Kaliczka Katalin: Egy fekete arc (2019. december)
- A kandúr odament a csizmájához és felvette. De nem ám akárhogyan, lassan odasettenkedett hozzá, és hopp beleugrott!
Marika ijedtében szinte kiesett édesanyja öléből, amikor az a hopp szóra megemelte kissé a térdét és elvékonyított hangon kiáltva mindkét kezével utánozva az ugró mozdulatot mutatta be a cica csizmafelvételét. Ám az ijedséget azonnal felváltotta az önfeledt kacaj.
- Még egyszer!
- Már kétszer volt, sose lesz vége a mesének! Nem vagy kíváncsi a végére?
- De igen, csak még egyszer mutasd! - Kérte a kislány könyörgőre fogva a dolgot.
- Na, jól van, de utoljára!
A gyermek kissé mozgolódott, kényelmessé téve az ülést anyja csontos lábain, befészkelve magát a több számmal nagyobb ruhadarabokat fedő köpeny redőibe. Öt éves létére háromnak látszott. Kicsi, törékeny teste szinte fel sem tűnt a kedves mesemondó ruhájának ráncaiban.
- Mehet?
- Igen.
- A kandúr odament...
Ekkor a vonat, amin utaztak lassan fékezni kezdett.
- Megállunk. - Mondta az anya
Nem folytatta a mesét. Lassan letette a kislányt az öléből és miközben a koszos ablakon próbált kinézni, hogy hol is lehetnek, odaszólt a gyereknek.
- Most mennem kell kicsim. Ne mozdulj innen, jó? Nem sokára visszajövök. Akkor tovább mesélek. Jó kislány leszel? Megígéred?
- Igen, mama.
Egy gyors puszi, és már benn sem volt. Marika odament az ablakhoz, és kinézett . A vonat egy romos épület előtt állt. Kis állomáshely lehetett valamikor, szinte mesebeli, alacsony kerítéssel körbevéve, csak éppen most annak az apró kerítésnek minden darabkája szanaszét hevert a tavaszi olvadt latyakban. A kis állomásépület egyik fala félig leomlott, Marika úgy látta, mintha ásítana egy nagyot a ház, és ásítás közben kiköpte azt a három embert, aki előtte feküdt valamiféle összetákolt fadarabokon. Két férfi mutogatott valamit éppen a vonat egyik ápolójának. Anyja az egyik fekvő fölé hajolt.
Mindnyájan soványak voltak, anyját is beleértve. A ruha csak lógott a testükön. Koszosan, véresen, mégis boldogan szedelőzködtek. - Itt a vonat! Talán van ennivaló is! Megmenekültek.
Az éhezés volt a legszörnyűbb. Az örökös félelmet, a sebeket, a mosdatlanságot, a szagokat, a tetveket idővel talán meg lehet szokni. De az éhezést, azt nem.
Marika a szüleivel hadifogoly volt Németországban. Az Ukrán fronton teljesítettek szolgálatot egy kórházvonaton. Mentek a kietlen tájon át a vonattal, csak mentek, zakatolt a vonat, néha megálltak, aztán tovább. Véget nem érő utazás. Időnként sebesülteket vettek fel. Olykor édesapja, mint gazdatiszt leszállt a vonatról és élelmet próbált szerezni a környező falvakból. Persze nem mindig járt sikerrel. Volt, hogy a falvakból rohantak az emberek a vonathoz és könyörögtek pár falatért. Ha tudtak, adtak. Ha nem, akkor indultak tovább. A falusiak beletörődtek. Éhen halnak. Vagy megöli őket egy bomba. Vagy valami járvány. Nem mindegy?
A csöpp leányka meg tanult hallgatni. Nem értette, ami körülötte történik, de azt tudta, szót kell fogadni anyának és apának. Arra már nem is emlékszik milyen volt, amikor még nem voltak a vonaton. Lassan a mozgó kis fülke lett az otthona. A haldoklók segélykiáltásaira ébredt, géppuskaropogás volt az altató. Anyja simogató keze néha megnyugtatta. De sokat volt egyedül az apró helységben.
