Magdus Melinda: Nekrológ egy asszonyért
Nézem az emberek arcát. Némelyeké szürke, unott és fáradt. Hasonlítanak a haláltáborokba elhurcolt zsidókéhoz, akiket megsárgult fotókon láttam Auschwitzban. Pedig nem olyan drámai a sorsuk, mint nekik volt, mégis kiül arcukra az elmúlt napok, hónapok, évek keserűsége. Mintha azt éreznék, hogy útjuk nem vezet sehová, csak a kilátástalanságba. Pedig csak dolgozni igyekeznek, netán vásárolni, vagy talán orvosi vizsgálatra. Csupán a diákok ülnek. Mélyen a telefonjukat bámulják. Nem létezik számukra a külvilág. Észre sem veszik, hogy egy aggastyán férfi a botjára támaszkodva áll felettük. A kisgyermekes anyuka látványáról sem jut eszükbe semmi. Legfőképp az nem, hogy át kellene adniuk a helyüket. Mintha ott sem lennének, levegőnek nézik őket. A buszsofőr arcáról is lerí, hogy a végtelenségig unja már, hogy ugyanazon az úton kell járnia minden nap ugyanazokkal a keserű arcú emberekkel.

Eközben egy asszony kihűlt a hideg konyhakövön. Nem érzi többé már a hideget. Ruhája hiányos, az alkohol nem tudta átmelegíteni kellőképpen. Ellenkezőleg. Tudattalanul, aztán eszméletlenül, végül pedig mozdulatlanul hevert a kövön. A férje átlépett felette. Borgőzös arca sápadt, fénytelen, tegnap óta nem evett ő sem. De nem is hiányzik neki. Megszokta már, hogy az ételre nincs szüksége, csak a mindennapi bor legyen meg. A tüzelő árát már rég leeresztette a torkán. Mire a mentők kiérkeztek már 9 órája halott volt a felesége. Talán azt hitte, hogy csak a részegség miatt nem bír felkelni a hideg kőről. Aztán később rájött, hogy nem szokott ilyent csinálni az asszony. Késő délelőtt már talpon szokott lenni bármennyit is ivott előző nap. Már délután két óra volt és már gyanús volt a férfinek, hogy felesége nem akar felkelni. Ekkor próbálta felkölteni, de élettelen, megmerevedett teste nem akart feléledni. Negyven évvel ezelőtt még milyen szép arcú nő volt a felesége. Barna hosszú haja vállát takarta, szemében fény csillogott. Mára összeaszott sovány öregasszonnyá vált. 58 évet élt, ebből harmincat nyomorban. Sokáig bírta, szívós teste és a lelke volt. Sohasem panaszkodott. Türelmesen koptatta a hivatal székét, amin órák hosszat várakozott a csekélyke segélyre, melyből kenyerét és a legszükségesebb élelmiszereket megvásárolhatta. Három lányt nevelt fel valahogyan, maga sem tudta, hogy hogyan. Éhesek sosem voltak a gyermekei, az ételt mindig kiteremtette számukra. Ideje korán kirepültek a szegényes fészekből, siettek párra találni és boldogabb jövőt remélve. Megmenthetetlen volt az élete. Pár éve bekerült az elvonóra, ahonnan hazajövetele után ráivott a gyógyszerre és kezdődött minden elölről. A kóbor kutyák voltak a barátai. Talán mert érezte, hogy sorstársaik egymásnak. Megérezték egymás nyomorúságát. Egy kenyérvég darab mindig jutott nekik. Megsimogatta őket és babusgatta, mint régen a kicsinyeit. Régóta nem látogatták már őt a lányai. Az unokáit csak pici korukban látta, hiányoztak neki. De még őértük sem tudott lemondani az alkoholról. Boncolás után szívinfarktus szerepelt a halotti bizonyítványon a halál okaként. Hajnali öt órakor szenderült jobblétre. Egy élet befejeződött, csúfosan és végérvényesen. Nem sokan siratták meg. Az előítélet erősebb a sajnálatnál is. Ennyi sem jutott neki, hogy elsirassák. Eltűnt a Föld színéről egy ember, csekély nyomot hagyott maga után. Talán ez volt a karmája, talán ez volt a sors könyvében megírva, ki tudja? Megkönnyebbült az biztos.

A megállóhelyeken tülekednek leszállni a megfáradt arcú emberek. Nagyon sajnálják magukat azért, hogy ma is dolgozni kell menniük. Ha tudnák, hogy a megfagyott asszony egyetlen álma évek óta az volt, hogy munkája lehessen? Ha dolgozott volna, akkor nem a fagyos konyhakövön érte volna a vég. Ők csak magukat siratják, mert nem látnak tovább az orruknál. Utaznak nap, mint nap a sötétségben. A saját sötétségükben, ami a fejükben van. Miközben másnak még kenyér sem jut az asztalára. Sokan mit nem adnának azért, hogy munkájuk legyen. Halálra ítéltnek érzik magukat, de a halál a máshol szedi áldozatait. Igen, a kihűlt konyhaköveken, amelyek soha többé nem melegednek már fel.
5486
Magdus Melinda - 2020. január 02. 19:17:31

Kedves Magdi!

Köszönöm olvasásod és együttérzésed. Valahol megértem az alkoholistákat. Amikor már olyan mélyre süllyedtek az alkoholizmusban, hogy nem tudnak kitörni belőle ott már csak egy súlyos betegség változtathatja meg sorsukat és az élni akarásuk. Apukám példájából veszem ezt, ő az utolsó 12 évében egy kortyot sem ivott, mert agyvérzést kapott, azelőtt pedig ritkán volt józan. Talán innen van bennem az empátia irántuk.

