Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Csikesz Sára: A Felejtő
Mély sötétségből ébredt, olyan mélyből, amiből alig volt képes visszakapaszkodni az ébrenlétbe.
Sajgott a feje, és úgy érezte magát, mint egy másnapos, aki túl sokat ivott egy eszeveszett egyetemi bulin. Az egész testét nehéznek érezte, mintha ólomból lettek volna a végtagjai, miközben zsibbadtak az ujjai, sőt a lábujjai is, ezért meg kellett mozgatnia őket, hogy érezze, ahogy a véráramlás megindul bennük.
Fázott, hűvös, jeges érzés kúszott végig a testén, a fogai vacogtak, úgyhogy összehúzta magán a cipzáras pulóvert, amit éppen viselt.
Ahogy körbenézett, összezavarodott, hiszen a szoba, melyben felébredt, egyáltalán nem tűnt ismerősnek a számára.
Egy szálloda portájához hasonlított leginkább, a falakat arany és ezüst csíkok díszítették, melyek enyhén giccsesen hatottak, a padlót vörös, puha szőnyeg fedte, ami minden lépése hangját elnyelte, mint egy fekete lyuk.
Óvatosan járkált körbe, az első mozdulatok kellemetlenül érintették, mintha most tanulna újra járni, lábujjaiból apró hangyák indultak meg a térdei felé, és a térdei megbicsaklottak súlya alatt. Össze kellett szednie magát, hogy a falnak támaszkodva odébb lépkedhessen.
Végig tapogatta a fehér falakat, ajtót, vagy nyílást keresett, valamit, ami kijáratul szolgálhatott volna a nyomasztó szobából, ám bárhogy keresett, semmit sem talált, és ezt különösnek, sőt, hihetetlennek tartotta.
Körbe, körbe forgott, hogy találhasson egy rést, pedig a lelke legmélyén érezte, hogy csapdában van.
Hirtelen megszédült, mert a fejébe éles szúrás nyilallt, gyengeségében a térdére támaszkodott, ám a szoba így is forgott vele, amitől szörnyű hányingere támadt.
Leroskadt a fal mellé, és mélyeket lélegzett, ki és be, hogy megnyugodhasson.
Percek teltek el, mire a gyomra háborgása csillapodni kezdett.
Észre sem vette, hogy könnyek patakzottak végig az arcán.
Csodálkozva törölte le őket, miközben arról győzködte magát, hogy csupán álmodik.
Hiszen annyira különös volt minden.
Még a lélegzés is.
Beszívta a levegőt, és kifújta, de semmit sem érzett. Sem illatokat, sem ízeket, semmit.
Ujjaival a puha szőnyegbe túrt, ám bőre nem reagált a finom szálak simogatására, mintha minden érzékelését egyszerűen eltörölték volna.
Vagy álmodik, vagy valaki komolyan begyógyszerezte őt, és valahol, egy rejtett szobában éppen rajta szórakozik a markába nevetve.
Idegesen nézett körbe a folyosón, kamerák után kutatva tekintetével, ám a giccses díszítéseken kívül nem látott semmi szokatlant.
Vagyis de…
Visszakapta a fejét, hiszen a szoba bal oldalán egy nyílás jelent meg a falban, pedig biztos volt abban, hogy pár perccel azelőtt még nem volt ott.
Jól emlékezett, hiszen végig kutatta a szobát ajtó után, és semmit sem talált.
Hogyan lehetséges, hogy az egyik pillanatban csak maga a fal van ott, a következőben pedig egy boltíves átjáró?
Nyílások nem teremnek egyszerűen a falakon.
Egyre inkább kezdte elhinni, hogy álmodik, és megcsipkedte magát, mégsem ébredt fel.
Nem sok választása volt, átment a boltív alatt, hogy felfedezze a helyet, ahová került.
Azt remélte, egy kijáratot fog találni.
A hosszú folyosó, melynek fala hideg kék színű volt, nem kecsegtette reménnyel, csupán egy liftet látott a végén, ami nyitott ajtókkal várt rá.
A nyílás hang nélkül hívogatta őt, a lábai parancsszó nélkül is tudták, hogy arra felé kell vennie az irányt, mintha egész lényét vonzotta volna valami oda.
Beszállt.
A gombokra nézett, ki szerette volna találni, melyik emeleten van, de számok helyett nevek sorakoztak a panelen, melyek között ott szerepelt a sajátja is.
Végig nyomkodott pár nevet, de semmi nem történt, így remegő ujjakkal megnyomta a Diana feliratú gombot, mire a felvonó ajtaja lassan rázáródott.
Kellemetlenül érezte magát attól, ahogy a fém lassan elzárta előle a kiutat, és a gépezet megindult. Hangos kattanás, majd a kötelek surlódó hangja, ahogy a csigák egyre feljebb húzták a liftet.