Megmozdult a szerelvény. Úgy látszik itt hamar végeztek. Mint egy komolyzenei darab alapüteme zakatoltak a kerekek. Először lassan, fújtatva, Marika szinte érezte a gépek erőlködését, ahogy a hosszú szerelvényt mozgásba lendítették. SSSSS,szszszszsz,klat,klat,klat... majd ütemesen megindult az egész és beállt folyamatos zenei hangzásba. Klatak-klatak, klatak-klatak, klatak-klatak. A kislány megnyugodva hátradőlt a szakadozott ülésen. - Megyünk.
Mégis inkább felállt, odament az ablakhoz. Nyugtalan volt. Ma még nem evett, nem ivott, még vécére sem kellett kimennie. Soványka testének fejlődése ekkorra már jóval elmaradt az átlagtól. Nagy szemei okosan világítottak ki beesett kis arcocskájából. Odanyomta orrát a hideg, szürke ablakhoz. Ettől boldog volt. A rohanó fákat, a néha szeme elé kerülő élelmet keresgélő szarvasokat nézte. Elképzelte, hogy apja megengedi, hogy leszálljon a vonatról és szaladgáljon a réten, a végeláthatatlan füves pusztán. Volt úgy, hogy nagy vadnyulakat látott. Tapsikolva szaladt az ajtóhoz. - Apa, Anya! - De az ajtó zárva volt. Anya a sebesülteket látta el, apa a konyhán próbálta a lehetetlent, etetni a vonat ideiglenes lakóit.
Klatak-klatak, klatak-klatak, a vonat haladt. A kislány szeme előtt fagyott tetemek indultak bomlásnak a sárban. Végig, amerre a vonat haladt. Eldobált fegyverek, hasznavehetetlen, felborult teherautók, még törött bicikli is volt a sínek mentén. Mindenütt véres pocsolya, felpuffadt állati tetemek, emberi torzók. Marika, mint egy mesefilm részleteit nézte. Nem fordította el a fejét, hátha lát egy szarvast!
Mit is mondott anya? "Ezerkilencszáznegyvenhárom tavasza. Vajon meddig tart még ez a borzalom?" - Ezt suttogta reggel apának. Marika nem értette. Mire gondolhatott anya?
Hirtelen fékezett egy nagyot a vonat. Olyan éleset sikoltottak a kerekek, ahogy a fémen csúsztak, hogy a kislány befogta a fülét. Ettől elesett és begurult az ülés alá.
- Marika! Marikám! Gyere gyorsan! Hol vagy?- Az anyja tépte fel az ajtót. Feldúltan nézett körbe a fülkén. A kislány lába kilógott az ülés alól. Nem volt idő. Lábon fogva rántotta ki, a kicsi feje éppen csak elkerülte az ülés vaslábát.
- Gyorsan, le kell szállnunk! Bombáznak!- Ölébe kapta a gyereket és rohant le vele a vonat lépcsőjén át a szabadba.
Kinn nem volt hová menekülni. Ezt első pillanatban felmérte. Szinte közvetlen a vonatszerelvény mellett meredek sziklafal állt. Előre nem volt értelme szaladni, mert túl hosszú volt a szerelvény, és a mozgó célpont szinte kínálja magát. A vonat alá hasalni öngyilkosság. Marika sikított a félelemtől. Könnyei összekeveredtek az arcán az anyja kétségbeesett könnyeivel.
A sziklafalhoz lapultak szorosan. Az anya teljes testével próbálta takarni a kislányt. Fülsiketítő volt a zaj. A bombák hullottak, a sikolyok vegyültek a repülőgép elviselhetetlenül erősödő dörgésével. Két tűz közé kerültek. Az ellenséges repülőgép már olyan közel volt, hogy látni lehetett a pilótát. A hatalmas fejetlenségben a kislány tisztán hallotta anyja hangját.
- Meghalunk. Most meghalunk. - hajtogatta rémülten.
Ekkor Marika kitúrta magát az ölelésből és felnézett az égre. Fel a repülőre. Nem látott mást, csak a fekete arcot. Soha azelőtt nem látott még ilyent. Mintha az is észrevette volna őt. Könnyáztatta, maszatos arcát nézte egy pillanat tört részéig.
Hirtelen abbamaradt a bombázás. A repülő irányt váltott. Szinte függőlegesen távolodott, majd egy kanyarral eltűnt a látóhatárról.
Csend lett egy pillanatra.
- Mindenki szálljon vissza a vonatra! - Hallották az ügyeletes tiszt hangját. Megyünk!
6542
ritatothne - 2020. január 13. 10:22:57

