Lévai Melinda: A Silány Valóság
In Medias Res

Tétovázva beléptem a lépcsőház ajtaján. Vágyakozva visszanéztem az utánam lassan becsukódó üvegbetétes ajtóra. Még visszafordulhatok. Mennyivel kellemesebb lenne inkább valami teljesen más helyre menni. Valaki elsuhant kívülről az ajtó előtt. Hallottam a trappolást és láttam a barnás kabátját az üvegen át. Más miért mehet máshová? De hisz minden csak elhatározás kérdése. Aztán pár centivel kijjebb nyitottam az ajtót. Nem, nem leszek olyan mint azok a szavahihetetlen pernahajderek akik nem teszik azt amit ígérnek. Számítanak rám, korábban kellett volna gondolkodni. Az ajtót becsuktam magam mögött és felfelé vettem utamat a lépcsőkön a negyedik emeletre. Közben olyan dolgok jutottak eszembe, hogy mit akarok itt, és valami megfoghatatlant éreztem, vagy gondoltam, azzal kapcsolatban, hogy most komolyan... milyen létjogosultsága van annak, hogy én itt vagyok. Mi van, ha felérek és azt gondolják, hogy értelmetlen az ittlétem. Minek jött ez ide? Amúgy is miért kell nekem idegeneknek a dolgaimról beszélni, miért érdekelne az mást. És újfent áltattam magam, senkit sem érdekelnek a dolgaim, csak pénzért meghallgatják azokat. A dolgaimat... a problémáimat?! Nincsenek is problémáim, olyanok biztos nincsenek ami másnak ne lenne. Más normális embernek, aki kenyeret vesz a boltban és átsétál a zebrán. Ha nem is ugyanazon egyén esetében fordulnak elő koncentráltan a problémáim, akkor szétszórva több személynél. És ők most mind moziban, kocsmában, vagy orgián vannak. Na nem mintha az utóbbi jellemezné az érdeklődési körömet, de legyünk realisták. Biztos van olyan személy, akinek van valami olyan problémája, ami nálam is megtalálható, és egyik hobbija az orgiára járás. Vagy akkor olvas egy jó könyvet, vagy ír valami művet. Na szép, írás, és helyben is vagyunk. Mindenféle értelemben, hisz megérkeztem a negyedikre. Talán nem a lépcsőkön caplatva kéne merengenem a marhaságaimon, akkor talán kevésbé lennének marhaságok. Azon kapom magam, hogy ugyanolyan bamba tanácstalansággal állok a negyedik emeleti lakás ajtaja előtt, mint imént a főbejáratnál. Meg kéne nyomni a csengőt, de a kezem nem akar fellibbenni a megnyomáshoz. Na jó, elég a bénázásból. Csak azért is megnyomom és bemegyek, nem fognak megenni. Legalábbis csekély rá az esély. Miközben erre gondolok, eszembe jut egy nem túl régi sztori a híradókból, miszerint Oroszországban egy diliházból frissen szabadult úriember megevett egy örömlányt. Ha jól emlékszem még a hűtőbe is rakott belőle nehezebb napokra. "Vajon felismerném ha emberhúst etetnének velem?" Na de vissza kell kanyarodni a jelenbe, most nincs idő ilyen jellegű gondolatmonológokra. Ott tartottunk, hogy csengő. Elhatároztam, hogy megnyomom a csengőt és utána már nincs vissza út. Hacsak nem szaladok le gyorsan a lépcsőkön, mint a csintalan gyerekek. Akik azzal szórakoznak, hogy becsöngetnek a gyanútlanokhoz, aztán elbújnak egy olyan helyre ahonnan láthatják a kijövő egyén feldúlt vagy értetlenkedő arckifejezését, az pedig ugye nem látja őket. Na engem viszont nem érdekelne az itt megbújó ember grimasza, csak eltűnnék. Nem, ha én becsengetek valahova én nem szaladok el. Én bemegyek, meg amúgy is, időpontom van. Kicsit kíváncsi is vagyok egyébként arra, hogy mi lesz ott bent. Vajon ledöntik a cinizmussal vegyült szkepticizmusomat, vagy csak megerősítik azt. És becsengettem határozottan, ahogy egy éppen határozatlan ember próbálhatja ellensúlyozni pillanatbeli érzelmeit. Várom a léptek zaját az ajtó előtt, és azok bizony nem sokat várattak magukra. Amúgy sosem gondolom ki