Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Auerbachné Tóth Katalin: Karácsonyi történet: Tizennegyedik történet: Cassy (2019. december)
 I. 

Cassy a repülőtér várótermének üvegablakánál állt, a repülőket nézte. Nem tudta nem nézni, mintha valami földöntúli erő kényszerítette volna, hogy a le- és felszálló gépeket nézze. Pedig nem akarta. Nagyon nem. De ahogy a tekintetének, úgy a gondolatainak sem tudott most parancsolni.

Mike-ra gondolt. Megint. December eleje volt. Odakint sütött a nap, néhány felhő tarkította az eget, és még mindig nem kellett fagyoktól tartani. Az ilyen enyhe teleket szeretik a rózsabokrok a San diego-i katonai támaszpont lakásainál is. De azokat a rózsákat már úgysem fogja többet látni. Soha többé.

Miért is kellett neki Mike? Helyes pasi volt, aki sokáig próbálkozott nála, de egyáltalán nem volt nyomulós. Barna szemek, barna tüskefrizura, sármos mosoly, sportos elegancia. Alig egy fél fejjel volt magasabb nála, de így is izmosan férfias volt. Pont Cassy esete.

A lány akkor már majdnem egy éve élt San Diego-ban, de pasija nem volt. Nem is érezte hiányát, a munkája kitöltötte az életét, hiszen a karrierje miatt költözött az északi Wisconsin államból Kalifornia déli csücskébe. A munka, a könyvek és az úszás, ezekkel tökéletesen lefoglalta magát. Élvezte, hogy csak magáért felel, másért nem. Családja már rég nem volt: anyja, apja meghaltak nem sokkal 20 éves kora előtt. Utána a nagyanyjánál lakott, de az asszony nem szerette őt igazán, érezte. Megtűrt személynek érezte magát a saját nagyanyjánál, ezért is menekült minél messzebb tőle. Nem is maradtak szoros kapcsolatban az elmúlt évek alatt: az üzenetváltásaik néhány, az ünnepekkor küldött képeslapokra korlátozódott. Csak a Hálaadás és a Karácsony volt nehéz egyedül: a kollégák mind a családjukkal töltötték az ünnepeket, ő ünnepelt csak teljesen egyedül. Azaz mégsem. Egy közeli öregotthonba ment az ünnepekkor látogatóba, ahogy sokszor máskor is, ha egyedül érezte magát. Senkije nem volt ott, de szívesen járt oda, beszélgetni az idősekkel. Az öregotthon nővérei örömmel fogadták, ahogy a bentlakók is. Végre egy fiatal arc, mondták neki. Olyankor egész napokat is képes volt ott eltölteni: beszélgetett az idősekkel, esetleg kártyázott, felolvasott nekik, segített az etetésben a nővéreknek… És élvezte.

Azon a karácsonyon találkozott Mike-kal, az öregotthonban. Mike is hasonló indíttatásból látogatott az öregotthonba. Akkor találkoztak először. A férfi csak annyit mondott a munkájáról, hogy választhatott: vagy Hálaadásra, vagy Karácsonyra vesz ki szabadságot. Ő a Hálaadást választotta, ezért a karácsonyt messze tölti a rokonaitól, de így legalább mások rokonait látogatja meg, akiknek öröm lehet a társasága. De akkor és ott nem is a másik munkája volt a fő kérdés. Az a szeretet és gondoskodás, amellyel a számukra ismeretlen idősek felé fordultak, nem csak a meglátogatottak lelkében, de a másik szívében is visszhangra talált. Igaz, csak lassan, apránként haladtak, és csak bő 1 évvel később költöztek össze.

Akkor tudta meg, hogy Mike vadászpilóta. Ha tudta volna, lehet, hogy nem is fogadta volna az udvarlását, de utólag már ebben sem volt biztos. Pedig katonával soha nem akart kezdeni, mert a mama (nem az élő, hanem a másik, aki még akkor meghalt, mikor ő 15 se volt) sokat mesélt neki arról, hogy a papa katona volt Vietnámban, és kétszer is azt hitték, hogy meghalt. Aztán szerencsére nem, de a második alkalommal olyan súlyosan megsérült, hogy fél lábát elvesztette… Nem akarta volna ugyanazt átélni, mint a mama, ezért még tiniként eldöntötte, hogy ő ugyan soha nem fog katonával kezdeni! Nem jött össze; kiderült, hogy Mike is katona, méghozzá vadászpilóta.

