Tasev Norbert: Próba-szertartás
A próbatemetés gondolatát jó ötletnek tartotta. Egyrészt legközelebbi ismerősei, és barátai - akik elviekben jól megismerhették őt a hosszú évek során -, mind összegyűltek egy afféle zártkörű búcsúztatóra, ahol találkozhattak másokkal is, akik megemlékeznek az elhunytról. Másrészt azok, akik valamilyen oknál fogva esetleg nem tudnának részt venni az eredeti, élesben történő gyászszertartáson kifejezetten imponált, hogy amíg az elhunyt életben van legalább addig tiszteletüket tehessék. Még azt is eltervezte, hogy ezt a jeles alkalmat éppen a születésnapján november utolsó hetében tartsák meg.
Az igazság inkább az volt, amit mások előtt is titkolni igyekezett, hogy életének minden prominensebb szereplőjével szeretett volna még egyszer, és utolszor néhány keresetlen, baráti szót váltani, mielőtt végleg elbúcsúzik a világtól. Akikkel a hosszú évek alatt volt szerencséje összeismerkedni azok is szinte tehetetlenül álltak a hír hallatán, hogy legkedvesebb barátjuk Dr. Kántor Oszkár rákos lett, és ezt olyannyira jól titkolta, hogy minden résztvevő a próbatemetésen értesült róla.
- Drága kedves barátom! Hogy tudsz ezzel a komoly, és szomorú ténnyel megbarátkozni? - kérdezték tőle főként a családos férfiak, akik bár éltében nem különösebben rajongtak érte különleges, fanyar, egyedi humora, és könyvimádata miatt, mégis barátjukként kezelték. A meghívott gimnáziumi hölgybarátok már sokkalta érzelmesebben üdvölözték barátjukat:
- Drága életem! Oszim! Miért nem szóltál azonnal, hogy ennyire beteg vagy?! Azt hitted, hogy mi nem fogunk majd támogatni?! Miért voltál velünk ennyire bizalmatlan? - kérdezte az egyik kedvesebb hölgy, aki annak idején kissé gyilkos humorral, és leereszkedően folyamatosan kritizálta Oszkár túlsúlyos molettságát, mely kiváltképpen rosszul esett neki, most viszont nem győzött össze-vissza csókokkal elhalmozni beesett, fehér arcát.
- Igen, öreg haver! Miért nem lehetett legalább egy emailt, vagy valamit küldeni? Legalább felhívhattál volna minket telefonon. - szólt oda neki egy másik barátja, aki annak idején kinézte magának, és szinte nem történt olyan nap, amikor ne gyepálta volna el kisebb-nagyobb ürüggyel, mégis az érettségi évére egészen jó cimborák lettek.
- Nem értelek édesem! Pedig annyi mindenről beszélgettünk nyáron is, és a Messengerben! Miért nem hagytad, hogy melletted álljak? - jelentőségteljesen kibuggyantak a nagyon szomorú könnycseppek az álomgyönyörű hölgy mogyoróbarna szemeiből, amint megszorította régi barátja szemét, mintha egy alku keretében valami szívességet kérne tőle.
A gimnazista baráti társaság tagjai egy meghitt, hangulatos kis teremhelységben gyülekeztek, amint ünnepségekre, és bizonyos rendezvényekre bármikor bérbe lehetett venni pár órára. Oszkár utasításait követve a személyzet gondosan kicsinosította, és feldíszítette alkalomhoz illően a helyet. Ha az ember belépett ide, mintha nem is egy megrendezett szertartásra ment volna sokkal inkább baráti összejövetelre, ahol az ember kellemesen elbeszélgethet azokkal akikkel már nagyon régóta nem találkozhatott.
Mindenkinek illett valamilyen kisebb-nagyobb beszéddel készülnie, és enyhe méltatlankodással illették azokat, akik vagy vajmi keveset tudhattak arról, hogy beszédet kellett volna írniuk, vagy más módon megtisztelni az elhunytat. Néhány perc múlva egy markáns vonásokat viselő fiatalember emelkedett a pódiumra. Tartása szálfaegyenes volt, és még komolyságában is határozottságot, és ünnepélyességet sugallt.
- Hölgyeim, és Uraim! Kedves Vendégek! Engedjék meg, hogy a magam nevében megköszönjem, hogy ennyien megtisztelték Oszkár bácsit, aki bár távolinak mondott nagybátyám volt, mégis sokkalta több annál. Azt mondták nekem, hogy egy beszédet kellene megírnom, és tessék nem jön szó a számra! Ezért - remélem megértik -, kicsit rögtönözni fogok.
