Hodos Éva: Fesd meg az emlékeim
Napok óta hullottak az égből a fehér pelyhek, mintha a természet is karácsonyra készülődne.
A havazást hideg szélrohamok kísérték, teleszórva apró hópelyhekkel az emberek arcát, s bebújva a kabátok alá. Éva néhány perccel hat előtt lépett ki a ház kapuján. Csizmájával a frissen esett havat taposta, mely elnyelte léptei zaját. Megállt egy pillanatra, majd arcát felfelé tartva nagyot szippantott a hűs hajnali levegőből. Imádta a hóesést, mint ahogyan az egész karácsony előtti hangulatot. Az út menti öreg fákon vékony füzérek ragyogtak, a város feldíszítve várta az ünnepet.

A templom tornyában megkonduló harangok visszarángatták ábrándozásából, emlékeztetve, hogy késésben van. Mérges volt magára egy pillanatig, amiért nem tud nemet mondani, így későn ért haza az előző napi műszakból, s pár órája maradt csupán, hogy aludjon. Képzeletében megjelent a tegnapi beteg arca, akit akkor hoztak be az intenzív osztályra, mikor éppen lejárt a műszakja. Ránézett fiatal kétségbeesett kollégájára és szó nélkül vette vissza köpenyét, újra bemosakodott, majd segített ellátni az idős férfit. „Néha pihenned is kellene”- visszhangzottak fülében az osztályos főorvos szavai. Maga is érezte, hogy ez sokáig nem mehet így, mert egyre fáradtabban kel ki reggel az ágyból. „Na mindegy – még ma munka és holnaptól három hét szabadság.” Semmit sem fog csinálni, csak nagyokat sétál a hóban és készül a szakdolgozatára. Na és persze elmegy az ünnepségre, ha már meghívta Ella mama – jutott eszébe az otthonból a szigorú ám kedves igazgatónő. Az otthon az ő esetében intézet volt, itt nevelkedett négy éves korától. Az akkori jegyzőkönyvek szerint, az út szélén találtak rá, kezében egy medált szorongatva. Keservesen sírt és egyre az anyját hívogatta, aki után minden nyomozás kudarcba fulladt. Sokszor gondolt arra, mi lehet vele. Egy édesanya nem hagyja csak úgy magára a gyerekét! Érezte, valami olyan dolog történhetett kettejükkel, amely nem hagyott neki más választást. Sóhajtva nyúlt nyakláncához, melyen az egyetlen emléke függött. A medál egy bájos arcú fiatal nőt ábrázoló miniatűr festményt rejtett. Az intézetről nem voltak rossz emlékei. Az, hogy nem sikerült magának új szülőket találni, senkinek nem róható fel hibaként. Bár több családban is megfordult tizenhat éves koráig, valahogy egyik helyen sem akart végleg maradni. Mindig visszavágyott Ella mamához. Az ünnepség után leültek az igazgatónővel, s elbeszélgettek arról, mi is történt vele az utolsó egy év alatt.