előre, hogy mit fogok bizonyos embereknek mondani, például első találkozásnál. Gyakran kaptam olyan tanácsot a szüleimtől, hogy tervezd meg mit fogsz mondani. Legyen az orvos, állásinterjú, hivatal, vagy akármilyen olyan hely, ahova nem teljes nyugalommal megy az ember. Hát, én nem terveztem meg soha azt, hogy mikor hol mit fogok mondani, hogy fogom elkezdeni a mondandómat. Mindig ösztönösen jönnek belőlem a szavak. Mellesleg minek rágörcsölni az ilyen szituációkra. Görcsölünk épp eleget, nehogy még azért is görcsöljünk, hogy elfelejtjük a betanult szövegünket. Csak hebegjünk habogjunk az orvosnál mert nem jut épp eszünkbe a megtervezett felvezető szövegünk első szava, holott csak épp megfáztunk, vagy valami sokkal ocsmányabb nyavalya gyötör? De most azért figyelni kell, mert nyílik már az ajtó.
- Üdvözlöm, jó napot!- köszön rám egy középkorú férfi. Igaz is, először magát a férfit láttam meg, ahogy kitüremkedik az ajtón. Aztán kaptam az üdvözlést. Legtöbb esetben most jönne egy röpke leírás az emberünk külleméről, de hát ugyan hol lenne nekem időm most végigmérni őkelmét. Már csak az kéne, hogy azt higgye emberünk, hogy stírölöm. Ha ilyen gondolat gyúlna benne, roppant kínosan alakulna a következő egy óra. De nem kell aggódni, mindenképp lesz egy külcsín leíró rész az úriemberről.
- Jó napot!
- Kérem fáradjon beljebb. - Én pedig beljebb is fáradok, és a férfi becsukja utánam az ajtót. Már nem nagyon lehet meglógni.
- Szireczki Péter. Örülök, hogy eljött.- azzal felém nyújtja kezét.
- Herendi Matilda. Köszönöm, hogy fogadott.
Ó, de még mennyire, hogy köszönöm. Hiszen mi mást mondhatnék. Szükségszerű a kedvesség az idegenekkel, még ha nem is mindig őszinte szavakkal végezzük is azt. Az illem az egy remek dolog, de tény, hogy néha nehéz betartani és eleget tenni neki. Sajnos sokan nem képesek magukra erőltetni és ez sok borzalom kezdete lehet.
Péter bekísért egy igazán kellemesen berendezett szobába. Az ilyen kelepcéket a filmekben is hasonló stílusban rendezik be. Hellyel kínál és én kötelességtudóan leülök a szoba közepén lévő kanapéra, ő pedig fegyelmezetten leül a velem szemben lévő fotelbe. Leemel a mellette lévő kis asztalról egy jegyzetfüzetet és egy tollat. Közben én úgy teszek, mintha nagyon lekötnének a szobában lévő bútorok. Mindig ezt csinálom mikor idegen helyen zavarban vagyok. Úgy teszek mintha valami tárgy nagyon érdekelne, és nem pedig épp be lennék picit tojva.
Azt hiszem épp készen állt az Úr, mivel abbahagyta a motoszkálást és rám nézett. Én is abbahagytam a nézelődést és visszanéztem rá.
- Kedves Matilda, szeretném, ha elmondaná, hogy milyen panasszal fordult hozzám.
Remek, most majd beszélni kell a problémáimról. A problémáimról, amikről nem igazán beszélek senkinek. A problémáimról, melyek ha kimondom őket valósággá válnak, megfogalmazódnak így szinte testet öltenek. Milyen ijesztő és szomorú, de már mindegy. Itt vagyok, hisz nem szaladtam el csengetés után. Itt vagyok, mert valamilyen szinten - meglehet csak tudat alatt- de itt akartam lenni. Akkor kezdődjön a show.
- Problémáim vannak az írással. Csáki Alexander ajánlotta Önt. Ő vezeti a kiadót, ami meg szeretné jelentetni a műveimet. Viszont sajnos egyiket sem bírom befejezni. Alexandernek nagyon tetszenek az elkészült részek, viszont ugyebár befejezés nélkül nem lehet ezeket kiadni. Pedig már rengeteg műbe belekezdtem. Olyan információt kaptam, hogy Ön sokat segített Alexandernek. Azt nem mondta, hogy pontosan milyen problémája volt, de azt hiszem ez ilyen orvosi titokszerű, szóval nem faggatózok. Abban reménykedem, hogy nekem is tud segíteni.