A kisebbfajta tömeg elcsöndesedett. Néhol lehetett még azért hallani a sajtospogácsák, és a sós sütemények enyhe roppanását a visszhangzó teremben.
- Bácsikám! Megpróbálok úgy szólni tehozzád, mintha gyermekkorom szerves, nélkülözhetetlen főszereplője lehettél volna, és nem egy olyasvalaki különleges, kivételes ember, akit felnőttkoromban kellett megismernem! - jelentőségteljesen Oszkárra pillantott, aki minden egyes érzelmes percet nagyon magára vett, és kis híja nem sok türtőztetnie kellett magát nehogy sírva fakadjon. Gimnazista hölgykoszorú gyöngéden, kedvesen máris körbe vette, és két oldalról támogatta. - Amikor először találkoztunk te legújabb verseskötetedet adtad ajándékba, és máris bizalmadba fogadtál! A rendkívüli emberek meghatározó ismérve, hogy a bizalmat megelőlegezik feltétel nélkül, mert érzik azt, hogy a másik ember nem fog ezzel a kivételes ajándékkal visszaélni! Kedves bácsikám! Te máris elnyerted nem csupán a bizalmamat, de szinte családi szeretettemet, és őszintén remélem, hogy a kedves barátok, és ismerősök majd megbocsátják azt a könnyelműséget, ha azt mondom, hogy apámként szerettelek! - a fiatalember elővette Oszkár verseskötetét kabátja zsebéből, és a bejelölt versszakokat felolvasta. Úgy tudott szavalni, és olvasni, hogy szinte szabályosan megfagyott körülötte a levegő, és senki olyan nem maradt a teremben, akit ne hatottak volna mélységesen meg barátjuk, és osztálytársuk elgondolkodtató eszméi, és gondolatai. Néhány vers kicsit pesszimistábbra, önsajnáltatóbbra sikeredett, mégis annyi szépség, és a létezés mindenséggel határos összefüggései kaptak bennük helyett, hogy többen összesúgtak, hogy vajon Oszkárnak hogyan juthattak eszébe ennyire fennkölt, megindító, romantikusan nemes gondolatok?
Amikor a fiatalember befejezte alig harminc perc múltán a beszédet máris egy ünnepelt művésznő lépett a helyébe, aki szintén verseket hozott, mégis megtoldotta mondandóját egy kis beszéddel is. Akik felismerhették a bájos, kedves, közvetlen, és legalább annyira sikeres művésznőt máris valóságos tapsorkánnal köszöntötték, mintha csak egy díjátadón volnának.
- Kedves Vendégek, és Barátok! Legelső megismerkedésem Oszkárral egy közönségtalálkozón volt, ahol legújabb darabunkat kellett reklámozni. Még most is emlékszem rá, amint fekete ruhájában, fekete kabátjában, és ahogy használt, szürke színű aktatáskájában, amit kivételesen minden esetben a hóna alatt cipelt és nem a kezében fogott, - ez is mennyire jellemző volt a mi Oszkárunkra -, odalépett a kis asztalunkhoz, ahol én, és még három férfi színész kollegám dedikálta a szórólapokat, és máris szorgalmas pakolásba kezdett az asztalunkon. Úgy vette elő féltve őrzött verseinek határidőnaplós gyűjteményét, mintha csak valamilyen felbecsülhetetlen értékű régi kincset szeretett volna ajándékba adni azokkal a kézzel megírt csodálatos és szívhez szóló levelekkel együtt, melyeknek azt gondolom felbecsülhetetlen értékük van, mint minden szellemi teremtő gondolatnak. És hogy bátor tettét megkoronázza egy kis csokoládés desszertet is átadott, mintha csak egy különleges randevúra ívott volna szavak nélkül pusztán a telepátia segítségével. Akkor még nem tudhattam, hogy ki is lehet ez az igen-igen kivételes, mégis angyali ember, akinek számos megpróbáltatást, és nehézséget el kellett tűrnie, és viselnie az életben, és mégis olyan férfi volt, aki igazi lovagi erényekkel büszkélkedhetett. - meghatóan, és gyöngéden Oszkárra nézett, aki máris kézcsókokat dobált feléje. - Drága Oszkár! Nagy megtiszteltetésnek, és kivételes szerencsének érezhettem, hogy téged megismerhettelek, és igazi, örök barátomnak mondhattalak, és bár minden erőmmel azon leszek, hogy fantasztikusan frappánsan, és elegáns humorral megfűszerezett színdarabjaidat egyszer bemutathassák a belvárosi színházak, szeretném, ha tudnád, hogy nagyon hiányozni fogsz nekünk, mert neked is briliáns színészi vénád volt! - itt csókot dobott Oszkár felé, majd méltóságteljesen, és teátrálisan levonult a pódiumról.