Különös érzés volt hallani.
Hirtelen rájött mi hiányzott mindeddig.
Hiszen egészen az ébredése óta, egyetlen hangot sem hallott.
A furcsa épületben némaság uralkodott, még lépteinek a zaja sem vert visszhangot, és a saját lélegzetét is elnyelte a csend, ami körül ölelte őt.
De végre valami megtörte az épület némaságát, és kattogott, sípolt, súrlódott, egészen addig, míg a felvonó meg nem érkezett a céljához.
A fémajtó kinyílt előtte, ő pedig elhagyta a furcsa gépezetet, mely csak erre, az egyetlen emeletre volt hajlandó elhozni őt.
Végeláthatatlan folyosó vezetett előre, olyan hosszú volt, hogy nem is látta a végét.
Hasonlított azokra a rémálmokra, melyekben csak futsz, csak futsz, ám igazából ugyanott vagy végig, hiszen egyetlen helyben toporogsz csupán.
A folyosón szürke szőnyeg futott a semmibe, falai barnák voltak, arany csíkokkal díszítve, és ajtók sorai törték meg a folyosó egyhangúságát, egymás után sorakozva.
Ugyanolyan ajtók mindenhol.
Körbenézett, és hátratántorodott, mikor a lift felett a saját nevét látta a falra írva: Diana!
Majdnem hátra esett, mert rémületében a saját lábában sikerült megbotlania.
Valaki egy saját emeletet csinált neki, egy helyet, ahonnan nincs menekvés.
De mégis mit akarhat bárki is egy végeláthatatlan folyosóval?
Szemei ide, oda ugráltak, azonban hiába keresett a falakon kamerát, nem látott semmit, ami bizonyíthatta volna elméletét.
Talán nem látja őket.
Biztosan rejtett kamerák.
- Ki a fene maga? - kiabált bele a csendbe Diana, hangja erőszakosan pattogott végig a hosszú folyosó falain, de választ nem kapott.
- Nem hiszem el - dühöngött, és kétségbeesetten megpróbált benyitni a tőle jobbra eső ajtón, ám a zár nem engedett. Tekintete az ajtófélfába vésett számra esett, amely a 2-es volt.
Balra nézett, ahol az 1-es jelzésű ajtó állt.
Megpróbálta a kilincset, ami engedett.
Némán nyílt ki az ajtó, olyan csendesen, mint ahogy minden más is az épületben.
Zavarta ez mély csend, ezért dúdolni kezdett, mert attól félt, hogy szépen lassan megőrül.
Egy régi gyerekdalt duruzsolt, amit sokszor felidézett magában, ha ideges volt.
Olyan érzése támadt, mintha a nagy semmibe nyitott volna ajtót, sűrű köd kavargott előtte, se falakat, se plafont, se padlót, semmit nem látott odabent, csupán egy hatalmas, szürke űrt.
- Mégis mi ez a hely? - értetlenkedett, és érezte, ahogy talpa szilárd talajt ért, pedig azt hitte a semmi közepén lebeg. Beljebb lépett, lépteivel megtörve a gomolygó ködöt, mely körülötte formálódott, mozgott, mint egy kígyó.
Meglepődött, mert ezúttal nem csend ölelte őt körbe.
Mintha a messzi távolból, egy síró baba hangját fújta volna felé a szél.
Először csak egészen halkan törte meg a némaságot, majd egyre hangosabbá vált, ahogy beljebb lépett.
Csak egy csecsemő volt, ám füleinek a hang valamiért ismerősnek tűnt.
Mint egy régen elfeledett emlék, mely hirtelen a felszínre akart törni.
Nem értette miért gyűltek könnyek a szemeibe, ám érezte, ahogy a mellkasát nyomasztó érzés kezdi el szorongatni, és a szíve egyre hevesebben vert.
A ködben egy alak öltött formát, mintha valaki éppen megrajzolna egy jelenetet. Először csak haloványan, majd egyre élesebben látta a körvonalait, és megdöbbent, mikor felismerte ki az.
- Beadtak nekem valami tudatmódosító szert - suttogta maga elé hitetlenkedve, hiszen önmagát látta a ködben. A haja még rövidebb volt, vonásai fiatalosak, mégis fáradtak. Felismerte a kedvenc pulóverét, amit viselt. Csíkos volt, két hatalmas zsebbel az oldalán, és nagy kapucnival, amit a fejére tudott húzni.
Döbbenten figyelte a pár évvel azelőtti önmagát, amint valami apró csomagot fog a kezei között.
Tisztán kivette arcának vonásait, észrevette a fájdalmat a szemében, az apró rángásokat az ajkai szélén.