Az előtérben feldíszített karácsonyfa erős gyantaillata kellemesebb emlékeket ébresztett benne, és már mosolyogva üdvözölte a pult mögött álló portást:
– Jó reggelt doktornő! Milyen idő van odakinn? - kérdezte az, álmos hangon.
– Karácsonyi és csoda szép .– válaszolta, majd megnyomta a lift lehívó gombját. – Hogyan töltik az ünnepeket János bácsi? – fordult vissza.
Az öreg szája szélesre húzódott. – A családdal kedves Évike – válaszolt – ettől szebbet nem is tudnék elképzelni.
A lift zörögve megállt, s az ajtó kitárult. A hatodik emeleten szállt ki, itt volt az intenzív osztály, egy éve a munkahelye.
Odalépett a pult mögött ülő ügyeleteshez.
– Jó reggelt Margó! - köszöntötte – Hogy aludt a tizenkettes beteg?
Az ápolónő felnézett a számítógépből:
– Egészen jól volt, olyan hajnali három óráig. Azóta viszont nyugtalan és hiába mondta neki Tarnai doktor, hogy ártalmas ha felizgatja magát, de mindenképpen haza akar menni. A doktornőt követeli. Ismeri talán? – nézett a lányra, aki döbbenten hallgatta.
– Tegnap ott voltam mikor felvettük és elláttuk, de... akkor találkoztunk először... – felelt kolléganőjének, felvonva szemöldökét. Teljesen kizárt, hogy ez az ember, akit tizenkét órája a rohammentőben újra kellett éleszteni, ma elhagyhatja a kórházat. „Mi az ördög lehet neki olyan sürgős, hiszen egyedül él, ezt mondták a mentősök. Még az is csoda, hogy saját maga telefonált értük, majd elveszítette az eszméletét.” - zakatoltak gondolatai, miközben átöltözött.
Fertőtlenítette kezét, majd maszkot tett szája elé. A folyosóról rálátott a kórterem tizenkettes ágyára, ahol az idős beteg feküdt. A lepedő alatt kirajzolódott a férfi sovány alakja,
– Jó reggelt!– állt meg az ágy fejénél. – Hallom keresett? Hogy érzi magát?
– Haza kell mennem – suttogta az, majd hozzátette – kérem, segítsen.
– Váradi úr! Jó helyen van, magának most ez a legfontosabb, arról szó sem lehet, hogy felkeljen – megpróbált hangjába egy parányi szigorúságot erőltetni. – Hiszen infarktusa volt… -
– Maga ezt nem értheti – vágott szavába az öreg, miközben azon próbálkozott, hogy felüljön.
A monitor éles sípolásba kezdett, a hirtelen mozdulattól.
– Kérem, maradjon nyugodtan – mondta Éva, megdöbbenve. – Árt magának – tette hozzá kétségbeesetten, megsimogatva a csontos kézfejet.
„Milyen különös keze van – állapította meg magában, amint a hosszú, inas ujjakra pillantott.
– Kérem doktornő – ismételte a beteg – Samu egyedül van, szüksége van rám.
Meglepetten nézett rá. Mindenki eddig azt mondta, hogy a beteg egyedül tartózkodott a lakásában.
– Ki az a Samu? A lakásban senki más nem volt … úgy tudom – tette hozzá bizonytalanul.
- A macskám – futott át egy halvány mosoly az idős arcon, majd tekintetét beárnyékolta az aggodalom. - Gondoskodnom kell róla...
A lány tanácstalanul nézett a betegre.
– Talán a házmester .. – jutott eszébe a mentő ötlet. – A házmesternek kell, hogy legyen pótkulcsa az Ön lakásához. Vagy valakit értesítsünk? – bombázta kérdéseivel a beteget, látva annak folyamatos fejrázását. – Több ötletem nincs. – suttogta tanácstalanul.
– Látja doktornő, ezért kell hazamennem. Senkit nem tudok értesíteni, a házmestert pedig én nem szeretném, ha a lakásomban járkálna. Nem vagyunk valami nagy szerelemben…., mióta kitalálta…. hogy Samu piszkol…. a szomszéd erkélyére….
A beteg kifulladt, nehezen lélegzett, s a monitoron villogó értékek jelezték, hogy állapota egyre rosszabb lesz.
– Kérem, ne izgassa magát – mondta Éva, majd maga sem tudta, hogy mi történik vele, így folytatta – Bár nem lenne szabad, de talán én megetethetném a macskát ha nincs más....
– Igazán? Akkor minden rendben … – suttogta a beteg, majd fáradtan lecsukta szemeit. Elaludt.
„Ez nem lehet igaz – szidta magát Éva, amint végigjárta a többi kórtermet –. Hogy a búbánatba keveredhettem ilyen helyzetbe? Nem vihetem el a vállamon mindenki gondját. Nem hiányzik egy fegyelmi… De ez nem olyan nagy dolog – győzködte magát – csak egy macskát kell megetetnem, és már ott sem vagyok. Senki nem fogja megtudni.”