Mintha érezte volna. „Repülni biztonságos. Sokkal biztonságosabb, mint a közúti közlekedés!” – mondogatta mindig Mike.

- A jó fene essen bele, dehogy volt ez biztonságos, Mikey, hát nem látod, mi lett veled?! – fakadt ki Cassy félhangosan, meredten követve tekintetével a fel- és leszálló gépeket.

Aznap bemutató repülésre gyakoroltak. „Csak kötelék-gyakorlat, semmi extra.” – mondta Mike. Semmi extra. Valóban. Csak összeütközött két gép a gyakorlat során. Az egyik azonnal zuhanni kezdett, olyan súlyosan sérült a gép függőleges vezérsíkja. A pilóta egyből katapultált, ő kisebb zúzódásokkal és agyrázkódással, de túlélte. Mike nem volt ilyen szerencsés: a gépének a szárnya sérült, de először még irányíthatónak tűnt a gép, mondták el később Cassy-nek. Megpróbált visszatérni a sok millió dolláros géppel a bázisra, mert a javítható gépet nem hagyja veszni, tökös fiú ő, megoldja… De aztán valami balul sült el, a gép egyre süllyedt, és mire Mike belátta, hogy a géppel már nem jut vissza a támaszpontra, már késő volt. Kiugrott ő is a gépéből, de akkor már olyan alacsonyan volt, hogy nem lobbant be teljesen az ejtőernyője, és túl gyorsan ért földet. Esélye sem volt, bár még élt, mikor megtalálták, de nem sokkal a kórházba szállítás után elhunyt.

Cassy rosszul lett, amikor meglátta a két katonát ajtónyitáskor. Meg sem kellett szólalniuk, már tudta, miért jöttek. Akkor még nem voltak részletek, csak maga a keserű tény: Mike Scott Jacobson százados nincs többé. Mike parancsnoka rendes volt a lánnyal, aki még csak jegyben járt a századossal: nem kérte az azonnali kiköltözést a szolgálati lakásból. A baleseti kivizsgálás lezárultáig kapott haladékot. Addigra összepakolta Mike és a saját holmiijait is. Külön. Mike édesanyja eljött a férfi holmijaiért. Ő semmit nem akart megtartani a fényképeiken kívül. Ugyan gondolkodott rajta, de mégsem tette. Megint az egész életét tervezte felszámolni, nem akart annyi minden holmit cipelni magával.

Amikor a parancsnok közölte vele a kivizsgálás eredményéből azt a részt, ami felé civilként publikus volt, már másfél hete bőröndökből élt. A munkáját is felmondta, és hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntött: csak azért is visszamegy Wisconsin-ba a nagyanyjához. Mindösszesen 2 bőrönddel utazott meg a kézitáskájával. 2 bőrönddel, és az elmúlt 6 év emlékeivel.

 II. 

Green Bay repterén szakadó havazásban szállt le a gép. Cassy rosszul viselte az utat, időről időre bepánikolt, hogy lezuhan vele a gép. Légzésgyakorlatokkal és meditálással nyugtatta magát. Igazán viszont csak akkor nyugodott meg, amikor a leszálláshoz készülve süllyedni kezdett a gép, és a felhőket áttörve bekerültek a havazásba. A gép mellett kavargó hópelyhek látványa irracionális módon megnyugtatta, pedig tudta, hogy a jegesedés veszélyes lehet a gépekre. De már nem fél, már szinte otthon volt. Most döbbent rá, hogy jól érezte magát Kaliforniában, de mégiscsak hiányzott neki Wisconsin a maga kemény teleivel és a havazással.