Ha jól értem akkor ide-oda cikázik az írásban? Mi készteti arra, hogy újba kezdjen, mielőtt befejezné a korábbit?
- Rémes kimondani, de úgy érzem megunom a korábbi történet írását. Nem tudok huzamosabb ideig ugyanazzal a témával foglalkozni. Hirtelen új gondolataim támadnak, olyanok amik az épp aktuális irományba nem illenének bele. Ezért belekezdek egy újba, amibe leírom az újonnan kitalált történéseket, de utána azt is megunom. Aztán kezdődik minden elölről.
- És honnan jönnek ezek az új gondolatok, hisz amikor az éppen aktuális művet írja, akkor nem csupán az abban történt témára fókuszál?- a hangja elég bizalomgerjesztő Péterünknek. Amíg nem az érzéseimről kell beszélni addig nem lesz gond. Az írási szokásaimról nem esik nehezemre vallani. Most végigmértem, azt tettettem mintha a kérdésén gondolkodnék. A velem szemben ülő egyén úgy az ötvenes évei elején járhat, esetleg negyvenes végén. Bár minden attól függ, hogy tartja magát az ember. A haja sötétbarna színű és rövid, néhány ősz hajszál is keveredett már bele. Az arca vonásai elég határozottak, viszont bizalomgerjesztő. Vagy talán a bizalomgerjesztő arcvágást is tanítják. Péter testalkata közepesnek mondható. A magassága is átlagos, körülbelül 170 cm lehet. Ezt még akkor saccoltam meg, mikor még állt.
A pszichológus aki hamarosan a lelkemet boncolgatja majd, egy átlagos ötvenes pasas, bizalomgerjesztő arccal. Azt hiszem az arca van annyira karakteres, hogy felismerjem egy szupermarket húspultjánál például.

- Fogalmam sincs, biztos hangulatingadozás. Tudja ha hirtelen rám tör a rossz kedv nincs kedvem komédiát írni, de ha jó kedvem van nincs kedvem valami sötét sztorin dolgozni. Aztán ha elmélkedős hangulatba kerülök, és valami elgondolkodtató elmefuttatásról akarok írni... nos, hát akkor megint másik műbe kell belefogni.
Péter körmöl egy kicsit a noteszébe és felnéz.
- Egyébként meg van elégedve az életével?
Mi a franc? Most komolyan, már kezdtem megnyugodni. Már kezdtem azt hinni, hogy az ülés témája nagyrészt az írói szokásaim lesznek. Erre Péter pszichológus belöki ezt a rendkívül közhelyes kérdést. Na de valószínűleg én éltem álomvilágban, mikor azt hittem nem fognak itt túlontúl személyes dolgokat kérdezni. Igen….mindig ez a baj, néha már túlzottan is racionális vagyok, ami talán egy optimista számára pesszimistának tűnhet. Aztán valahogy mégis besunnyog olykor - olykor egy-egy olyan gondolat, ami úgy tüntet fel mintha a rózsaszín meseerdő fagylaltkehely kunyhójában élnék.
- Most épp mire gondol?
Azt hiszem, már megint nem tudtam kordában tartani az arcizmaimat. Bizonyára vágtam egy nem túl barátságos pofát, és azért kaptam jutalmul ezt, a lényemet követelő kérdést. Most mit csináljak? Teszem fel magamnak ezt a túlzottan népszerű kérdést. Gyakoroljam a rám jellemző titokzatos megfoghatatlan rejtélyeskedést és akkor semmi értelme nem lesz annak, hogy ide eljöttem... Vagy kivételesen szivárogtassak ki valamit az... (a következő szót sokatmondó szemforgatással mondanám ki) ...érzéseimről.
Végül az utóbbit választottam, és a döntést ráfogom a kíváncsi jellememre. Fölállok és révetegen az ablakhoz sétálok. Kinézek rajta és úgy teszek megint, mintha valami sokatmondó dolgot néznék odakint, pedig csak a kósza galambok repkedését figyelem.
- Sokat tétováztam, hogy eljöjjek-e ma ide. Még az ajtó előtt sem voltam biztos benne, hogy be fogok Önhöz csengetni.
Remek, szünetet tartok a mondandómban, lehetőséget adva Péternek a megnyilvánulásra, de nem él ezzel. Jó, akkor várja a monológ folytatását. Hát legyen, aztán majd elkéri a borsos órabérét, én meg beszélhetek itt magammal. Ezt akár fanyarul meg is említhetném neki, sokan megtennék. Én is megtenném, ha nem lenne lételemem az idegenekkel való udvariasság. Ez van, még sose lett belőle hasznom, de így krisztusi korban már nem nagyon fogom tudni ezt levedleni.
- Titokban reméltem nem fogunk túl mélyreható témákról beszélni. Mondjuk így utólag abszurdnak gondolom ezt a reményt.