- Ki vagy te? - ostoba kérdés volt, hiszen tudta a választ, mégis képtelenségnek tűnt.
A jelenés azonban nem hallotta őt, nem is nézett felé, egyre az apró csomagot szorongatta a kezében, miközben egy szürke épület felé sétált vele, mely előtt rendezett kert húzódott, rózsákkal, és tarka virágokkal beültetve.
Megcsapta a fülét az egyhangú, gyermekdal, amit a köd béli énje dúdolt, majd egy apró gügyögés a jelenés karjából, mire Diana mozdulatlanná dermedt.
Hirtelen minden világossá vált számára.
Már tudta, hogy mit lát, és ettől remegni kezdett.
Egy éve történt, hogy eldobta magától a gyermeket, akit megszült, és éppen azt a pillanatot látta maga előtt, mikor végleg lemondott róla.
Mindig is egyedül volt, se barátok, se rokonok nem vették őt körül, magára hagyta mindenki, és ő az évek alatt szépen lassan belesüllyedt a saját nyomorúságába. Alkoholba, cigarettába, olykor drogokba fojtotta a bánatát, ha volt pénze elszórta, ha nem volt, szerzett valahonnan.
Mikor megtudta, hogy terhes, először nem akarta a babát, ám nem tartotta helyesnek elvetetni őt.
Azt gondolta ez lesz az ő esélye, a lehetőség arra, hogy jobb életet éljen, hogy életet adjon valaminek, ami az övé, és amire vigyázhat. Nagy reményekkel vágott bele a terhességbe, leszokott a cigarettáról, nem ivott, egészséges ételeket evett, rendesen igyekezett élni, és egy kicsit még boldog is volt.
A terhessége alatt nem gondolt arra, mégis mennyire szörnyű a világ, milyen rideg hely, és mennyire haszontalan az élet maga.
Arra gondolt, hogy, ha az élet nem is tökéletes, de nem lesz olyan rossz, hiszen lesz valakije, akivel osztozhat. Mert ha a világ nem is kedves, de mellette lesz a baba, akivel együtt túlélik majd a mindennapokat.
Ám a boldogsága nem sokáig, és a régi, negatív gondolatok lassan visszakúsztak a fejébe, nem engedték őt el, mintha szét akarták volna tépni belülről. Sokat sírt azokban az időkben, és már mégsem akarta a babát, de akkorra késő volt, ezért elhatározta, hogy olyan embereknek fogja adni a gyermeket, akik megérdemlik, akik sokkal jobb életet biztosíthatnak neki, mint ő maga.
- Miféle életed lenne velem? - kérdezte sokszor, miközben mocorgó hasát simogatta.
A szülés is magányos volt, éppen úgy, mint élete minden egyes eseménye, csodálkozott, hogy egyáltalán túlélte a vajúdást.
Senki nem volt mellette, teljesen egyedül csinált mindent, de nem is számított, mi fog történni.
Úgy gondolta, ha meghal, legalább nem kell tovább ebben a mocskos világban lennie.
Nem halt meg.
Ahogy a baba sem.
- Ennyire élni akarnánk? - lihegett kimerülten, magához szorítva a visító kis embert. Kezeiben tartotta őt, de meg sem nézte, hogy kislány e, vagy kisfiú, mert attól félt, ha tudná, csak még jobban fájna később az egész. Még az arcára sem nézett rá, hiszen már tisztában volt vele, mit fog tenni.
- Érdemelsz egy esélyt - könnyezett, mert fájt neki megválni a lénytől, aki belőle született meg, és akit ennek ellenére mégsem akart. Szerette volna akarni, de nem ment.
Ezért sírt.
Hajnal volt, senki nem járt az utcákon azon a kertvárosi részen, ahol ő lépkedett a kiszemelt ház felé.
Egy ideje már figyelte az ottlakókat, tudta, hogy nincs gyerekük, pedig ez volt minden álmuk.
Miért az kapja, aki nem akarja, és aki akarja, nem kapja? - értetlenkedett magában.
- Szörnyű ember vagyok - suttogta a picike embernek - Velem nem járnál jól - bizonygatta, miközben letette őt a ház előtti lépcsősorra, hogy az idegen házaspárra hagyja a kicsit.
Nem hagyott üzenetet, és nem is búcsúzott el.
Úgy érezte, nincsenek érzelmei.
És mégis könnyek patakzottak a szemeiből, ahogy végignézte a történteket.
Némán figyelte, ahogy ködbéli énje egyszerűen elsétál a babától, aki hirtelen keserves sírásba kezdett.
Diana oda akart rohanni, ám felrémlett benne, hogy ez csak valami ostoba álomkép, ezért megtorpant, ám a gyermek hangja bántó volt a fülének, egészen a szívéig kúszott, hogy megforgassa az érzelmeit.
