. A szerelem elillant lelkéből, és helyét a félelem, a kilátástalanság és a létért való örök küzdelem vette át. Küzdelem az életért, a nyugalomért.

– Mind megvagytok? – zihált kimerülten, ahogy vérző sarkát nézte – Évi ne ríjjál! – fordult hátra az apró lányka felé, aki könnyeit kente. Taknyos orra fölött szürke csíkokat húzott apró ujjaival. Nyüszítve sírt.

– Nem akajok itt alunniiii! Haza akajok menni mináluuunk – sírta tovább a kicsi, és nénjéhez bújva keresett menedéket anyja elől.

Kisvali ölébe szedte a szőke kislányt, és simogató kezével nyugtatva beszélt.

– Nem mehetünk most Évike. Apa megint be van rúgva. Tudod, hogy verekedik most – vigasztalta.

A kukoricás éles levelei között toporogtak. Vali szétnézett. A rohanó csapások, és a gyerekek terelgetése közben nem vette észre, de most sajgott a lába, mint ahogy a lelkét is telemarta sebbel az élet. Tán beletiport valamibe, vagy a levelek hasították meg a lába szárát, sarkát. Nem tudta, nem érezte, csak menekült és menekített. Újra egy éjjel a kukoricásban.

Már alkony utáni homály volt, de még mindig meleg. Talán nem lesz eső. Hóna alól kiteregette a plédeket, amit sebtében kapkodott össze indulás előtt. S az ágyás mentén ágyazott a hat gyereknek. Lent a porban, a szaladgáló rovarok között lapogatta le, két sor kukorica között. Lacika, az öt éves, Miklóssal összebújva dőlt el a takarón, külön tőlük Peti, a legidősebb. Ő tizenhárom esztendős. Két év választotta el a testvéreket egymástól. Egy fiú, egy lány. Úgy jöttek.

A három kislány összebújva kuporgott az egy szem pléd alatt. Mocskos kis kezükkel ölelve egymást, középen Évikével, aki lassan nyugodott. Aztán csönd lett. A falu felől vonyító kutyák szűkölése érkezett, majd néhány acsarkodó ugatás. Madarak búcsúfecsegése az égről, s a porból motozó féregsereg matató hangja.

Vali ült egy buckán, a kukorica tövében, és fejét térdeire borítva gondolkodott. Tücskök ezrei zenélték az altatódalt gyerekeinek.

A tyúkok. A három kotlós jutott eszébe, ahogy visszagondolta a házat. Semmi egyéb érték nem akadt a tyúkokon kívül. A kiscsibék gondolata az egyetlen vigasza, a jövőt illetően. Ficsokné adta, a vasalásért, fejésért, meg mindenféle munkákért, amiket a házuknál jártában tett.

– „ Legyen mán Valikám níktek is valami biztos. Találok mán kotlókat teníked. Vigyed nálatok, ’sztán majd kikélnek a csibék. Lesz a pulyáknak mit enni.”

– Visszamék. Elhozom a kotlókat – gondolta – Mélyebbre húzza az álom a pulyákat és indulok.

Még nem ment. Lábát nézte, ahogy vékony csíkban rászáradt a kicsurgó vére. Majd Marikát, a legidősebb kislányt, ahogy Kisvalit és Évát ölelte. Kicsi gyerekkezén meglapult a pillanat, ahogy bámulta őket. Kuporgott, arcára merevedett fájdalommal, sajgó lábbal és félelemmel. Mert mi van, ha Pityu még nem alszik? Mi van, ha meglátja őt? Azonnal ordítani fog és újabb gyereket nemz, mint az állat. Az se érdekelte soha, ha a kicsik is ott vannak. Rájuk dobott valamit, hol lavórt, hol mást, ami épp a keze ügyébe került.

– Falfelí! – ordítja, és üt, cibál, rángat, ahogyan csak kedve szottyan ilyenkor. A gyerekek rettegve hallgatják egyre szaporodó légvételeit, s a gyönyör utáni alélt lihegését. Megborzongott. Kifosztottnak, ócska rongynak érezte magát. Pedig csak gondolatban idézte a lehetőséget, ami esetleg reá vár.