- Arról beszélünk amiről Ön szeretne.

Inkább visszaballagok a kanapéhoz, és közben lerendezek magamban egy láthatatlan, hallhatatlan sóhajt. Leülök, magabiztosan keresztbeteszem a lábam, de belül már megadtam magam a sorsomnak.

- Szeretném ha hatásos lenne ez az ülés. Abban reménykedem, hogy beszélgetésünk beindítja a gondolataimat, ihletet lehel belém és végre tudok valami befejezett produktumot művelni.

- Említette, hogy több témában is elkezdett már írni. Melyiket fejezné be legszívesebben. Melyik befejezéséhez kéne a legkisebb önerőltetés?

- Van egy igazán sötét hangvételű könyv aminek belekezdtem az írásába. Azt fejezném be legszívesebben jelen helyzetben.

- Megkérdezhetem, hogy miről szól ez a könyv? Úgy nagy vonalakban.

- Végül is, nagy vonalakban nem lehet baj ha beszélek róla. Tulajdonképpen a világ mocsokságairól, illetve az egyén és az élet jelentéktelenségéről írok benne.

Péter megint firkant a noteszébe. Remélem nem gondolja túl a dolgot. Nehogy itt felírjon az öngyilkosjelöltek listájára. Na nem mintha bárki is foglalkozna az ilyen listákkal.
- És miért pont ennek a befejezéséhez lenne kedve?
- Jó, mondjuk ki kerek perec. Mostanában kissé sötéten látom a világot. Akarom mondani, túl racionálisan. Néha arra gondolok, hogy jobb lenne ostobábbnak lenni, akkor optimistábban tudnék gondolkodni. Aztán meggondolom magam. Valamilyen furcsa okból kifolyólag mégse szeretnék ostobább lenni. Viszont nem tudom, hogy bírják ki a tőlem intelligensebbek a világunk mocskát. Félreértés ne essen, nem képzelek túl sokat magamról, de azért van egy minimum alap szintű intelligenciám. Legalább is én úgy gondolom.
Közben ráeszmélek, hogy rágom a számat. Biztos Péter is észrevette. Egyszer vizsga közben az egyik egyetemi tanárom is észrevette. Tett is valami vicces megjegyzést azzal kapcsolatban, hogy nyilván rendesen belehevültem az írásba. Várjunk csak....Az írásba?
- Van valamilyen gyanúja azzal kapcsolatban, hogy mi idézheti elő ezt a negatív gondolkodást. Például van valami amire rápillant, és ettől lehangoltabb lesz?
Ó, bár csak néha jobban tudnám magamat kontrollálni. Akkor nem eresztettem volna el zsigerből erre a kérdésre egy gunyoros félkacajt. Amint elhagyta a dolog a torkomat és a számat (igen a torkomat, mert nagy szerepet játszik a képzésben) már el is szégyelltem magam kicsit. Aztán inkább szavakkal fejeztem ki a gondolataimat.
- Minden ingertől belém nyilall a pesszimizmus. Nem is nyilall, hanem úgy jellemezném, hogy oly módon van jelen az érzéseim közt a pesszimizmus, mint ahogy egy folyó hömpölyög egy térségben. Ott van, hol vadabbul, hol gyengébben mozog a medrében, de folyton ott van, elárasztva az Önnön által kivájt medret. És bizony elég drasztikus dolognak kell ahhoz történnie, hogy a folyó már ne legyen ott. Nagy méretű szárazság, vulkánkitörés és egyéb nem mindennapi katasztrófák.
- Miért pont egy folyó hasonlatát hozta fel ide kapcsolódóan?
- Semmi izgalmasabb oka nincs részemről. Csak hirtelen úgy gondoltam, ezen a hasonlaton keresztül tudnám viszonylag pontosan kifejezni az ide vágó „érzéseimet”.
Vajon Péternek feltűnt, hogy az érzéseim szónál a szememet forgattam. Ha az nem is tűnt volna fel, a gunyoros hangvétel, ahogy azt a szót ejtettem ki, biztos feltűnt. Legjobb lenne összeszedni magam és nem kéne ilyen cinizmus jellegű mozzanatokat művelni. De miért gondolom ezt? Mit izgat? Végül is én fizetek azért, hogy elviselje a társaságomat. Akkor teljesen fel vagyok jogosítva arra, hogy olykor cinikus lehessek.
- Ha megengedi, feltennék egy kicsit velősebb kérdést.
Először tétovázó fejet vágtam, de kíváncsi voltam rá, mi lehet az a kérdés ami "velősebbként" lett beharangozva.
- Persze, tessék csak.