Napközben többször benézett a beteghez, beszélni szeretett volna vele. Magában próbálgatta, hogyan is mondja el, miszerint meggondolta a dolgot.
„A fenébe is! – mérgelődött – Felnőtt ember vagyok. Megmondom neki, hogy a szabályzat nem engedi és kész.”
Mély levegőt vett, majd odalépett az ágyhoz, amint látta, hogy az alak megmozdul és kinyitja szemeit. Rátekintett a vékony beesett arcra és már -már elkezdte az előre megtervezett szöveget, mikor észrevette a halvány mosolyt.
– Elaludtam – mondta az öreg. – Nem tudtam odaadni a kulcsokat. A címem bizonyára látta a kórlapomon.
Éva bólintott, persze hogy látta. Meg is lepte, hogy csak három utcával arrébb lakik az ő albérletétől. „Igazán nem nagy távolság” – győzködte magát -.”
– Sajnálom – kezdte volna a szöveget, belenézve a sötétkék szemekbe. Maga sem tudta, mi az ördög történik vele, de látva a bizakodó mosolyt nem volt ereje megmondani, hogy nem vállalja ezt a lehetetlen megbízást.
– Sajnálom – ismételte –, egyébként sem tudtam volna elmenni a műszakból. Most végeztem, beszéljük meg a dolgot … -

Óvatosan lépkedett felfelé a lépcsőn. A lépcsőházban félhomály uralkodott, mikor megállt a második emeleti lakás előtt. Nem akart lifttel felmenni, szeretett volna mindenkit elkerülni.
A beteg odaadta a kulcsokat, majd lelkére kötötte, hogy a folyosóra nehogy kiengedje a macskát, mert a házmester egészen biztos, hogy elvitetné. Ez a ház sokkal szebb volt, mint az ő kis albérleti lakása. Fiatal orvos létére annak is örült mikor sikerült kedvező áron kibérelnie, hiszen a diák hitel törlesztéséből még hátravolt három éve. Persze sokkal könnyebb lenne a helyzete, ha többekkel együtt bérel lakást, azonban az intézet után vágyott arra, hogy egyedül lehessen, és ne kelljen senkihez alkalmazkodnia. Az önállóságnak is megvolt az ára, jóval kevesebbet tudott magára költeni, szórakozni is csak nagyon ritkán járt el, és új ruhát szinte egyáltalán nem engedhetett meg magának.
Az ajtót többszöri próbálkozás után sikerült kinyitnia. Az előszobában átható festékszag terjengett. Maga is próbált festegetni mikor néhány éve a középiskolában művészeti szakkörbe járt, abban reménykedve talán így felbukkan valamilyen emlékképe a múltból. Az egyik ilyen próbálkozását még mindig őrizte, szekrénye mélyén.
Kibújt csizmájából, mikor látta, hogy vastag szőnyeg takarja a padlót. Óvatosan, lábujjhegyen lépkedett, nem szerette volna, ha rálép a macskára. Bár a férfi szerint Samu teljesen ártalmatlan jószág, azonban hogy nem gazdája érkezik haza, talán kiszámíthatatlan lehet a viselkedése. A következő pillanatban elszégyellte magát, mert egy vörös csíkos macska sántikált ki az előszoba sarkában megbúvó macskakosárból. Látszott, hogy valamilyen sérülése lehet, mert csípőjét ferdén tartotta és minden lépésnél biccent egyet. „Na ezzel a gerinccel bizonyos, hogy nem mászhattál volna át a szomszéd erkélyére – gondolta Éva. Vajon mi történhetett vele? Talán elgázolták – nézte a sántikáló állatot.
– Cicc, cicc – hívta magához, aki lelkesen igyekezett, majd lábához dörgölődzött. A kosár melletti edénykék közül az egyikben még egy kis víz csillant, a másik üresen állt.