Az ismerősök, és vendégek többsége azonnal elkezdett sugdolózni, találgatni, kérdezgetni, hogy közös barátjuk meglehetősen rejtélyes ember lehetett, ha olyan híres emberek mondhatták barátjuknak mint művésznők, vagy sztárok. El is kezdődött a találgatás, és többen önmagukban, vagy egymás között kisebb-nagyobb fogadásokat kötöttek, hogy vajon még hány híres embert fognak látni a fényes este alkalmával?
Most egy érdekes, amolyan rejtélyes költő-aggastyán lépett az emelvényre. Kicsit megrázta magát, mintha a kinti zimankós csapadéktól szeretett volna minél előbb megszabadulni. Nagyalakú A/4-es papírlapot vett elő, melyen - vélhetően kisebb költemények szerepeltek -, majd szónokolni kezdett.
- Kedves Barátok, Vendégek! A mi szeretve tisztelt Oszkárunk azt gondolom mindig is a szívünkhöz közel álló, különös különc, és roppant rejtélyes figura marad. Még most is emlékszem arra a kivételes, rendhagyó napra, amikor egy amolyan írói műhelyféle kurzuson az összezsúfolt tömegből egyszerre csak kivált egy görnyedten sántikáló, furcsa fiatalember, és az igazgatót, vagy a rendezvény házigazdáját kereste, akiről csupán csak később derült ki, hogy hölgy az illető. -egy-két hullámos nevetés hagyta el először az emberek ajkát. -Aztán később, arra lettünk figyelmesek, akik mindig a színpadon olvastuk fel egymás költeményeit, hogy a háziasszony furcsán kezd viselkedni, és nagy meglepetés lesz úrrá rajta. Rögtön karon fogta a fiatalembert, és bevezette az egyik helységbe, ahol vélhetően Oszkár máris átadta neki eddig talán legteljesebb több mint ötszáz oldalra rúgó verseinek gyűjteményét. Néhány pillanattal később már csak azt láthattuk, ahogy a háziasszony futólépésben felüget a színpadra, megragadja a mikrofont, és közli, hogy most egy rendkívül tehetséges, eddig ismeretlen embertől szeretne egy pár verssort megosztani a nagyérdeművel. Mi legalább annyira izgatottak voltunk, mintha csak éppen abban a percben születtek volna meg a halhatatlan, elgondolkodtató sorok, amikor a háziasszony szavalásba kezdett. Persze mindenki arra számított, hogy a szerző személyesen fogja felolvasni szövegeit, de bizonyára a háziasszonnyal megbeszélték, hogy ezt most ideiglenesen hanyagolni fogják. Hát... kedves Oszkár! Költészeted, verseid, novelláid, regényeid és azok a fantasztikusan egyedi, groteszk, fekete humort sem nélkülöző írásaid, melyeket életedben megalkothattál a magyar, és úgy vélem a világirodalom szerves részét képezik, és reméljük, hogy nem csupán Európa, de az egész világ elismerően fog róla nyilatkozni, amennyiben egyszer fordításra kerül sor. Reméljük nem sokára. - Az idős költőnek innia kellett legalább egy korty vizet, mert érezhető volt reszelős hangján, hogy kiszáradt a szája. - majd ahogy nyugodt csöndességgel jött éppen úgy a beszédje végén angolosan távozott tapsováció kíséretében.
Az este hátralévő részére óhatatlanul is rátelepedett valami békés, átmeneti megnyugvás. Mintha a legtöbben nagy nehezen ténylegesen beletörődtek volna, megértették, és elfogadták volna a szomorú, és visszafordíthatatlan tényt, hogy egy nagyon értékes, és csupa szív ember nemsokára egészen biztosan meg fog halni. Így próbálták kárpótolni azokat az elvesztegetett éveket, amikor mindenki csak ígérgetett, és nem győzött újabb, és újabb észrevételeket, engedményeket tenni annak fejében, hogy a mindennapi gondok ellenére fognak szeretett Oszkárjukkal találkozni. Oszkár kedvesen próbált beszélgetni régi barátaival, és tulajdonképpen mindenkivel, aki már életében megtisztelte azzal, hogy eljött erre a rendhagyó, szomorkás eseményre.