Kirohant a szobából, és bevágva maga mögött az ajtót, a falnak támaszkodott, hogy hangosan felsírjon, akár egy gyermek.
Eltelt pár pillanat, majd a lány értetlenül törölte le arcáról a könnyeket.
Körbe nézett, és nem értette, hogy mi történhetett vele. Olyan érzése volt, mintha valamit kitöröltek volna a fejéből, és képtelen volt rájönni, miért is sírt az imént. Nem értette azt az űrt, ami benne égett, mintha valami mély, fájdalmas dolgot kitéptek volna a lelkéből.
Fájt.
Elgondolkodva a mögötte lévő ajtó felé fordult, és csodálkozva vette észre, hogy az 1-es számot viselő szoba bejáratán nem volt kilincs, mellyel benyithatna, pedig esküdni, mert volna rá, hogy azelőtt látott ott kilincset.
Kezdett biztos lenni abban, hogy álmodik, éppen csak felébredni nem tudott ebből a zavaros világból.
Értetlenkedve fordult a 2-es ajtó felé, melynek a kilincse még megvolt, és mikor lenyomta, be is engedte őt a szobába, ahol szürkén gomolygó köd fogadta, mintha a nagy semmibe érkezett volna.
Olyan érzése támadt, mintha már látta volna ezt a jelenetet, de a gondolat gyorsan tovaillant, ő pedig kíváncsian lépett beljebb a sűrű felhőbe. Megremegett a hidegtől, ami körül ölelte őt, karjait maga köré fonta, hogy megvédhesse magát a csontjáig hatoló fagytól.
Tél szagot érzett, mint amikor a városban a hó sárrá és tocsogós masszává olvad, a levegő megtelik autók bűzével, és a csatornák kellemetlen szagával.
Városi tél szag volt.
Megerőltette a szemeit, hogy a szürkeségben láthasson is valamit, mert úgy tűnt, mintha két alak rajzolódott volna ki a ködből.
Egy göcsörtös hátú, alacsony alak, egy idős hölgy, aki remegve támaszkodott a botjára, és egy kapucnis pulóvert viselő idegen, aki egyik kezét előre nyújtva állt. Úgy tűnt, mintha fogna valamit az ujjai között, de nem látta pontosan mi lehetett az.
Diana közelebb lépett, hogy megszólítsa a két idegent, akik ügyet sem vetettek rá.
- Kérem, nincs semmim - a göcsörtös hátú alak könyörgött, öreg hangja volt, ami a sok dohányfüsttől rekedté vált. Hosszú szövetkabátot viselt, és egy piros táskát, mely egyáltalán nem illett hozzá.
- Biztos több van, mint állítod! - a másik felé bökött a valamivel, amit a kezében tartott.
Dianát döbbenet kerítette hatalmába, megmozdulni sem tudott a felismeréstől.
Megismerte az alak ujjai között tartott zsebkést, amit nagyon is jól ismert, ráadásul rájött, ki is a hang gazdája.
Még mielőtt közelebb lépett volna, jól tudta, hogy a kapucni alatt ő maga rejtőzik.
Diana volt.
Talán négy évvel azelőtti önmaga volt, az arca beesett, szemei alatt sötét karikák húzódtak, szájából kellemetlen szag áradt, ruhái foltosak, és büdösek voltak.
Ez ő volt, és emlékezett rá, hogy akkoriban mennyire sóvárgott a drogok után.
Sohasem felejtette el, hogy mennyire mélyre süllyedt akkor.
Még ezt az idős hölgyet is megtámadta, csak hogy vehessen magának anyagot valakinek az ellopott pénzéből.
Diana undorodva nézte önmagát, a gyomra kavarogni kezdett, mert tudta jól, mi fog következni ezután.
Nem volt kíváncsi a folytatásra, ám lábai nem engedelmeskedtek neki mindaddig, amig végig nem nézte, ahogy a függő, évekkel ezelőtti énje, beleszúr az öregasszony gyomrába, majd megrémülve attól, amit tett, kereket old.
Végre mozdultak a lábai, ő pedig kiszaladt a szobából.
Az ajtó csattanása visszhangot vert a folyosón, a némaságot megtörve, ám a következő pillanatban Diana nem értette, miért dobog olyan hevesen a szíve, és miért tűnt el hirtelen a 2-es számú ajtó kilincse.
Ismerős érzés volt ez a bizonytalanság, mintha már átesett volna rajta.
Értetlenül meredt vissza, majd a végtelen folyosón előre, és valami azt súgta neki, hogy nem akar benyitni a többi szobába.
Nem akarod látni mindazt, amiket az ajtók rejtenek - kúszott a fejébe egy gondolat, ő pedig hallgatott rá.
Elindult előre, hogy kiutat találjon, ám egyszerűen nem is haladt semmit, csak egy helyben toporgott.
