Dr.Horváth Gábor: Adós, fizess!
Nyomasztó a mi adóságunk akkor is, ha nincs, aki sürgetőn a tenyerét nyújtaná. Rövid a rováslajstrom; tisztelet, emlékezés, főhajtás. Nem sok ugye? Mégis, ezek híján eleink fényes múltja lassan feledésbe merül, hírnevét ordas érdek könnyedén csorbítja. . .
Ha csak a vérszerződés időszakáig nézünk vissza a megtett útra, akkor is láthatjuk; nagy a baj, hisz úrságunk alapítójáról, Álmos nagyfejedelemről, néhány elhanyagolható mondatnál egyebet nem jegyzett le a Hóman-Szegfű féle "Magyar történet". . . Márpedig fiataljaink, ma is eme szerény honfiúi érzelemtől vezérelve megírt, háromezer oldalas mű vezérfonala mentén okulnak.
Hasonlóképp szégyenletes Álmos fia Árpád dicsfényének homályban tartása. Ez az írás, az Ő nemzetsors fordító fegyvertényeit eleveníti fel ébresztő gyanánt; az al-dunai hadjáratot, a brentai csatát, a honmegtartó pozsonyi diadalt. Egyben az elhatalmasodó közönyt kárhoztató vádbeszéd.
Tiszteletreméltó tudós történészeink kutatnak, publikálnak - illesse őket örök hála, megbecsülés érte - ám szavuk alig hallik egymás fülénél messzebbre. Még ma is szűk körben hirdethetik csupán az eltagadott valót, pedig, ha van valami, ami reményt adhatna borúlátó nemzetünknek lélekromboló időkben, hát egy dicsőséges múlt ismerete bizonyára az lehetne. Sokan emelnék fejüket büszke méltósággal újra magasabbra, mondván; példát mutatok én is! Nem leszek alábbvaló öregapámnál. . .
A Hóman-Szegfű féle "Magyar történet" sommás következtetései nemcsak hogy tévesek, de stílusukat tekintve egyenesen vérlázítók, kegyeletsértők. Hogy miket állítanak? Sápadjunk!
"Érthetetlen, hogy a honfoglalás küszöbén Árpád fejedelem, Bizánc kérésének engedve miért indított háborút az Al-Dunai bolgárok ellen?"
Egyszerű katonaviselt iparos, vagy parasztember tudta volna a választ: hát azért, kedves "szaktudor" urak, hogy Simeon cár ne tudja megsegíteni főerőivel a Tiszántúlt és Erdőelvét megszállva tartó hadait. Ha nem ezt teszi, hazatérő törzseink soha nem értek volna célba. A honvissza-foglalás véres kudarcba fulladt volna. . .
Nem kevésbé meglepő a következő megállapításuk sem:
"A brentai csatában csúcsosodott ki az éppen csak letelepült magyarok rabló hadjárata". (Ha úgy tetszik; kalandozása.)
Szögezzük le már az elején; az itáliai hadjárat (898 és 900 között) eleink zseniálisan végbevitt, sikeres hadivállalkozása volt a háromszoros túlerőben lévő Berengár király seregei ellen, s mi több; szerves része a honfoglalásnak. Ősapáink, e győzedelmes csata következményeként vehették végleg birtokukba Dunántúlt.
Hogy ama tanulmány íróit mi vezérelhette? Tudatlanság? Aligha. . .
Sokkal inkább valamiféle alantas érdek kiszolgálása. Mert úgy vélem, hogy egy tévedés még elmegy, kettő már elgondolkodtató, ám három az tendencia.
És harmadiknak ott van mindjárt az elhallgatott 907. esztendei Pozsonyi diadal. . . Fiataljaink okulására tankönyveinkben néhány jelentéktelen sornál egyebet írtak-e róla? Nem. Pedig, ha ott Árpád nagyfejedelem serege nem futamította volna meg a szintén többszörös túlerőben támadó német hadakat, hát akkor ma nincs Magyarország. . .
Ezzel szemben hosszan taglalják a vesztes Augsburgi csatát. Nem érdekes?