A reptérről egyenesen a nagyanyjához ment taxival. Nem szólt neki, hogy jön, mert kíváncsi volt az asszony reakciójára. Végül is akár este is taxiba ülhet, hogy valamelyik hotelben szállást találjon, ha nem úgy jön ki a lépés. A reptérről bő fél óra volt az út a kertvárosi övezetben fekvő kis házig. Nem messze laktak ők is a szüleivel, de azt a házat nem tudta megtartani, a nagyanyja inkább a pénzt tette félre neki, amit a ház eladásából kapott a fia és a menye halála után, semmint hogy egy második ház fenntartásával is vesződjön. Cassy-t nem kérdezte meg, hogy mit szeretne. De most jó volt visszatérni az ismerős környékre, ahol annyi ismerőse él. Vagy élt. Ki tudja, kit merre vetett a sorsa a középiskola óta?

Megérkezve már kipakolta a sofőr a csomagját a kocsiból és éppen fizetett, amikor fél szemmel azt látta, hogy valaki kilép a nagyanyja házából. Férfi volt, viszonylag fiatal. Nem értette, ki lehet és mit keresett az asszonynál, de most a fizetéssel foglalkozott. Aztán a sofőr elhajtott, ő pedig körülnézett az ismerős utcában, ahonnan annyira elvágyódott. És most mégis örült, hogy itt lehetett. Talán a havazás miatt, gondolta. Vagy 2-3 perc is eltelt, míg gyermeki módon örült a havazásnak, mikor észbe kapott, hogy be kéne mennie. Ahogy a csomagokért nyúlt, akkor vette észre megint a férfit, aki eddig őt nézte az ajtóból, és most elindult felé.

- Eltévedt? Segíthetek? – kérdezte. Cassynek valahogy ismerősen csengtek a szavak.
- Nem, köszönöm, tudom, hol vagyok. A nagyanyámhoz jöttem. – válaszolta, és igyekezett a férfit kiderülve a csomagjaival az ajtóhoz érni.

A férfi azonban elé állt, és mikor haragosan ránézett, egy mosolygó szempárral találta magát szemben.

- Szia Cass. Nem ismersz meg?

Gondolkodott, hogy hová is tegye ezt a mosolygós, vele egykorú férfit? Aztán pár másodperc múlva rájött.

- Eddy? Edward Josh Peters?
- Én vagyok.

Cassy csak állt, meredten. A gyerekkori, első szerelme, még általános iskolából! Nem tudta hirtelen, hogy sírjon vagy nevessen? Aztán csak elengedte a bőröndjét, és könnyes szemmel nézett a férfira. Eddy hozzálépett, és átölelte.

- Akármiért is jöttél ilyen hirtelen haza, én örülök, hogy összefutottunk. Isten hozott idehaza.
- Kösz, Eddy… - a nő is átölelte a férfit, és közben a könnyei is eleredtek.

Maga sem tudta, miért sír? Mike miatt? Vagy, hogy ennyire örült volna a gyerekkori szerelmének? Ó, régen mit nem adott volna, ha így ölelte volna 11 évesen Eddy! Vagy csak annak, hogy úgy érzi, hogy hazaért, és örült, hogy valaki szeretettel fogadja? Ő maga sem tudta…

Pár percig szótlanul álltak ott, aztán megeredt a nyelvük. Leültek a lépcsőre, mert hirtelen rengeteg megbeszélnivalójuk lett. Cassy elmondta, hogy miért jött most haza, mi űzte el Kaliforniából. Eddy pedig elmondta, hogy azért látogatja a lány nagyanyját, mert a helyi családsegítőnél dolgozik, és hetente pár alkalommal ránéz a körzetében lakó idősekre, hogy kell-e nekik valami segítség a bevásárlásban, a ház körül, vagy csak egy kis társaság…

- Cass, a mamád rég megbánta már, hogy nem tudta kimutatni feléd, hogy mennyire szeret! Bezárkózott a fia és a menye halála után, és félt, hogy téged is elveszíthet! Adj neki egy esélyt!
- Azt hiszem ezért jöttem ide vissza… - felelte Cassy elgondolkodva.

De valahogy minden megváltozott. Mike miatt fájt a szíve, de ahogy Eddy ránézett, kezdte felfogni, hogy az ő élete nem ért véget Mike halálával. „Lépj tovább, de soha ne felejts!” – nem tudta, kitől és mikor hallotta, de most ez jutott eszébe. Megrázta a haját, aztán felmarkolt egy kis havat, hógolyót gyúrt belőle, és megdobta a közeli fenyőfát, amelyről néhány másodperces hózuhatag hullott a talált nyomán a földre. A mama cirmosa ijedten ugrott meg a fa alól, ahol eddig rejtőzködött.