Kedves Kata!

Köszönöm. Nagy dolog, ha valaki elgondolkodik a másik érvein és képes elfogadni, hogy esetleg az se rosszabb, mint a saját korábbi véleménye volt. Abból lehet tanulni, ami eltér a mi véleményünktől, tudásunktól. Az ember sohasem lesz kisebb a másik elismerésétől, sőt, éppen ez emeli őt naggyá.

Szeretettel: RitaRose

6041
Katalin - 2020. január 11. 07:01:33

Kedves Rita!
Igazat kell adjak Neked. Biztosan minden alkotó, köztük természetesen én is kíváncsi arra, mások mit és hogyan írnak. Összemérjük óhatatlanul is a sajátunkkal, és igen, jó azt megszemélyesíteni. Meghajlok az érveid előtt!
Szeretettel olvasom írásaid.
Üdvözlettel:
KataRose

6542
ritatothne - 2020. január 10. 19:49:25

Kedves Kata!

Nekem más a véleményem erről a névtelenségről. Névtelenül a zsűrinek kellene elbírálni a műveket - szerintem - mi, akik úgysem tudjuk befolyásolni, hogy melyiket díjazzák és melyiket nem, olvashatnánk mindjárt névvel, mert a névteleneket jóformán senki se olvassa. Lehet, hogy Te igen és esetleg akad még más is, aki komment nélkül érdeklődik, de ha nincs visszajelzés, akkor honnan tudja a szerencsétlen pályázó, hogy a zsűrin kívül bárkit is érdekel az, amit ír? Találkoztam már olyan zsűrinyertes művel is - verssel és prózával egyaránt - amelyet senki se olvasott, pedig akkor már az is tudott volt, hogy ki az írója. A nyertes műveket el szoktam olvasni. Nyilván minden egyes személy, minden egyes művét képtelenség követni, de a nyerteseket elolvasom. Egyrészt gondolom, hogy eleve "minőségi" művel állok szemben, másrészt meg akarom tisztelni a díjazottat, harmadrészt érdekel, mi az, ami a többi mű fölé emeli az övét.
Azokat is olvasom, akik rámnéznek, már csak tiszteletből is, hiszen, ha valaki engem tisztel meg az olvasással, akkor ezt viszonozni szeretném, illetve viszonzom. Időnként aztán mások véleménye miatt figyelek fel valakire, mint például most Rád és ez is nagyon hasznos tud lenni, hiszen a műved igazi élményt nyújtott számomra.

Szeretettel: RitaRose

6041
Katalin - 2020. január 10. 15:55:31

Kedves Rita!
Köszönöm szépen, én is végig szoktam olvasni az írásokat, a névtelenséggel ebben az esetben egyet értek, mert ez egy pályázat, amit elfogulatlanság nélkül kell értékelni, és lássuk be, az nem egyszerű feladat. Amikor lezajlik, természetesen névvel együtt felteszik az írásokhoz. Ez így van jól. A reagálás sosem egyszerű egyik írásnál sem. Én napokig szoktam gondolkodni, aztán mégsem reagálom le. Pedig legalább a dícsérő szavakat le kéne írnunk egymásnak. Ebben egyet értek. Smile Mindenki örülne neki! Ezért legalább Neked megígérem, hogy sűrűbben fogok reagálni!
Szeretettel:
Kata

6542
ritatothne - 2020. január 09. 19:05:11

Meghatóan szép írás volt. Eredetileg a tollforgató írásokat nézegettem és Kitti visszajelzése során találtam Rád. Igazából - rajta kívül - szinte senki se olvassa azokat névtelenül, még azok se, akik pályáznak. Már Józsitól kérdeztem, hogy van-e a névtelenségnek értelme, hiszen jóformán a kutya se néz rá, de szerinte igen. Nekem végül is mindegy, de már velem is előfordult, hogy elolvastam mindet, de senki se reagált vissza. Ez van. Legalább felfedeztem ezt az írásod is.

Szeretettel: RitaRose

6191
Magdolna43 - 2019. december 02. 13:23:48

Kedves Katalin!
Írásodat elkezdtem olvasni, nem tudtam abbahagyni, magával ragadott, nagyon élethűen irod le a történteket, csodálattal olvastam.
Szeretettel gratulálok,
Magdi

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.