Ferenc József, ez az utókor által felmentett, véres kezű háborús bűnös - a magyar nemzeti öntudat csorbítását célzó - történelemhamisító rendelkezése a mai napig érezteti hatását, noha tényadatok garmadája rángatja nemtelen művéről a hamisság leplét. Legalább mi magunk ne igazoljuk, e népét megvető Habsburg dicstelen szándékát!
Szégyenletes, de még ma is akadnak szolgalelkű Budenz Józsefek, Hunfalvy Pálok*, akik behódolnak egy nemzetrontó akaratnak. . .
Hagyjunk fel végre a magyarok rabló célzatú kalandozásainak felemlegetésével, mert előbb-utóbb magunk is annak hisszük!
Nevezzük csak azokat az aprólékosan kidolgozott katonai akciókat tisztes nevükön honvisszaszerző és honmentő hadjáratoknak!
Ami pedig a zsákmányolást illeti; úgy vélem, az ellopott kincsek visszavétele nem rablás, sokkal inkább megkésett igazságtétel.

* Nomen est omen: Jozef Budenz, Paul Hunsdorfer

Ám az is, aki csak a végkifejletet hajlandó látni, elgondolkodhatna a háborúk természetén: volt-e a történelem során akár egyetlen egy is, melynek végén a győztes ne vitt volna magával a legyőzött javaiból ezt-azt? Nem.
Ott van mindjárt Nagy Károly, Frank-Római császár, aki szekérszám hordatta palotájába a lerohant Avar Kaganátus kincseit, mégsem nevezi sehol rablónak az elfogult nyugati világ. Ehelyett magasztalja inkább, s a "Nagy" előnévvel illeti.
Na, ezek a "Nagy" előnevek megérnek egy kis kitérőt. Vegyük például, az Árpád korabeli Nagy Alfrédot, aki Angliává szervezte az addig mindenféle kapcsolat nélkül egymás mellett élő angol és szász törzseket. A Dunántúlnál is kisebb területű alkotása kérészéletűnek bizonyult, s halá-la után részeire hullott, ám tettéért a népe máig magasztalja.
A már említett Nagy Károly birodalma, a császár halálával szintén semmivé lett, dicső nevénél egyéb nem is maradt utána.
Nagy Ottó Német-Római birodalma sem húzta tovább kétszáz esztendőnél, nem úgy, mint dicső neve, mely a köztudatban máig él. . .
Ezzel szemben Etele nagykirályunk, a fél világ ura, az egységes Európa első megálmodója nem érdemelt más elnevezést, mint az "ördögtől való hun", avagy Atilla az "Isten Ostora." Az államalapító avar Baján kagán ma már alig ismert, noha az ő nemzete nem tűnt el nyomtalan - mint ahogy a hivatalos magyar történetírás ma is állítja -, hanem, Árpád nagyfejedelemmel az élén érkező testvérnépe oldalán éli mindennapjait Magyarhonban. Álmos, szabir fejedelem, aki Etelközben az onogurokkal szerződött, s máig élő államot alapított, fia Árpád, aki e népet bő ezeregyszáz esztendeje hazavezette, egyszerűen csak Álmos és Árpád.
Nekünk is fejet kellene hajtani végre legjobbjaink előtt, hisz dicső neveik a rájuk dobált sár alól is tisztán fénylenek.
. . . Nagy Etele, Nagy Baján, Nagy Álmos, Nagy Árpád. . . Se eleje, se vége nagyjaink sorának, és mi, hálátlan utódjaik, jóformán azt sem tudjuk, porladó csontjaik merre nyugszanak?
Restelkedve kérdezem: rajtunk kívül van-e nemzet, amely országalapító nagyfejedelmét illőképpen ne méltatná? Nincs. Állami ünnepeink nem emlékeznek rá, nyughelyét csupán lelkes amatőrök kutatják. Tankönyveink épphogy csak említik, zömmel sarjairól, az Árpád-házi királyokról szólnak. . .
Lássunk néhány tollvonásnyit a korabeli Európából!