A konyhaszekrényben megtalálta a macskaeleséget és teleszórta az üres tányért. A macska azonnal nekiállt enni, miközben hálásan tekintgetett a nőre, aki kíváncsian nézett szét. Felhúzta a zsalukat és akkor látta, hogy ez a lakás festőé lehet, de legalábbis olyan emberé, aki szereti a művészetet. A falakat képek borították és mindenfelé szép faragott bútorok álltak. A szoba központjában egy márvány kandalló terpeszkedett, felette olajfestmény lógott. A festmény fiatal nőt ábrázolt, amint egy kerti hintán ül, éppen előrelendítve magát. Nevetve próbálja visszasimítani rakoncátlan barna hajfürtjeit, melyet a szél kibontott. Éva furcsa érzéssel állt meg előtte. Úgy érezte már látta ezt a festményt, s hosszasan nézegette. Végül megrázta fejét. Bizonyára a művészeti szakkörön láthatta, azért ismerős számára. Tekintete a nappaliból nyíló ajtóra esett, mely félig nyitva volt. Határozottan innen jött a festékszag. A helyiségben félhomály uralkodott, a bútorokat leplek takarták. Felhúzta a zsalut, és az alatta elterülő látványba szinte beleszédült. Lábai előtt feküdt a város, teljes ünnepi fényáradatban úszva. Az egész falat betöltő üvegfalon keresztül rálátott a folyóra és a kivilágított várra. Kétségtelenül ez egy festőműhely – fordult meg, pillantásával végigmérve a fal mellett sorakozó letakart táblákat. A műhelyasztalon ecsetek hevertek beleszáradva a festékbe és az állványon még ott lógott egy félbehagyott kép.
Hogy én mekkora ökör vagyok! – kapott fejéhez. Váradi László, hogy is nem jutott eszébe előbb. Hiszen mindent tud róla! Ugyan néhány éve már nem szerepel a médiában, de azt megelőzően szinte mindig a bulvársajtó középpontjában állt. Egyfelől magasztalták egyedülálló tehetségét, másfelől különc természete mindig okot adott arra, hogy írjanak róla. Ezek az írások általában külföldi utakról tudósítottak, államfőkről, akik kitüntették figyelmükkel a művészt.
Óvatosan leemelte a leplet a legnagyobb képről. Ismét a barna hölgy, egy vörös macskával az ölében. Nem tudott ellenállni, mindent látni akart! Képről – képre haladt, egyre nagyobb ámulattal. Nem sokat értett a művészethez, hiszen csak szakkörre járt, de azt megállapította, hogy egytől -egyig remekművek. Végül egy gurulós szekrényhez ért, melyben valószínűleg korábban kiállításra szállíthatták a képeket. A legalsó polcon talált festményen egy különleges erdőt örökített meg a művész, mély szurdokkal, és vastag törzsű, több ezer éves égbetörő faóriásokkal. Amint nézte a mesteri munkát, homályos villanás tört elő emlékezetéből: egy fiatal nővel állt ott, abban az erdőben mint apró gyermek. A nő olyan keservesen zokogott, hogy ő is sírva fakadt. Most már határozottan tudta, az édesanyja volt. Döbbenten állt, majd rápillantott a nőt ábrázoló festményre ismét és megfordult vele a világ. Semmi kétség, ezen a festményen, ezeken a festményeken az Ő édesanyja van. Bizonyosságként a nyakában lógó lánc felé kapkodott és szétnyitotta a medált. Jól érezte. A két személy megegyezett.

Az utcára lépve tért magához. A lakást bezárta, de míg a hideg nem ért arcához, úgy érezte álmodik. Mit kereshetett az édesanyja a festőnél és egyáltalán mi közük lehetett egymáshoz? Első gondolata az volt, hogy bemegy a kórházba és Váradinak szegezi kérdéseit, de séta közben másként döntött. Mivel a kulcsot nem kellett ma este már visszavinnie, hiszen úgy beszélték meg, hogy a következő napokban is felszalad a macskát megetetni, majd kolléganőjétől üzen a betegnek az állat felől. Most egyébként sem lenne bölcs dolog felzaklatni az idős embert és neki is lesz ideje átgondolni, miket is kérdezzen tőle.