Úgy érezte, órák teltek már el a fölösleges próbálkozással, mikor a folyosó másik vége felől felhangzott a lift nyekergő, tompa, súrlódó hangja, az egyetlen zajforrás rajta kívül, ami megtörte a csendet.
Azonnal visszafelé kezdett rohanni, mert ha a gép beindult, az azt jelentette, hogy valaki más is van itt.
Hevesen dobogott a szíve, hogy végre találkozhat valakivel, aki talán tudja, mégis mi történik velük.
Mert neki fogalma sem volt róla, és elveszve érezte magát.
Gyorsan szedte a lábait, és a lift hívó gombját nyomkodta eszeveszetten.
A kijelző azt mutatta, hogy a felvonó a B emeleten áll éppen, ezért, amikor kinyílt előtte a lift ajtaja, ő bepattant, és a B-t nyomkodta ész nélkül, amely ezúttal világított is.
Jól emlékezett, hogy érkezésekor csak a D gomb fénylett.
Lassan telt az idő, mintha valami igyekezett volna megakadályozni, hogy a B szintre érjen, ám végre kinyílt az ajtó, ő pedig kiugrott egy másik folyosóra, ahol a falak halványkékek voltak, sárga csíkkal. Hasonlított a saját emeletére, ám nem tűnt olyan végtelenül hosszúnak, mint az övé.
Összesen tíz ajtót számolt, és látta a folyosó végét is, de az csupán egy szokványos fal volt, elzárva az utat előtte.
Nem értette.
Hiszen a saját emelete végtelennek tűnt.
A lift fölé nézett, ahová a Bob nevet vésték fel.
- Ki vagy te? - egy gyermek kíváncsi hangja rángatta vissza őt a valóságba, és hátra nézett, ahol egy ötéves forma kölyök ácsorgott szerencsétlenül.
Olyan kicsi volt, a karjai túl vékonykák, az arca sápadt, mintha bármelyik pillanatban, egyszerűen eltűnhetne a semmibe.
- Diana vagyok - guggolt le a lány, hogy arcuk egy vonalba kerülhessen - És te?
- Bob - mutatkozott be a kisfiú.
- Bob, tudod, hogy hol lehetünk? - kérdezte, habár ostoba lett volna, ha elhiszi, hogy a kölyök jobb választ talál rá, mint ő maga.
A kisfiú csak megrázta a fejét.
- Mi van az ajtók mögött? - kérdezte kíváncsian az 1-es feliratú ajtóra mutatva.
- Nem tudom - vont vállat a lány, majd felállt, hogy benyisson, ám a kilincs nem engedett.
- Zárva van.
- Semmi értelme egy ajtónak, ami zárva van - értetlenkedett Bob, szemeiben egy felnőtt éleslátása villant meg, mozdulatai is határozottak voltak, nem illettek apró termetéhez. Felnyúlt, hogy kinyissa az ajtót, a kilincs pedig könnyedén mozdult meg, az ajtó egyszerűen kinyílt.
Diana nem értette.
Biztos volt benne, hogy mikor ő próbálta, zárva volt.
Gyanakodva nézett körbe, de ezen az emeleten sem látott kamerákat.
- Mégis mi a fene történik? - értetlenkedett, és meg akarta állítani a kisfiút, valamiért nem akarta, hogy bemenjen a köddel beborított szobába, ám Bob már bent volt.
- Ismerős... - suttogott a lány körbe nézve, és követte a gyermeket.
Nem számított, hogy ki lehet ő, mert már ketten voltak, és talán nagyobb eséllyel juthatnak majd ki innen.
A ködpamacsok megmozdultak lépteik nyomán, és amikor beljebb értek, Diana látta kirajzolódni két alak körvonalát, egy kutyáét és egy kisgyermekét.
Valamiért nem lepődött meg, amiért a kölyök Bob volt.
Nem tudta, hogy ez fog következni, de egy titokzatos érzés ezt súgta neki.
Kíváncsian figyelte a jelenetet, ahogy az ember és az állat önfeledten játszanak. Bob eldobott egy darab ágat, amit hűséges barátja farok csóválva vitt vissza neki. Ezt a jelenetet számtalanszor megismételték, miközben a kisfiú jókedvűen nevetett. Érezni lehetett, hogy azok ketten nagyon jól ismerik egymást.
- Zsepi! - Bob közelebb lépett a ködből kirajzolódott alakokhoz, ám ők tudomást sem vettek róla. Tovább játszottak.
- A kutyád? - kérdezte Diana, a kisfiú mellé lépve.
- Az volt - bólintott Bob, szemeiben pedig szomorúság ült - Emlékszem erre a napra. Az utolsó, hogy együtt játszottunk - a gyermek szemeiben könnyek gyűltek.