Ez idő tájt, a széthullott Avar Kaganátus keleti felének romjain Simeon, bolgár cár uralkodott. A bizánci fenyegetettség nem engedte, hogy na-gyobb katonai erőt állomásoztasson itt, de azért rajta tartotta szemét legújabb provinciáján.
Pannónia a Keleti-frank birodalom ingatag határtartománya, amolyan gyéren lakott gyepűvidék, amelyet felderítő szándékkal már meg-meglátogattak a Kárpát-medencébe készülődő magyarok.
A három részre szakadt Frank-Római birodalom a múlté, provinciái önállósodni akartak. Ezek a kis fejedelemségek, királyságok próbáltak ellenállni dél felől az arab, északról a viking, keletről a morva és magyar törekvéseknek úgy, hogy a főhatalomért időközben egymás ellen is véres harcokat vívtak.
Árpád nagyfejedelem, hogy az új hazába vonuló népétől távol tartsa Simeon cár főerőit, szövetséget kötött Bölcs Leó - már amennyiben egy róka bölcsnek mondható -, bizánci császárral a bolgárok ellen, és megsegítésére legidősebb fiát küldte az Al-Dunához segédhadakkal.
És, mint tudjuk, Levente horka híven teljesítette apja parancsát. . . Élete árán is elérte hadicélját; bolgár sereg nem kerülhetett vonuló tör-zseink hátába. . . Igaz, bizánci árulás következtében végül odaveszett az általa vezetett két hadosztályból a Jenő törzs színe virága, önfeláldozásuk mégsem volt hiába. Mi több, igaz történelmünk legszebb lapjaira való akkor is, ha a tankönyvekben idézett Hóman-Szegfű féle "Magyar Történet" e nemes áldozatot csúfos vereségnek minősítette.
. . . Amikor Árpád népe Pannóniáig ért, számottevő erő már nem állta útját. A Keleti - Frank birodalom élén egy karintiai-pannóniai őrgrófból lett király, Arnulf állt, s mint a kiskirályok közt legerősebbet, őt kérte fel Formosus (a később holtában is perbefogott) pápa, hogy tegyen rendet Itáliában, mert ott két önjelölt gróf pusztította egymás népét a császári koronáért.
Ez a két trónkövetelő Berengár friauli és Lambert spoletói őrgróf volt.
Arnulf, a Római császári cím fejében vállalta a feladatot, de hamarosan haza kellett térnie, részben megromlott egészsége, részben a morva fejedelemség erőszakos fellépése miatt Felső-Pannóniában.
Ám, hogy mégis teljesíthesse a pápának tett ígéretét, az új császár Árpád nagyfejedelem segítségét kérte, amit Ő el is fogadott.
Talán még haza sem értek Arnulf kérelmező követei Regensburgba, mikor Csepel szigetén megszületett az itáliai hadjárat terve, melynek eredménye a Brenta folyónál megmutatkozott. . .
Aztán, a "civilizált" nyugati világ (amely népünkkel ellentét-ben még a fehérneműt is csak hírből ismerte), félni kezdett, valós veszélyt látott a hirtelen szomszéddá lett "barbár" magyarokban. Arnulf császár utódja, a gyermek Lajos, tanácsadói szavára hallgatva kiadta hát hadainak elhíresült parancsát: "Ugros eliminandos esse." A magyarok kiirtassanak!
Bizonyára végbe is vitték volna e keresztényinek aligha mondható szándékukat, ha Árpád nagyfejedelem személyében nem állja útjukat egy zseniális hadvezér.
Pozsony mellett csapott össze akkor kelet és nyugat, s hogy ki győzött?
Nem kétséges, hisz itt vagyunk, élünk.
Csak - megboldogult Padányi Viktor szavaival élve - értetlenkedve állunk hivatalos történetírásunk feltűnő közönye előtt. . .

Rovásnyit se törölj tartozásunkból, Árpád urunk!
Ne, amíg hasztalan keressük enyésző sírodat!
Ne, amíg rólad hallgatunk, s hegyeknek mondunk
árnyékodban lapuló, aprócska dombokat!
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.