Üdv. MelindaRose

6191
Magdolna43 - 2020. január 02. 16:37:10

Kedves Melinda!
Meghatott írásod, bár nem tudom megérteni az alkoholisták lelkivilágát, nem tudom, hogy jut odáig egy ember, hogy tönkre tegye a saját , sokszor a családja életét, több ismerősöm, volt, akik jó emberek voltak és már a temetőben vannak.
Ennek ellenére sajnálom őkel, sok csalódás, sikertelenseg juttatja őket oda, ahonnan már nem tudnak felkapaszkodni?
Sok szeretettel gratulálok írásodhoz és sajnálom a szerencsétlen asszonyt.
Magdi

5486
Magdus Melinda - 2020. január 02. 11:00:41

Drága Babu!
Köszönöm jelenléted írásomnál. Egyedül nehéz kilábalni a mocsárból, segítő kezek nélkül. Férje és gyermekei is magára hagyták hősömet, önerejéből pedig nem tudott kimászni a gödörből. Én legalábbis így gondolom. Láttam már több hasonló élethelyzetet.
Örültem eltérő véleményednek is! Smile Melinda

5548
babumargareta - 2019. december 27. 19:58:10

Drága Melinda !
Nagyon értékes ,értelmes írás, de valahogy hiányzik belőlem a részvét,aki ily módon csúfot űz magából és nem is éli az egyetlen megadandó esélyt az élethez.
Sajnos ,sok ilyen eset van ,amikor valami okból,az ital a legelfogadhatóbb mentség a bánat legyűrésében..
Soha nem fogom megérteni az ilyen embereket.
Mindig vannak alternatív megoldások. Szépen gördítetted a történetet.Éreztem ,hogy valahogy szíven markolt Téged!
Sok szeretettel gratulálok Melinda kedves !.....Babu

5486
Magdus Melinda - 2019. december 27. 17:32:12

Kedves Rita!

Köszönöm a látogatásod nálam. Jobb sorsot érdemelt volna ez az asszony, akiről a nekrológom szólt. Sajnálom, hogy ilyen szomorú vége lett az életének.

Örültem Neked! Smile Melinda

6542
ritatothne - 2019. december 27. 08:53:07

Kedves Melinda!

Együttérző, szép, szomorú írásod érdeklődéssel olvastam. Bizony, sok gyerek felejti el, hogy mennyit tett érte az édesanyja, amíg felnőtt lett belőle. A legegyszerűbb az ítélkezés és a szerencsétlen sorsa jutott embertől való eltávolodás. Lehet, hogy a szeretet még segíthetett volna rajta.

Szeretettel: RitaRose

5486
Magdus Melinda - 2019. december 26. 17:19:39

Drága Kitti!
Köszönöm, hogy elolvastad és véleményezted írásomat. A szerencsétlen asszony sorsa megérintett, személyesen ismertem őt és sajnáltam, hogy az italhoz menekült élete megoldhatatlan problémáinak elfeledéséhez. Írásomban párhuzamot kívántam mutatni arról, bár személyesen nem ismerhetem minden buszon utazó ember életútját, hogy mennyire búval bélelten, már már szomorúan indulunk útnak reggelente munkahelyünkre vagy bárhová máshová. Az asszony, akiről a nekrológ szól, régen dolgos munkásember volt, de lecsúszott a lejtőn és már nem tudott felemelkedni. Magamból indultam ki, amikor "általánosítva" írtam az idézett részben az utazó közönségről. Én vidáman járok dolgozni, mert szeretem a munkámat és a munkatársaimat is.
Köszönöm, hogy nálam jártál.

5396
Kitti - 2019. december 25. 16:14:04

Drága Melinda!
Értem én, hogy együttérzés vezérelte írásodban az asszonyt emelnéd ki, aki volt anya, és szeretett is hajdan, no és nyilván őt is szerették. Aztán kiderül persze, hogy vagy ő nem szeretett jól, vagy őt nem úgy szerették, ahogy szüksége volt rá, ezért aztán pótszerre volt szüksége, és inni kezdett. Az alkoholos leépülés pedig roppant látványos. Nincs az a munkaadó, amelyik -ha észleli - alkalmazná.
Talán köt hozzá valami érzelmi szál, vagy csupán a szánalom íratta veled e nekrológot. Mégis csak megírtad, ami jó dolog. Azonban az utolsó bekezdésedben írottak bizony az olvasóra is vonatkoznak! Idézem: "A megállóhelyeken tülekednek leszállni a megfáradt arcú emberek. Nagyon sajnálják magukat azért, hogy ma is dolgozni kell menniük. Ha tudnák, hogy a megfagyott asszony egyetlen álma évek óta az volt, hogy munkája lehessen? Ha dolgozott volna, akkor nem a fagyos konyhakövön érte volna a vég. Ők csak magukat siratják, mert nem látnak tovább az orruknál."
Felháborító általánosítás. Nem tudható, hogy közülük éppen ki temette el a gyermekét, ki megy éppen a munkaügyi hivatalba, mert ő pont úgy munka nélküli. És egyébként is. Miért kellene csillogó szemmel munkába indulni? Sokunknak semmi örömöt nem okoz, csupán a megélhetés lehetősége a munka. Nem beszélve arról, hogy nem az emberek, az utazó közönség tehet arról, hogy meghalt egy szerencsétlen asszony, akin átlépett a férje...

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.