- Mi történt? - guggolt le a lány, megtörölgetve a fiú arcát.
- Nekem kórházba kellett mennem, és miközben ott voltam, Zsepit elütötte egy autó. Sohasem láthatom már őt! - Bob keservesen sírni kezdett, apró testét görcsösen rázta a zokogás - Ő volt a legjobb barátom - hüppögte.
- Akkor biztosan boldog élete volt - Diana sosem volt jó mások vigasztalásában, de nem bírta, ha egy gyereket sírni látott. Igyekezett a lehető legkedvesebb lenni vele - Mindenki boldog lehetne, ha lenne egy olyan barátja, mint te vagy - bíztatta a fiút, ám minden szava hiába való volt, a gyerek már hangosan sírt.
Diana nem tudott mit kitalálni, így felemelte Bobot, és a karjai közé kapva, kisietett vele a ködös szobából.
Talán ha nem kell látnia a jelenetet, sikerülhet megnyugodnia.
Letette Bobot a puha szőnyegre, aki értetlenkedve nézett fel rá.
- Mi történt? - csodálkozva törölte meg az arcát, és az orrát - Miért sírtam?
Diana értetlenül meredt rá a fiúra, majd az ajtóra, melyről hirtelen eltűnt a kilincs.
- Nem emlékszel? - kérdezte Bobot, aki csak megrázta a fejét.
- Mire? - gyermeki szemeiben kíváncsiság ült.
- A szobára...
Bob az 1-es ajtó felé fordult, majd összevont szemöldökkel nézett fel Dianára.
- Hiszen nincs is rajta kilincs.
- Tényleg nincsen - a lány felnevetett kínjában, mert akárhogy igyekezett logikus válaszokat találni, képtelen volt rá.
- De azon van kilincs - Bob izgatottan felpattant, és szinte azonnal benyitott a következő szobába.
Diana követte őt, és meg sem lepődött azon, hogy sűrű köd gomolyog odabent.
- Egy temető? - a lány kérdése akaratlanul is kicsúszott a száján, mikor a sűrű felhőkből sírhelyek alakja rajzolódott ki.
Bob egy férfi, és egy nő kezét fogta, akik valószínűleg a szülei lehettek, ám mivel háttal voltak neki, nem tudta megnézni az arcukat.
Lehajtott fejjel álltak egy sírkő előtt, az asszony vállai rázkódtak a sírástól.
Nagymama már odafent van? - Diana hallotta a ködbéli Bob hangját.
Igen, kicsim - válaszolt a nő szipogva, és magához szorította a kisfiút.
Miért halt meg?
Sajnos ilyen az élet. Már öreg volt, és fáradt. Megpihent.
- Apa, anya! - Bob a szülei felé kapott, ám a ködből kiemelkedő alakok, ujjai nyomán szertefoszlottak, és eltűntek a semmibe.
- Csak emlékek! - Diana megfogta a kisfiú kezét, és kihúzta a szobából, aki, miután újra a folyosón voltak, megint csak nem emlékezett semmire, ami történt.
És a kilincs is eltűnt az ajtóról.
- Emlékek... - gondolkozott a lány, és minél több szobába mentek be a kisfiúval, annál biztosabbá vált abban, hogy mindezek Bob, rövidke életének az emlékei voltak.
Csak ő tudta kinyitni az ajtókat, és miután kiléptek a szobából, rögtön el is felejtette, mi történt odabent, mintha egyszerűen kitörölték volna a fejéből.
És előre haladva, Bob egyre fiatalabbnak tűnt, bár az utolsó ajtó mögött is, csupán négy éves volt, és miután kiléptek a szobából, a folyosó végén álló fal hirtelen izzani kezdett, mintha valaki tűzzel égette volna a másik oldalról. A vakolat hullámzott, majd kékes színnel világítva, kör alakú rés nyílt rajta, egy hosszú, nagyon sötét alagutat tárva fel előttük. Diana mélyen a sötétségbe nézett, és a messzeségbe fényt látott felvillanni benne.
Bob félénken a lány mögé húzódott, tisztán érezhető volt, mennyire megijedt a jelenségtől.
- Mi ez? - remegett a hangja.
- Bárcsak tudnám - sóhajtott a lány, és lélegzet visszafojtva várta, mi fog történni.
A kék körből egy alak bontakozott ki lassan.
Fekete ruhát viselt, fekete haja volt, hófehér arca, mint a porcelánbabáknak, és ragyogóan kék szeme, melyek biztatónak tűntek, mintha hangtalanul azt üzenték volna, hogy nincs mitől félni.
Mikor a férfi észrevette őket, összevonta a szemét, és értetlenül meredt Dianára.