- Köszönöm. Mi a véleménye magáról az életről, az emberi létről? Megteszi, hogy néhány mondatban összefoglalja nekem?
Nem volt annyira fogós a kérdés. Minden, agyilag működő embernek van valamilyen véleménye az életről. A véleményemet sosem szégyelltem, semmilyen témát illetően. Ha nem mondtam ki valamit, az csak puszta illemből volt. Vannak helyzetek, amikor nem akarjuk megsérteni a másikat, és nem mondjuk ki a véleményünket neki. Azt szépen megtartjuk magunknak, és néha unalmas perceinkben azon agyalunk, hogy vajon, hogy lehetséges, hogy az adott dolgot valaki teljesen másképp gondolja. Aztán néha felmerül az érdekkülönbség, mint ok, de ez se adhat mindenre magyarázatot. Vajon merre kószálnak az én érdekeim éppen?
Egy pillanatra az ablak felé fordulok, mintha valami drámai mozdulattal szeretném felvezetni a mondandómat, pedig nem ez a helyzet. Csak egy önkéntelen tett volt, bár Péter biztos képes ennek jelentőséget tulajdonítani. Visszafordulok a velem szemben helyet foglaló személy felé és bele is csapok a lecsóba.
- Úgy gondolom, mind különböző tempóban, de robogunk a halálba. Van aki sietteti, egyesek kis trükkökkel késleltetik picit, de mind egy felé tartunk. Persze közben adódnak bizonyos mozzanatok és szakaszok. A forgatókönyveink pedig nagy vonalakban hasonlók, vagy legalábbis ötnél kevesebb változatban lehet gondolkodni. Többnyire megvesszük az anyagi eszközöket annak érdekében, hogy elviselhetőbbé tegyük a rövidke életünket. Az elviselhetőbbé tétel azért igényeltetik, mert az agyunk és a lelkünk teljesen besavanyodik és beáll a mindennapi monoton munka miatt, amit azért végeznek az emberek, hogy legyen fedezetük az anyagi javakra és az élet fenntartására. Aztán végünk van és mit tudunk elkönyvelni? Elképzelhető, hogy szerzünk egy partnert, akibe beleszeretünk, de az egész csak körmönfont illedelmesedés a fajfenntartás oltárán. A sok cécó, udvarlás széptevés stb. mind csak porhintés annak érdekében, hogy ne haljon ki az emberi faj. Megtetszik az egyik ember a másiknak, titokban azon ösztön munkálkodik benne, hogy a legelviselhetőbb kinézetű egyedeket szeretné létrehozni, így olyan párt választ aki véleménye szerint megfelelően néz ki ehhez. És ha már együtt tervez élni valakivel, élete végéig, vagy legalábbis hosszú ideig, érdemes olyat választani aki rokonszenves belső értékekkel is bír. Forgatókönyvbe illően következik a gyerekvállalás, felnevelés, öregeskedés és a halál. Vagy az imént felsorolt szakaszok közé becsusszan egy válás. De ez csak a legnépszerűbb forgatókönyv volt. A förtelmes társadalmi elvárásoknak legmegfelelőbb fajta. Ez az elvárás, kivéve a válást. Az csak a mostanra elnépszerűsödött divat, ami a tömeges meggondolatlanság eredménye. És mindeközben néha napján próbáljuk elviselhetőbbé tenni ezt a folyamatot, hogy legyen egy kis nem mindennapi is az életünkben, azzal, hogy mindennapi dolgokat csinálunk. Körbevesszük magunkat élvezeti cikkekkel, eljárunk szórakozni, utazgatunk. Szerzünk néhány szép emléket, amik velünk vesznek majd miután elmúltunk, vagy még előbb, ha beüt a demencia. Tulajdonképpen az élet elég sekélyes és lehangoló. A társadalom csak egy kis cikkelye díjazza és tartja fontosnak az igazi értékeket, vagy ezek legtöbbje is csak azt hazudja. A nagyobb rész pedig tocsog abban a szellemileg elmaradott iszapban, amiről úgy gondolja hogy az a norma. De végülis ha sok ember képvisel valamit, abból norma lesz, így történik, hogy a posvány a világ normája. Amúgy meg kik alakítják a világ működését? Jórészt az emberek. Gazdaság, politika és a többi. Az emberek alakítják. Ha belegondolunk, a legtöbb esetben nem is helytálló az a kijelentés, hogy "szar világ van". Ugyan már, jól tudjuk mi a szar.