- Azt hiszem ideje bemennem. Bejössz még, Eddy?
- Majd holnap visszanézek hozzátok. – kacsintott, majd felállt és felsegítette a lépcsőről Cassy-t.

Fél órával később Cassy már a nagymamájával ült a nappaliban és teát ittak. A nagyanyja valahogy összement ahhoz képest, amilyennek emlékezett rá. De az első döbbenet után a mama annyi szeretettel húzta be a lányt a házba, hogy Cassy sejtette: itt már nem lesz szó semmilyen hotelba átköltözésről. A mama megöregedett, és már nem viselt feltűnő ruhákat, de sokkal több szeretettel fordult Cassy felé. Cassy pedig sokkal több megértéssel tudott fordulni az asszony felé, mert kezdte érteni, hogy annak idején milyen fájdalom késztette arra, hogy az unokája előtt is bezárkózzon… Sok megbeszélnivalójuk volt, az idő meg csak repült…

Aztán Cassy észbe kapott.

- Mama, hol a karácsonyfád?
- Mióta elmentél, nem állítottam fát egyszer sem.
- Akkor most azonnal kerítünk egyet!

Estére meg is hozták nekik a fát. (Az Egyesült Államokban már december elején felállítják és feldíszítik a fát, amely alá a Mikulás hozza az ajándékot december 25-én reggelre.) Másnap késő délelőtt Eddy arra érkezett meg, hogy megnézze, hogy alakul a két nő újbóli egymásra találása, hogy Cassy és a mamája közösen, nevetve-viccelődve együtt díszítik fel a 2 méteres fenyőt a nappaliban. Csak állt és nézte a két nőt, akik most találták egy az egymáshoz vezet utat. Rájuk mosolygott. Cassy ijedten fordult a hang felé, de aztán elmosolyodott, mikor meglátta, hogy ki az. A tekintetük percekre összekapcsolódott.

A nagymama csendes örömmel szemlélte a fiatalokat. És remélte, hogy Cassy most már nem szökik meg tőle. Mert régóta nem várta annyi örömmel a karácsonyt, mint most, hogy az unokája visszatalált hozzá…
4204
pathfinder - 2020. február 28. 20:43:29

Kedves Kata!

Sokszor az emberek elrejtik a valódi érzéseiket, a valódi arcukat, mert azt hiszik, hogy az nem tetszene a másiknak, vagy nem értené meg, vagy még ezernyi ok lehet mögötte... Aztán ebből lesznek a félreértések, sértődések, "haragszom rád"-ok, és ha valahogy mégis sikerül megbeszélni, sokszor kiderül, hogy milyen apróságokat fújtak fel egyesek... Jobb megbeszélni a dolgokat. Cassynek és a nagymamájának sikerült.

Szeretettel:
Kata Heart

4204
pathfinder - 2020. február 28. 20:41:14

Kedves Hajni!

Köszönöm szépen kedves szavaidat! Én is arra gondoltam, hogy a szeretetet a karácsony megnyilvánulása, és a család egymásra találása karácsonykor jó téma lehet. Örülök, hogy tetszett.

Szeretettel:
Kata Heart

5772
Saranghe - 2020. február 18. 17:45:07

Kedves Kata!

Gyönyörű történet! Sokszor nem értjük az emberek viselkedését. Örülök, hogy Cassy megismerhette a nagymamáját. Igen, eddig nem tudta, hogy milyen csodálatos ember is valójában.

Szeretettel olvastalak: Rose

Kata

6653
pepa24 - 2019. december 05. 01:04:05

Sok karácsonyi történetet olvastam az elmúlt órákban, szívmelengetőeket, szívszorítóakat, kedveseket, meseszerűeket. Ez most olyan amit több okból is tetszik. Egyrészt jól megszerkesztett, igényesen megformált próza. Másrészt - bocsánat a kifejezésért - "nem lihegi túl" a karácsonyt, ellenben megmutatja a lényeget: az összetartozást. Mi a szeretet maga, ha nem a karácsony egyik legszebb csodája? Köszönet a történetedért!

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.