- Ki vagy te? - a hangja szinte simogató volt, mégis kiérződött belőle a zavar - Neked nincs helyed ezen az emeleten! Mit keresel itt?
- Te ki vagy? - kérdezett vissza a lány - És mi ez a hely?
- Bob! - a férfi úgy döntött, figyelmen kívül hagyja a lányt és a kérdéseit, és ellépett mellette, hogy mosolyogva guggoljon a kisfiú elé, akinek hirtelen eltűnt minden félelem az arcáról. Barátságosan nevetett rá a feketébe öltözött férfira.
- Honnan tudod a nevem? - kérdezte a gyermek ártatlanul.
- Sokat tudok rólad - a férfi finoman megsimogatta a fiú arcát.
Diana védelmezően közbe akart avatkozni, ám valami nem engedte őt mozdulni.
Úgy állt ott, mint egy szobor, végtagjai ólomsúllyal tartották őt vissza, és amikor megszólalt volna, a szájából egyetlen hang sem jött ki.
A férfi, figyelmeztető pillantást vetett Dianára, de figyelmét nem vonta el a gyermekről.
- Te ki vagy? - kérdezte a fiú, apró ujjaival megérintette a férfi arcát - Hideg a bőröd.
- A nevem Ros, és egy enkeli vagyok.
- Mi az az enkeli?
- Sokféleképpen neveznek minket. Angyalnak, halálnak, révésznek - sorolta a férfi, kedves szemeit le sem véve a fiú arcáról.
Diana úgy érezte, mintha hipnotizálta volna Bobot.
Hiszen bárki más értetlenkedve fogadta volna ezt a vallomást, ám Bob csak mosolygott tovább.
A lány végre kezdte felfogni, hogy mi is történik pontosan.
- Meghaltam? - a kisfiú nemes egyszerűséggel tette fel a kérdést, mintha életének vége mit sem jelentett volna számára.
- Igen - bólintott Ros, majd felegyenesedett, és kezét nyújtotta Bob felé - Végleg magad mögött hagytad az életedet, és megszabadultál minden emléktől, mely vissza foghatna attól, hogy újjászülethess.
A gyermek könnyedén fonta ujjait a férfi tenyerébe, és hagyta, hogy a kéken világító kapu felé tessékelje őt.
- Hideg - csodálkozott Bob, mikor megérintette a kaput.
- A halál hideg - ismerte el Ros - Ám kevésbé rémisztő, mint hiszed.
- Nem félek!
- Bátor gyerek vagy Bob - mosolygott rá az enkeli - Menj hát be a kapun, hogy végleg elhagyd az élők világát!
A kisfiú mosolyogva bólintott.
- Viszlát, Diana - fordult hátra, mielőtt gondolkodás nélkül átment volna a kéken világító lyukon. Apró alakját gyorsan elnyelte a sötétség.
Ros komoran fordult Diana felé, aki végre meg tudott mozdulni.
- Mégis mit keresel másnak a felejtésében? - követelt válasz a férfi.
- Először is, fogalmam sem volt arról, hol is lehetek, másodszor, egyszerűen lehozott a lift ide.
- És most már tudod hol vagy?
- Van róla elképzelésem... - Diana körülnézett - Tehát meghaltam? - kérdezte.
- Igen - bólintott Ros - Mint mindenki, aki a felejtőbe kerül.
- Mi ez a hely? Talán a purgatórium?
- Vannak, akik így nevezik, de ez egyszerűen csak a felejtő. A hely, ahol megszabadulhatsz életed minden emlékétől, hogy a lelked felkészülhessen az újjászületésre.
- Egyetlen könyvben sem olvastam még erről - értetlenkedett Diana - Nem is hiszek Istenben!
- Ez nem hitről, vagy hitetlenségről szól - magyarázta az enkeli - Ez az élet és a halál rendje, az én dolgom, pedig, hogy átsegítsem a megtisztult lelkeket a túlvilágra.
- Mi fog történni Bobbal? - aggodalmaskodott a lány, a kék fény felé nézve.
- Nemsokára újjászületik majd, és kap egy új esélyt az életre. Ahogy te is, amint átkelsz.
- Vagyis a szobák emlékek?
- Olyan mély emlékek, melyek egészen belédivódtak, s amelyektől meg kell szabadulnod ahhoz, hogy átkelhess! Nem szennyezheted be új életedet egy régi létezés emlékeivel.
- Tehát végig kell mennem a szobákon...
- Igen. Ha az utolsóból is kijössz, megnyílik a kapu, hogy beengedjen a túlvilágra.
- Ez hihetetlen. Képtelenség... - Diana nem akarta elhinni mindazt, amit hallott, de legfőképpen azt nem tudta elfogadni, hogy halott.