- Egy forró kakaót? - a kérdésre Éva megfordult. A intézet vezetője állt előtte, kezében két bögre gőzölgő kakaóval. Ella mama átnyújtotta az egyik bögrét a lánynak, majd intett, hogy kövesse. Otthagyták a zajongó gyereksereget, akik boldogan bontogatták az ajándékokat, s a társalgó egyik sarkában megbúvó kanapéra ültek le. Évának olyan volt ez a mai ünnepség, mintha időutazáson venne részt, s maga is gyermekként lenne részese a karácsonyi zsongásnak. Az illatok, a zajok, az énekek ismerősök voltak, s úgy érezte álomvilágban mozog egy bábuként, melyet valaki irányít. Az igazgatónő figyelmét nem kerülték el a lány tétova mozdulatai és megkérdezte:
– Valami történt? Egész este látom, hogy nagyon messze járnak a gondolataid.
Éva nem tudta, hogyan kezdjen bele a történetbe, mely napok óta kínozza, egyre újabb és újabb képeket jelenítve meg a múltjából. Mély sóhajt vett és belekezdett a történetbe onnan, hogy megismerte a festőművészt.
Az igazgatónő figyelmesen hallgatta, egyszer sem szakítva félbe a lány szaggatott mondatait.
– Az egészben az a legrosszabb – fejezte be Éva –, hogy semmivel sem tudok többet, mint az első napon, mert nem tudom, mit kérdezzek tőle. Nem szeretném, ha azt gondolná kitaláltam az egész dolgot, mert láttam anyagilag nem áll rosszul…
– Pedig csak akkor fogsz a kérdéseidre választ kapni, ha felteszed őket. Egyébként hogy van?
– Ő jól…. Tarnai doktor szerint a jövő héten hazamehet.
– Mi lenne, ha addig várnál a kérdéseiddel?
– Éjszakákat nem alszom és utálok a lakásába feljárni, mert mindig újabb és újabb emlékek törnek fel innen – ujjával a fejére bökött, szinte dühösen.
– Szerintem több türelemmel kellene lenned magadhoz és az emlékeidhez is – tette az igazgatónő Éva vállára a kezét.
– Hát akkor jövő hétig várok, hiszen ha már húsz évig vártam ezt a néhány napot talán még kibírom.
– Helyes – mosolygott az igazgatónő. A lány érezte, hogy bár semmivel sincs előrébb az ügyében, de már az, hogy beszélt a dologról, könnyebbé tette egy picit a terhét.

– Jöjjön Váradi úr – mosolygott a fiatal mentős, kitárva a betegszállító autó ajtaját.
– Köszönjük – lépett Éva a beteg mellé –, köszönjük kolléga, innen már felsegítem az urat.
– Ahogy gondolja doktornő – adta át a sporttáskát a mentős, majd fütyörészve bepattant az autóba és rálépve a gázra elszáguldott.
Váradi ránézett a fiatal nőre. Érezte, hogy valami nincs rendben, de nem tudta, hogyan kérdezze meg a lánytól, aki tulajdonképpen három hétig járt a lakásába, etette kedvencét, de egyszer sem beszéltek azóta, csupán a kolléganője adta át az üzeneteit. Valami történhetett, hiszen az első napon olyan közvetlenül beszélgettek.
Éva is érezte a közéjük telepedő csendet. Félt ezektől a percektől, de várta is. Az elmúlt két hét alatt fekete karikák keletkeztek szemei alatt az álmatlanságtól.
A csendet a festő törte meg:
– Valami baj van, doktornő?- nézett a lányra.
– Majd odafenn megbeszéljünk, jöjjön kérem – válaszolta Éva, belekarolva a művészbe. Most, hogy itt álltak egymás mellett még mindig nem tudta, hogyan tegye fel kérdéseit, pedig otthon százszor is eltervezte.