– Akkor is mék – határozott. Bele se gondolt, hogyan, s hová menti a madarakat. Két kezével három kosár, benne a fészkelő kotlósok?

Ezernyi csillag nézte fényes közönnyel Valit, ahogy csendesen felállt, majd óvatosan lépkedve távolodott gyerekeitől. Hátra-hátra pillantgatva nyugtatta magát, hogy minden jól van, a kicsik nem riadtak fel a roppanó léptek neszére.

Majd egy kilométert haladt, mire feltűnt a roggyant ház, amiben éltek. Még megfordult a fejében, hogy miként is talál majd vissza a helyre, ahol csendesen szuszog a hat gyerek. De csupán egy pillanatra törődött vele.

Csönd és sötét fogadta. Akár egy temető – gondolta.

Bent pihen Pista, a nevében is hordozva mindazt, ami fájó, és veszteségtudattal égeti a lelkét. Halál Pista mély álommal aludta a részegek álmát. Épp nem horkolt, és Vali megrettenve torpant meg az ajtóban, ami tárva-nyitva állt. A fehér kotló tetemére lépett a lába, s ijedten nyögött fel.

– Az nem lehet! – motyogta döbbenten. S ahogy szeme szokta a mély sötétet, meglátta már a két másikat is heverni a ház földes szobájának rongyszőnyegén. A barna kotlós kitekert nyakkal feküdt, a másik, szintén élet nélkül az ágy előtt. Tojások mind széttiporva áztatták a szőnyeget, s a falon tapadva csorgatták az élet maradványainak mocskait. Már látta a lábost is a fehér madárdög mellett, kissé hátrébb, még félig telve a paprikás lével fedett kolompérral. Estére főzte. Tán a madarat vágta el vele? – töprengett. A sparhert alól kirángatott kaskák széthányva, az edények halomra törve söprődhettek le az asztalról.

Pityu nagyot horkanva fordult, meglengetve gumicsizmában bagyulgatott lábának irdatlan szagát maga körül. Félig felült a fordulat közben, majd vetett magán egyet, hogy visszazuhanjon. Az emésztett cefrebűz, és testének kipárolgásai émelyítették Valit. Újra megrémült, hirtelen azt képzelte, hogy Pityu felébredt. Szíve hatalmasakat vert, könnye elindult az arcán. Ám a férfi tovább aludt, a részegek kábult öntudatával, tátott szájával lihhentve tova a pálinkabűzt.

– Nem bírom már! Nem bírom! – lüktetett benne a gondolat, ahogy óvatosan lopakodott az asztal felé. Száját egészen vékonyra szorította, ami miatt eleve keskeny ajka, szinte el is tűnt. Hegyes orrán lobogtak orrszárnyai. Egész testében remegve állt, s pattanó indulatát nyelte vissza. Nagy, kerek, fekete szeméből folyt, pergett a könnye, s lassan már érzékelte, hogy meg kellene törölnie, vagy orrából együtt lecsöppen. Szipogni nem mert, minden zajtól tartózkodni kívánt. Megállt, görcsölő gyomorral, és várt. Várta a biztonságos horkolást, amikor már a házat is viheti, s bármit, amit akar. Hirtelen gondolat lepte meg. Nem engedi. Elég volt már a mindennapos keservekből. A gyerekekből, Pityuból és mindenből, ami körülveszi őt. Az ételt is már úgy nyomják a faluból ide, mint a köteles alamizsnát. Meg a ruhákat. Na, arra legalább egy fillért se kell kiadni. Jön a Máltai csomag, s benne minden, amit csak gyerek szeret. Ruha, játék, mindig van.

Gondolatai cikázva száguldoztak agyában. Nyakáról vékony érben futott veríték a háta felé. Csiklandozta, s ahogy fejét megrázta, tincsei kibújtak a hullámcsatok szorításából, s leomlott pár fürtje a vállaira. Sűrű, vastag szálú haja fekete habkoronaként hullámzott, mikor mégis végighúzta orrán a karját. Visszahúzódott. A vályog falához lapulva várt, és nézte az embert, akihez a gyerekek fűzték. Más semmi.