- Kérlek, térj vissza a saját folyosódra, és kezdd meg a felejtést! Ha nem teszed, örökre itt ragadsz, és dühös szellemmé válsz idővel.
- Talán a magam fajtának nem is jár újabb esély. Talán a legjobb, ha itt maradok.
- Diana - az enkeli egészen közel lépett a lányhoz, és tenyerei közé fogta az arcát. Ujjai valóban hidegek voltak, de puhák, és érintésük nyugtatólag hatott a lányra - Lehet, hogy bűneid súlyosak, ámde senki nem ítélkezhet rajtad, hiszen nem ismerik lelked titkait, se a gondolataidat. És nem is ítélkezik senki. Neked, magadnak kell elengedned az életedet, és elfogadni, hogy kaphatsz egy új esélyt. A következő létezésed talán boldogabbá tesz majd, mint ez - Ros kedvesen mosolygott, barátságos kék szemeit, le sem vette a lány arcáról - Megígérem neked, hogy én foglak átsegíteni téged, ha készen állsz! - bólintott, majd hirtelen elengedte a lányt, és belépve a kék körbe, eltűnt a semmibe.
A kapu bezáródott, Bob folyosója pedig hirtelen elcsendesedett.
Diana teljesen egyedül maradt a gondolataival.
Nem akarta elhinni, hogy ez a valóság.
Egyáltalán nem emlékezett a saját halálára, és bármennyire is próbálta az agyát megtornáztatni, képtelen volt rájönni, mi történhetett.
Volt valaki mellette, vagy az utolsó pillanatban is egyedül volt?
Ha tényleg meghalt, van e valaki, aki emlékezni fog rá?
És vajon igaza van e Rosnak abban, hogy esélyt kaphat egy jobb életre?
Még ő is, aki számtalan szörnyűséget tett meg élete során, aki mindenkit eltolt magától, megszabadult a babájától, drogozott, és ivott, ha kellett lopott, és aki még ölt is?
Az ilyen ember érdemel e egyáltanán még egy esélyt?
És mi lesz akkor, ha újra csak elrontja?
Kétségbeesetten ült le a fal mellé, és kezeibe temetve arcát, igyekezett tisztán gondolkodni.
Sohasem hitt semmiben.
Se Istenekben, se vallásokban, nem volt elképzelése arról, mi is történik valakivel a halála után.
Azt hitte, ha valaki meghal, egyszerűen ennyi volt.
Nem foglalkoztatta lélek, és újjászületés, se Mennyország, vagy Pokol.
Mégis idekerült, a Felejtő nevű helyre, ahonnan egyetlen kiút van, ha végigéli az összes emlékét, melyek a lelkébe ivódtak.
Az enkeli szerint legalábbis.
Sokáig maradt mozdulatlan, majd végül összeszedte magát, és lassan megindult a lift irányába, mely nyitott ajtókkal várt rá.
Megnyomta a D gombot, és a felvonó rögtön életre kelt.
Nem volt biztos abban, hogy képes lesz újra élni az emlékeit, hiszen tudta, mennyi fájdalmas és mennyi szörnyű dolog történt vele élete során, ám azzal is tisztában volt, hogy a fájdalom gyorsan el fog múlni, hiszen amint elhagy egy szobát, minden kiesik a fejéből, mely odabent történt vele.
Lassan rájött arra, hogy az első két szobában is hasonlóképpen történhetett.
Nem értette, miért sírt, és miért remegett, mikor kilépett az ajtókon, és bármennyire is szerette volna felidézni mi történhetett odabent, képtelen volt erre.
A lift kattanva állt meg Diana emeletén, aki kiszállva a felvonóból, kétségbeesetten nézett végig a végtelennek tűnő ajtókon.
- Túl sok emlék - suttogta a csendbe.
Valamiért mégis megmozdult, hogy a 3-as szoba felé vegye az irányt.
Leginkább az enkeli tekintetei voltak azok, melyek hajtották őt előre, mert amikor belenézett a szemeibe, különös nyugalom fogta el őt, és újra akarta élni ezt az érzést, ami azt sugallta, hogy valaki törődik vele.
Ha nem is az újjászületés lehetősége volt, ami hajtotta őt előre, mégis volt egy oka arra, hogy végig menjen a szobákon, és szembe nézzen saját életének a hibáival, vagy akár az örömeivel, melyeket majd szépen lassan elfeled útja során, hiszen amint az utolsó szobából is kijön, üres lesz, és elhagyatott. De lesz egy angyal, aki majd átkíséri őt valahova máshova.
Diana végül nyelt egy nagyot, és összeszedve minden erejét, határozottan benyitott a 3-as szobába.
6476
Siposne Marica - 2019. december 18. 18:22:52

Szervusz Sára!

Nagyon jó!
Tetszett.
Gratulálok!
Marica

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.