A festő a lakásba belépve boldogan hajolt le a feléje rohanó macskához. Az állat tőle szokatlan módon nagy sebességgel forgolódott a lábak körül, s Éva attól rettegett, felbukik benne az idős ember, aki boldog sóhajjal ült le egy terebélyes fotelba.
– Őszintén szólva, nem gondoltam volna, hogy még egyszer látom Samut – mosolygott a nőre, majd rámutatott a mellette álló kanapéra és így szólt:
– Most pedig először is szeretném megköszönni amit értem és Samuért tett. Másodszor pedig beszéljünk arról, mi nyomasztja...
– Ki ez a nő? – robbant ki Évából, szinte kitépve a festő szájából a szót, s a kandalló feletti képre mutatott.
Az mélyet sóhajtott, majd így felelt:
– Nem tudom miért gondolja, hogy ez magára tartozik, de ha már megkérdezte hát válaszolok. Krisztina a feleségem volt. És most – nézett a lányra – maga feleljen nekem. Miért akarta tudni?
Éva kikapcsolta a nyakában függő láncát, majd odanyújtotta a festőnek.
– Nézze meg ezt az amulettet – mondta elfúló hangon. A festő érezte, valami nagyon felzaklathatja a lányt, majd mikor szétnyitotta a medált, rátekintve a képre, számonkérő hangon megszólalt:
– Hogyan került magához ez a medál? Én ezt a feleségemnek adtam az utolsó karácsonyunkon. Itt van az írás, melyet az aranyművessel belevésettem. Kihúzta az egyik szekrényke fiókját, melyből egy nagyítót vett elő és Éva kezébe nyomta. A lány a következő szöveget olvasta a miniatűr alján:
„Krisztinának életem szerelmének. László”
– Nos, hogyan került magához ez a miniatűr? – kérdezte ismét a festő, hangjából kiérzett a türelmetlenség.
– Az édesanyámé volt – suttogta a lány, majd elmondta a festőnek azokat a dolgokat, melyek az utóbbi hetekben eszébe jutottak. Az édesanyját, az erdőt, azt, hogy ott hagyták az út szélén.
– Ő meghalt – suttogta a festő, majd látva a lány kérdő tekintetét megismételte: – Meghalt. Egy szakadékban találták meg a kocsiját kirándulók néhány éve. A vizsgálatok szerint öngyilkos lett.
– De miért? - kérdezte Éva.
– Csak sejtem – felelte szomorúan a festő. Éva számonkérően nézett rá.
– Tudja, abban az időben önző voltam, és ostoba. Minden az ölemben hevert. A karrierem csúcsán jártam, imádott az egész világ. Ezen nem akartam változtatni. Édesanyád pedig gyermeket szeretett volna. Én nem… És egyik napról a másikra eltűnt. Írt néhány sort, hogy ne keressem. Elég büszke voltam ahhoz, hogy ne menjek utána, hiszen ha így döntött, el kellett fogadnom. De Önt látva, nem sokáig lehetett magányos.
Éva ránézett a festőre. Hiába erőltette magát, nem jutott olyan emlék eszébe, mely azt sugallta volna, anyjának lett volna másik férfi az életében.
– Nem hiszem, hogy anyámnak lett volna még egy férje – mondta bizonytalanul.
– Ezt miből gondolja? – kérdezte a festő. – Sok ismerőse volt, mielőtt megismerkedtünk, tudja táncosnő volt. És milyen gyönyörű – sóhajtott a férfi. – Kecses, mint egy őz és kedves. Ezért is kértem, legyen a modellem. A modellem, majd a feleségem.
– Mindenesetre örülök, hogy megismerhettem Krisztina lányát – emelte tekintetét a lányra. – Egyébként, így, hogy most már tudom ő volt az édesanyja, látom az arcában a hasonlóságot is.
– És nincs is elképzelése, ki lehet az édesapám? – nézett a lány a festőre.
– Mindenki bolondult érte, aki csak megismerte – kalandozott el a festő tekintete.
– Pedig azt mondta, hogy ez a medál fog elvezetni az apámhoz – suttogta a lány, mert az utóbbi napokban anyja utolsó szavai visszhangzottak az agyában. Ott álltak az út szélén és anyja leguggolt mellé.
„Soha ne feledd, hogy nagyon szeretlek. Mindennél jobban. Ez a lánc el fog vezetni az apádhoz, nem maradsz egyedül. Nem bírok nélküle élni. Bocsáss meg!” – mondta mielőtt végleg magára hagyta volna.
– Hogyan? – kérdezte a férfi.
A lány megismételte anyja utolsó szavait.
– Krisztina nem várt gyermeket mikor elment – csattant fel a festő dühösen.
Éva felpattant.
– Ha ilyen jól tudja, akkor nincs miről beszélnünk – mondta és kirohant a lakásból, az ajtót bevágva maga mögött.
„Mit képzel rólam ez a … - dühöngött magában. -Jól mondtam Ella mamának, hogy azt fogja hinni, le akarom húzni. Kell is nekem a pénze! De ezek után még ha az igazi apám is, akkor sem kell.”