Az emberek sokáig el sem hitték, hogy az egykori pufók, kellemesen molett barátjuk most akárcsak lefogyott, és jócskán megsoványodott ember mennyire másként fest, mint azt évtizedek óta már megszokhatták. Többen szóvá is tették neki elmésen, hogy a fogyókúra minden bizonnyal használt, és eredményes volt, ha ennyit sikerült lefogynia. Ám, akik igazán közel álltak hozzá érezték, és rögtön gyanították, hogy más áll a háttérben.
Főként a hölgybarátok voltak sírógörcsökkel, kisebb-nagyobb hisztériákkal viselősek, akik talán már akkor szívükön viselték szeretett barátjuk sorsát, amikor még csupán gimnáziumba, később pedig egyetemre jártak. Amit viszont alig akartak elhinni, az az volt, hogy egy ennyire kedves, és imádni való embernek hogyhogy nem születtek gyerekei, és miért nem alapított családot? Miért nem volt egy olyan valakije, akivel megoszthatta volna élete örömeit, vagy szomorúságát? Valahogy ez mindenki gondolataiban üres folt maradt, és csupán találgathattak arról, hogy Oszkárnak miért kellett ennyire szigorúan még ebben is titkolóznia.
Az este utolsó nagyobb hangvételű beszéde maga Oszkár volt, akinek annyira lesoványodott - idő közben -, az arca, hogy életében most először kilátszott a teljes pofacsontja, és beesetté vált egész összetört fizimiskája.
- Üdvözlök minden kedves barátot, ismerőst, és vendéget, és mindenkit aki a gondterhes hétköznapokon megtisztelt azzal, hogy eljött ide, hogy elbúcsúzzunk! - hatalmas, könnyező tapsorkán kerekedett, mely néhány percig biztosan eltartott. - Szerettem volna megkímélni mindenkit, hogy bárcsak más körülmények között találkozhattunk volna! Mennyire kellemesebb lett volna a lakásomban, vagy talán egy meghitt kávézóban, ahol kivételesen még kedvesek, és udvariasok is tudnak lenni a pincérek az emberrel, és nem kell folyton kritizálni valakit, hogy mennyire csélcsap módon végzi a munkáját. De most egyáltalán nem ez a fontos! Bizonyára már tudják az itt megjelentek, hogy néhány hónappal ezelőtt végzetes hírt kaptam egészségi állapotomról, ami még a jelen fejlett orvostudománnyal is gyógyíthatatlan betegség! Ha az ember egy ilyen fájdalmasan sorsdöntő hírrel szembesül legelső reakciója, hogy legszívesebben mindenkit, és a világot is elátkozná, hogy miért pont vele történik ilyesmi?! Amit őszintén sajnálok, hogy nem maradt elegendő időm arra, hogy még ügyes-bajos dolgaimat, és munkáimat rendbe tehessem, és hogy nem mondhattam el azoknak, akik szerettek, hogy mennyire sokat jelentett minden egyes pillanat, amíg azt éreztették velem, hogy igaz-őszinte barátjuk lehetek! - hatalmas taps. - Nemsokára el kell, hogy induljak - ezúttal teljesen egyedül egy olyan végzetes utazásra, ahonnét már nem lehet visszaút! Szerettem volna, ha csak a jó dolgokra, és a vidám pillanatokra emlékeznek azok, akik ismertek, és bár elismerem, hogy sokszor furcsán, és különcen viselkedtem, és a magam módján kellően rejtélyes is voltam senki se hibáztasson azért, mert mindig kimutattam félelmeimet, gyávaságomat, vagy sebezhetőségeimet! - nagy levegőt vett, mint akinek egyre inkább nehezére esik a beszéd! - Őszinte szívvel, hálásan megköszönöm! Szeretlek benneteket! - utolsó zárószavai végén nemes egyszerűséggel meghajolt. Ebben a meghajlásban benne volt egy egész rendezetten, precíz fegyelmezettségben leélt emberi élet a maga viszontagságaival, és örömeivel, még akkor is, ha a vártnál magányosabb, és hajótöröttebb élet is volt, mint a többség élete.
Dr. Kántor Oszkár életének hatvanötödik évében kettőezer negyvenhárom novemberében, amikor mindent eltervezett, és lélekben felkészült élete legnagyobb utazására egy derűs, hópelyhektől kristályvilágos hajnalon pontban fél hatkor reggel békésen elaludt egyik kedvenc könyvével az ölében a kedvenc hintaszékében.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.