Részemről hirtelen ennyit tudtam mondani Péternek. Ha jobban belemennénk a témába, itt ülhetnénk estig és perkálhatnék egy kisebb jellegű vagyont, de akkor már inkább elherdálom valami kacatra, erősítve ezzel roppant intelligens fogyasztói társadalmunkat.
Most pedig beállt a csönd. Kérdőn nézek a pszichológusra. Az pedig csak réved valahova maga elé. Arra gondolok, hogy most talán kijelenti, hogy lejárt az időnk és mehetek Isten hírével. Ezen nagyot vigyorognék. Aztán kisvártatva Péter rám néz.
- Tulajdonképpen ez is egy igazság. Az elmondása alapján nem tulajdonít nagy jelentőséget az élet dolgainak. Mindig ilyen típusú gondolkodás jellemezte Önt?
- Természetesen nem. Mikor még nem léptem ki a nagybetűs életbe, sokkal pozitívabb voltam. Aztán lassan rájöttem, hogy addig rengeteg volt a porhintés és sok mindent nem láttam, így sok számos dologgal nem foglalkoztam ez által.
- Esetleg volt valamilyen mélyebb csalódás is abban az időszakban, amikor elkezdett kevésbé pozitívan állni az élet tényezőihez?
- Semmi olyan, ami addig ne történt volna meg. Egész életem folyamán gyakoriak voltak a csalódások. Csalódások emberekben, helyzetekben, folyamatokban és eszmékben.
- Nem gondolt rá, hogy esetleg valamilyen módon pozitívabb hangulatba kéne hoznia magát és utána átgondolni valamely könyve befejezését?
- Miért kérdezte ezt? Ön szerint nem lenne kelendő egy sötétebb hangvételű mű?
- Természetesen ezt nem tudhatom, viszont az Ön gondolatmenetét figyelembe véve, az embereknek elég sok kínjuk lehet az életben, pláne manapság. A közhangulat talán nem a legjobb mostanában. Elképzelhető, hogy a legtöbben inkább valamilyen vidámabb témában olvasnának történeteket.
- Nyilvánvalóan vannak ilyen beállítottságúak is, viszont vannak olyanok akik más nyomorúságából erőt merítenek. Biztos Önnel is előfordult már, hogy épp rossz passzban volt, de aztán egy másik ember elregélte Önnek a szerencsétlenségét, és máris kevésbé érezte Ön nyomorultul magát. És csupán azért volt így, mert a másik sorsa sokkal lehangolóbbnak tűnt az Önénél. Hozzáteszem, úgy gondolom az embereket vonzza a sötétség, még ha sokan nem is vallanák be még maguknak sem. Sok állatbarát is odanéz, ha elütött állatot látnak az úton, pedig szomorúsággal és haraggal tölti el őket a látvány, de odanéznek, mert szörnyülködni akarnak.
Péter már megint megkukult, sőt mi több most még a megkukulás közben egy gunyoros hitetlenkedő pillantást is kaptam. Ilyet csinálhat egy agykurkász? Vagy csak én láttam rosszul az arcát?
- Igaz, az emberek reakcióját nem mindig tudjuk jól előre jelezni. Különben nem készülnének Hollywoodban kasszasikernek jósolt, de végül veszteséges filmek.
Én is teljesen így gondoltam, ám ezt csak egy sokatmondó nézéssel jeleztem Péternek.
- Sajnos úgy látom, lejárt az időnk Matilda.
Na nem mintha sok mindent vártam volna ettől az üléstől de... ennyi? Vagy ezeket a beszélgetéseket otthon kell megemészteni és akkor majd rájövök valamire?
- A következő időpontot mikorra írhatom?- és már vette is fel a kis asztalról a határidőnaplót és nyitotta kifelé.
- Öö, nos, hát, én nem igazán gondolkodtam azon, hogy lesz második időpontom.
- Természetesen nem kötelező, de szerintem hasznos lehetne.
Kicsit kínosan éreztem magam. Nem tudom, hogy lenne-e értelme még jönni, de hátha, vagy pedig teljesen hülyeség. Vívódásomat látva Péter visszavette a szót.
- Bejegyzem Önt jövő hétre, ugyanerre az időpontra. Ha esetleg mégse tudna eljönni, akkor kérem hívjon fel.
- Rendben, mennyivel tartozom?
- Semennyivel, csak annyit kérek, hogy majd ajándékozzon nekem egy dedikált példányt a könyvéből.
- Persze, természetesen, köszönöm.
- Én köszönöm - azzal kikísért az ajtón és elbúcsúzunk egymástól.