Teltek a hetek, és minden visszatért a régi kerékvágásba. Az új év nem hozott kevesebb munkát, mint a régi. Évának gyakran eszébe jutott a festő, azon kapva magát, el – elgondolkodik beszélgetésükön, majd egy idő után igazat adott neki. Belátta, természetes volt a viselkedése, hiszen ebben a világban minden a pénz körül forog. Miért is ne gondolhatta volna azt Váradi, hogy ő csak a pénzét akarja? Nyilván nem tudja a festő, mennyire is lehet vágyódni egy család után, az otthon melege után. Szülők után, akik szeretik az embert, s akinek – bár felnövünk – gyermekként merjük megsúgni titkainkat.
„Micsoda szentimentális tyúk lettem”- mosolygott magában, mikor két héttel a karácsonyi események után kilépett munkahelye kapuján.
A parkolóban álló fekete autó sofőrje letekerte az ablakot.
- Kérem, doktornő – hajolt ki Váradi – ha néhány szót beszélhetnénk, lekötelezne.
Éva megtorpant, majd megrántotta a vállát és beült a festő mellé. A lakáshoz hajtottak, majd Váradi intett a lánynak, kövesse. Odafenn Samu macska vidáman sietett elébük, boldogan dörgölődzött mindkettejük lábához.
– Örül magának – nézett a lányra az öregember, majd egy pillanat után hozzátette – én is.
Látva a lány kérdő tekintetét, így szólt:
– Tudja, végeztettem egy kis nyomozást. Az ismertségnek most vettem először hasznát. Van egy régi tisztelőm, aki magánnyomozó irodát vezet. Nos, őt kértem meg, nézzen utána, kitől lehetett Krisztinának gyermeke. Az eredmény számomra is megrázó volt.
A festő a lányra emelte tekintetét. Fáradtnak tűnt és most látta a lány, mennyire megöregedett e két hét alatt. Az, hogy hol magázta, hol tegezte a lányt egyértelművé tette zavarát.
– Krisztina gyermeket várt, mikor itt hagyott. Valószínűleg nem merte elmondani nekem, ezért a saját döntése volt, hogy megtartja a gyereket és felneveli. És felnevel téged – mosolyodott el szomorúan. – Bármennyire is banálisan hangzik, téged választott, de nem tudott nélkülem élni. Ezért választotta a halált. Amit én soha nem fogok megbocsátani magamnak…
Az öregember lehajtotta a fejét. Vállait csendesen rázta a zokogás. Éva is érezte, folynak a könnyei. Maga sem tudta, gyűlölje ezt az embert aki elvette tőle az édesanyját, vagy szeresse, hiszen mégis csak az apja.
– Ezt át kell gondolnom – nyögte ki végül nehezen és felállt.
– Ha lehet, ne sokáig gondolkozz rajta – nézett rá az.
Éva bólintott. – Majd jelentkezem, de most el kell mennem – mondta. Nem akart olyat mondani, melyet később mindketten megbánnának.