A nagy kés. Az asztal alatt hevert az is. Egy pillanatra elképzelte, ahogy lehajol érte, Pityura emeli, majd belevágja a hátába. Akkora penge, tán kivágódna elől, a mellkasán, és vége lenne. Vége minden kínnak. Megkapná a kotlókért, a gyerekekért, az életért. A szennyes életért, amit neki ad. Mégse hajolt le. Állt az asztal mellett, hátát nekivetve a falnak, és bámult előre, kiábrándult tekintettel. De már nyugodott, csillapodott az izgalom, ami az imént még annyira feszítette. Már látta, hiába jött. Elkésett. Vagy ki tudja, talán ő helyette estek áldozatul a tyúkok. Ő helyette. Könnye felszáradt, s a végre megérkező hangos horkolásban összeszedte féltett kotlósait. Hátravitte, a ház mögé, ahol az ásott kút hideg vízére bízta őket. Mélyről csobbanó hanggal indult, s nyikorgott a csörlő, ahogy húzta a vedrét. Gyorsan rendezte a vederbe őket, leeresztette, kikötözte, s már ment, szaladt a földekre, a gyerekei után.

A Hold magasról szórt csapást fényeivel neki. Ezernyi csillag viháncolt. Néha egy-egy, végzetesen megcsúszva a horizonton, aláhullva tűnt el a szeme elől.

– Tán az én csillagom vótá’ – motyogta a legnagyobb hulló sziporkának, s ment, taposta a földet, keresve a gyerekeit. Ám a kukoricás mindenütt egyformának tűnt, főleg így éjjel. A sorokat újabb sorok követték, emlékeiben pedig semmi támpontot nem hagyott az izgalom. Már zihált, ahogy futva trappolta egyik sort, a másik után. Susogtak a levelek, reccsentek a frissen kapott sérüléseik nyomán. Vali csapkodott újra, döntötte a délceg kukoricaszárat, s ment, keresett. Buggyos ujjú piros blúzáról lepattant felső gombja, s mellei utat találtak kifelé törni. Így folyton rántani kellett rajta egyet felfelé, ki ne bukjanak telt keblei a dekoltázs elé, és igazgatta magán a blúzát. Aztán megállt. Kiszedte hajából az egyik csatot, ami nem is tartott már semmit, s azzal tűzte össze mellei fölött ruháját.

Sudár alakját nem törték meg a szülések. Karcsú derekán harangozva járt a kék pettyes szoknya, ahogy lépett, fordult, szinte pergett rajta. Szétbomlott sűrű haján megültek a kukorica apróra csapott levélkéi. Kezével lesöpörte, majd indult újra. Már nem sietett. Az idő megállt előtte, szinte nem is érzékelte mennyi is múlhatott el, mióta visszaindult a kukoricásba. Egy örökkévalóságnak tűnt, pedig csak percek múltak el. Lassan lépve, áthajolva a soron, úgy kutatta pillantásaival az alvó gyerekeket. Sokáig ment, egyik kukoricasort követte a másik, ahogyan haladt előre. A sötétben nehezen látott, de Évi szöszke feje egyszer, nagy sokára, csak felbukkant előtte, ahogy két nagyobb lánya között aludt. Megvannak! Végre! Kimerülten rogyott fiai lábaihoz. A pokróc alá halmozott földből vánkost gyúrt magának, s fejét reá hajtva álomba merült. Keveset aludt. Lábán rovarok fogócskáztak, ahogy a porban hevert. Szúnyogok örvendeztek a feltalált lakomának, s zizegve szálltak, majd csendesen támadva szúrtak. Vali felült, a derengő hajnal hűvösétől féltve takargatta a hat gyerekét.

– Anya– súgta a legidősebb – anya. Apa már biztos elment. Menjünk haza.

– Míg’ tik’ maradjatok lelkem!

– Menjünk minálunk, anyu!

– Megyek előre, majd jösztök, ha felébredtek a kicsik is mind. Vigyázzál rájuk Peti fiam! Jó lesz?