A lépcsőházban gyorsan szedtem a lábam, alig vártam, hogy szabaduljak. Az autóm felé gyalogolva sokat agyaltam az elmúlt egy óra történésén, vagyis beszélgetésén. És nem hagyott nyugodni, hogy a pszichológus megkérdőjelezte a könyvem témájának népszerűségét. Borzasztó, hogy próbálta elhinteni a kétkedés szilánkjait a gondolataimban. De nem sikerült neki. Kicsit felpaprikázott amúgy. Annyi számomra ostoba témában írnak könyvet, miért ne találhatna az én témám is nagy számú szimpatizánsra? Aztán pedig még pénzt se kér a szolgáltatásáért, csak egy dedikált könyvet. Most vagy gúnyolódik, vagy tényleg úgy gondolja, hogy be fogok fejezni egy épkézláb irományt. Fene se érti ezeket. Én viszont csak azért is befejezem az én kis sötét hangvételű történetemet.

Epilógus

Matilda távozása után Péter a telefonért nyúlt és bepötyögte Csáki Alexander számát.
- Szia Alexander! Képzeld az imént ment el a hölgy akinek ajánlottál engem.
- .....
- Igen, aki sose fejez be semmit.
- ...............
- Nos úgy gondolom, most végre be fog fejezni egy könyvet.
- .......
- Nem. Kétlem, hogy valami komédia lenne az, hacsak nem tragikomédia.
- .....
- Igen, és én is ihletet kaptam tőle, hisz ezért is küldted hozzám. A hónap végén megkapod az első részt. Ha még egyszer eljön, akkor a másodikat is.
- .......
- Hát persze, de azért te is jól jártál. Két legyet ütöttél egy csapásra. Mondjuk a legyek is jól jártak.
- .......
- Ha magára ismer? Kétlem, hogy olvasna ilyen jellegű könyveket.
- .......
- Ha mégis. Nos, akkor még erősebb lesz az a meggyőződése, hogy a posvány a világ normája.
6653
pepa24 - 2019. december 04. 23:14:16

Lehet, hogy ez itt A Silány Valóság, továbbá hogy "a posvány a világ normája", viszont erre a kis szegletére más vonatkozik. Például, hogy ez egy szórakoztató, egyszersmind lélektani történet. Különlegessé teszik a belső monológok - a "soha semmit be nem fejezés" gondolatsorai. És remek a fordulata. A női szereplő hosszan elnyújtott, gyakori ismétlésekkel, visszautalásokkal bővített története után a férfi rövid, célratörő beszéde. Mindettől még csattanósabb az ötlet, amire a novella épül. Egyszóval: jó.Rose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.