Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Bogár Gábor: Dzsungel
(…mert békességnek harag nem lehet lakótársa)

„Nézzünk körül!”
Körülnéznénk, de liánnal beszőtt terebélyes fák törzsei és mindent elborító aljnövényzet fogja el a kilátást. A szótól, hogy átlát, még semmi sem lesz átlátszó. ’Ideje van a játéknak és ideje van a játék abbahagyásának. Ideje van a gyermekkornak és ideje van a megkomolyodásnak. Ideje van a magánynak és ideje van a társak felfedezésének. Ideje van az eltévedésnek és ideje van az út felismerésének’
Hacuka. Levele. Öltözz fel erőbe, ne meztelenkedj. Ruhád fölött fegyvert is viselj. Rétegesen. Csőre töltött kardot. Új ruha új embernek való. Vedd le új ruhádat, és dobd ki a régit. Elment Áris. Ötkor esünk. Ez bizony a tó. Ez itt bíz’ a tó. Biztos a tó. Bíz’ nem tató. Tóka. Zacskóba csomagolt macsó. Neki nem kell. Neki van. „Hát hányszor mondjam? Nem kell. Akkor sem kell semmi. Tőled nem kell, nem kell. Még a nem kell sem kell – semmi!” Elindulnék, de visszatart nehezen szétfoszló sok ócska reményem. Örömmel és izgalommal készülődök utamra. Keresem az ösvényt, tervezgetem az irányt, a lépéseket. De még nem tökéletes a terv. Addig alakítom, amíg el nem indulok. Addig nem indulok el, amíg alakítom. A fák. Ennél többet nem lehet mondani. És nem lehet látni. Át. Közöttük sűrű lián és aljnövényzet. A folytonossági hiányokat állatok töltik ki. A végük, mint az emberek fiaiéi. Némelyikük – sokuk – üreges csontú. Ezek a legkönnyebbek, de a leghangosabbak is. Csodálatos módon, amikor csak kedvük tartja, felemelkedhetnek a levegőbe. Csak a kígyók tudják becsapni őket. Megdemednek tőle. Ideje van az elindulásnak. Már megint. Még mindig. Most. De a terv! Még nincs kész! Még nem tökéletes! Ki józan itt? Kijózanít? Kérem! Talán az a hasas pasas? Az ipse? Neki nem kell több se’. Homlokán a ránc zipzárra jár föl-alá? A ráncait táncoltatja. Vagy azok ott láncok rajta? Ujjaival simítgatja, nyugtatgatja, számolgatja. Hány. Ezek pontos számadatok. Hogy sok. Temérdek. Ha akarod te mérd meg. Nincsen benne Önérdek. Ezek a rímek zavarók? Jó. Akkor nem zavarok. Visszatérek a dzsungelbe. Nem indulok el emerre. Sajnos nem megy. Követnek. Nálam sokkal erősebbek, szívem elhagy. Nem szeretnek. Jut eszembe: indulásra készülődöm. De fel vagyok-e készülve a készülődésre? Arra alaposan fel kell készülni. Megtapogatom: igen, van rajtam ruha. Fegyverek? Igen. De miért tapogatom, miért nem nézem. Persze, a szemem csukva. Kinyitom: így se’ látok mást. Fák. Liánok. Sűrű aljnövényzet. Ni! Az ott egy magaslat. Fel sincs út, le sincs út.
Elindulok. „…egyik lábam a másik után, másik lábam az egyik előtt. De jó, hogy nincs harmadik lábam – nem tudnám, hogy hová tegyem” Vonz a magaslat? Igen. De miért emeltetett? Kiért? Vagy ki ellen? Igyekszem. De aki igyekszik, az nem jut előbbre, mint aki nem. Akkor ne igyekezzek? Jó, majd igyekszem nem igyekezni. Az erőfeszítéseimtől csak feszülnek az erőim. Talán valaki így akarja? Mert én nem. Én le akarok mondani az akaratomról. Ez a szándékom. A célom. Ezt akarom. Akkor nem mondok le róla? Milyen könnyű itt eltévedni, és mégis nehezen tévedek el. Bárcsak én is könnyen tévednék el. Anélkül, hogy ennyit küzdenék érte. A dolgok ellentmondásosnak látszanak. Néha már annak is örülnék, ha az eredeti káosz helyreállna a fejemben.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.