– Jó – súgta a gyermek csalódva. Örült, hogy csak kettesben érezhette az anyját magával. De megbékélt hamar. Ahogy Vali indult, ő is odább sussant a kukoricásban, hogy könnyítsen magán. Aztán lekuporodott, egy fadarabkával vacakolni egy hatalmas bogarat. Testvérei még aludtak, ő meg kaparászta a bogár útját, terelgetve maga előtt, merre is kelljen haladni neki.
4694
Rzsike - 2019. november 22. 21:24:06

[center][center][i][center]Kitti,nagyon jó hogy hozol mindig egy kis olvasni valót.Móricz ZSIGMOND kettő vagy.Élmény minden mondatot olvasni.Remekül szövöd a szavakat.
Nagy vagy.
[/center][/center][/center][/i]

6653
pepa24 - 2019. november 22. 21:05:26

Mit tehetnék még hozzá az előttem szólók véleményéhez? (Legfeljebb annyit, hogy én először olvashattam ezt a művet.) De én is átéreztem, amit Gitta, úgy láttam a történet mély moralitását, ahogyan Rita és megragadott az elbeszéléshez illő stílus, akárcsak Ágit. Várom a történet folytatását!Rose

5396
Kitti - 2019. november 22. 20:18:58

Kedves Ági!
Véleményed roppant megtisztelő, hálás szívvel köszönöm, még akkor is, ha nyomában sem érzem magam az általad említett nagy magyar íróhoz.
Az olvasást, -az irás hosszát tekintve- nagy tisztelettel köszönöm!Rose

6578
nagyagnes - 2019. november 22. 10:48:02

Móricz Zsigmond jutott eszembe műved nyomán.
Naturalisztikus ábrázolásmódnak éreztem megjelenítésed.
Művészet, ahogy írtad.

5396
Kitti - 2019. november 22. 09:22:11

Drága Rita! Örvendezek, hogy újra elolvastad. Nehéz téma, és az emberek viselkedését és döntéseit tekintve mindig meghatározó a környezet. A környezetet meghatározza a társadalmi beállítottság, azt pedig a politika. Ez utóbbi, bár kimondva nincs a regényben, de számtalan utalás és esemény igazolja a rezsim tényét és befolyásolja a szereplők életét és életvitelét...
Nagyon köszönöm a figyelmed!
In Love

6542
ritatothne - 2019. november 22. 08:54:00

Kedves Kitti!

Én is olvastam annak idején, de mégis nagyon jó, hogy feltetted, hiszen az ember csak egy-egy része emlékszik, így viszont felelevenedett az egész. Borzalmas, hogy mivé tudnak válni az emberek. Fiatalok, szépek, dolgosak, szeretik egymást és odaáig jutnak, hogy az egyik tárgynak, eszköznek tekinti a társát, míg a másikban felmerül a gyilkosság gondolata. Most már rémlik, hogy folytatódik, de az árnyalatok, a tálalás rejtve. Olvasmányos, szép szavaid csak az újraolvasással kelnek életre.

Szeretettel: RitaRose

5396
Kitti - 2019. november 21. 22:44:36

Igen, Gitta, persze, hogy lehetséges. Hiszen miattad tettem fel újra. Pont ezen a regényen tüsténkedek mostanában, lehetséges, hogy el is tűnök majd miatta kis-nagy időre, még nem tudom.
A vérnyomásodra azért vigyázz! Köszönöm a megtisztelő figyelmed, mindig nagyon örülök neked. Rose

4005
zelgitta - 2019. november 21. 21:37:28

Kitti drágám, lehetséges, hogy olvastam már ezt a folytatásos történetet? S amit a sokadik fejezetnél abbahagytál legnagyobb bánatomra?
Bárhogy is van, vérbeli elveszélő vagy, választékos stilussal, jó drámai érzékkel. Olvasás közben végig beleéltem magam a kiszolgáltatottak helyzetébe , s ennek megfelelően fel is ugrott a vérnyomásom.
Nagyon profi, ahogy írsz, gratulálok.
ÖlelésHeart

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.