Kondra Katalin: Ha a karácsonyfa mesélni tudna...
Ilyenkor sokaknak eszébe jut, milyenek voltak a régi, gyermekkori karácsonyok.
Szenteste, amikor a kis fát a gyermekeim feldíszítették és megállapítottuk, hogy nem a méret a lényeg, mert szebb lett, mint a tavalyi plafonig érő, eszembe jutott, gyermekkoromban nekünk mindig két karácsonyfánk volt.
Ez a hagyomány mindaddig kitartott, míg volt a családban kisgyermek aki elhitte, hogy a karácsonyfát az angyalok hozzák.
Nem volt szokás viszont az ajándékozás, csak mi a húgommal kaptunk mindig valamit, mert mi voltunk a legkisebbek. Általában ilyenkor lett új kabátom, mert a tavalyit már kezdtem kinőni, de egyszer hajas babát is kaptam, és az olyan csodálatos emlék ma is, hogy verset írtam róla.
Most, hogy visszagondolok, érzem kellett a két fa, mert a plafonig érő gyönyörű, a tiszta szoba éke lett és tilos volt addig hozzá nyúlni, míg a házszenteléskor meg nem szentelődött.
A kis fa, a nappali szobában, a szekrényen kapott helyet, arról szabad volt cukrot enni, és bármikor gyönyörködhettünk benne, de én akkor úgy éreztem, mi nagyon gazdagok és jók vagyunk, hogy az angyalok mindig két fát hoznak.
Bizonyára nem gondoltátok, de nekem a szaloncukor evés volt az elsőszámú karácsonyi foglalatosságom. Komoly feladat volt ez, mert minden darab felett testvériesen osztozkodni kellett, így tanulgattam számolni: egy neked, egy neki stb... az összesen hat cukor.
A kis fáról két- három nap alatt el is tünt a szaloncukor, ezért aztán nagyon vártuk a házszentelést, hogy a másik fáról is ehessünk.
A házszentelés egyébként is nagy ünnepnek számított, ilyenkor a szüleim befűtötték a tiszta szobát, az asztalra fehér terítő, két gyertya közé feszület került, a porcelán tányérra gondosan
összehajtogatott pénz, tiszteledíj a szertartást végzőknek (pap, kántor, minisztráns), a tányér jobb és bal oldalán némi aprópénz is oda volt készítve a hírvivő csengettyűsöknek.
Mi a húgommal, a kapuban vártuk, mikor érnek hozzánk...
A megszentelt szaloncukor jobb ízű volt a többinél, gyorsan el is fogyott, a nagy fáról azonban a nagyobb testvérek szedhették le a cukrot, mi a húgommal tőlük kaptuk és én meg voltam győződve, hogy amíg szedik eszik is, és így nekünk kicsiknek kevesebb jut.
Amikor a fa jól ki lett fosztva, amikor csak az üres szaloncukros papírok lógtak rajta, "szabad a gazda" módjára lehetett cukorra vadászni, ki amit talált az az övé volt.
Mindez a 80- as években történt, amikor híján voltuk a bőségnek, akkoriban a szaloncukor ritka csemegének számított és mi kizárólag a konzum változatot ismertük.
Hajnali kávém fölött merengve próbálok ünnephez illő komolysággal kutatni az emlékeim között, de csak ilyen mosolygásra késztető dolgok jutnak eszembe, úgy tűnik a komolysághoz kissé még fiatal vagyok.
6643
szikra60 - 2019. december 31. 10:10:18

Kedves Katalin! Nekem a mai napig is a konzum szaloncukor a kedvencem, bár egyre inkább vadászni kell utánna. (Az édességgyártók talán cikinek tartják? Nem tudom...) Kedvesen megírt karácsonyi művedhez gratulálok! Éva

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.