A márciusi hideg szél beszökött a városba, magával hozva a tavasz illatait. Éva szabadnapos volt és éppen bevásárlásból érkezett haza. Úgy gondolta kihasználja szabadidejét és rendbe teszi a lakást, majd meglepi magát egy finom vacsorával. Megcsörrent a telefon. „Na szép! – morfondírozott, – mégsem lesz ma pihenő?”
A telefonban azonban nem a kórház jelentkezett be, hanem Ella mama hívta.
– Szeretnélek elhívni ma egy délutáni programra – mondta a kedves hang –, kettőre érted megyek. Szépen öltözz fel!
Annyi időt sem hagyott a lánynak, hogy válaszoljon, letette a kagylót. Éva nem lepődött meg az igazgatónő hívásán, hiszen máskor is meghívta kísérőnek ha a gyermekeket színházba, vagy hangversenyre vitték.

Az autó a városháza előtt állt meg. A lány kérdően nézett Ella mamára.
– Kiállításra megyünk – mondta az a kérdő tekintetre –, majd díszpolgári kitüntetést adományoz a város – itt mély sóhajt vett, de tovább folytatta – Váradi László festőművésznek.
– Akkor megyek haza – válaszolta Éva dühösen. – Még nem állok készen arra, hogy újra találkozzunk.
– Mégis mennyit akarsz várni – nézett rá az igazgatónő. – Ez az ember szintén sokat szenvedett. Ne ítélkezz felette! Kérlek… Tudom, hogy jó a szíved. És azt is sejtem, már nem igazán haragszol rá. Adj neki egy esélyt! Ha nem is maradsz az ünnepségen, legalább a képeket nézd meg.
A lány beleegyezően bólintott, majd követte az igazgatónőt. Az előtérben sokan álldogáltak már, arra várva, hogy kinyissák a dupla ajtót, mely a kiállítóterembe vezetett. Éva ideges volt, szinte nem is hallotta a polgármester beszédét, aki üdvözölte a művészet rajongóit és a sajtó képviselőit. Látta, amint apja fellép a dobogóra és köszönti a megjelenteket, majd e szavakat mondta:
– Talán vannak még olyanok, akik emlékeznek a harminc évvel ezelőtti korszakomra. Egy olyan emberre, aki természetesnek vette azt az ünneplést, melyet az emberektől kapott, pedig a tehetség egy különleges adomány, melyért naponta hálát kell adni a Teremtőnek. Ez a kiállítás tartalmaz több régi képemet is, mégis egy személyes élmény ihlette alkotás köré csoportosul. Ezért a kiállítás mottója a kép címe Fesd meg az emlékeimet. Ihletője a lányom, akit ennyi év után megismerhettem. A festmény az ő vázlata alapján készült.
Éva kérdően nézett az igazgatónőre, aki átkarolta a vállát és bólintott a művész szavaira.
Váradi intett a teremőrnek, aki kitárta az ajtót, melyen az emberek kíváncsian betódultak. Mindenki a művész által említett képre volt kíváncsi.
Az igazgatónő megfogta Éva kezét és magával húzta. Az állványon az erdei festmény volt, melyet már ismert, kiegészítve egy gyermeki alakkal, aki a fák között eltűnő nő után néz.
– Hihetetlenül gyönyörű – suttogta Éva meghatódva. Nézte a képet. Minden rajta volt, úgy ahogyan az emlékeiben élt. Egy festőművész kellett hozzá, hogy a múlt utolsó darabkája is a helyére kerüljön.
6643
szikra60 - 2020. január 28. 16:19:40

Kedves Rózsa! Köszönöm, hogy olvastad az írást! Szeretettel ÉvaSmile

6482
rozsa koncz - 2020. január 26. 18:59:49

Kedves Éva!
Csodaszép történet, úgy gondoltam a hosszúsága miatt, nem olvasom el e szuszra. De tévedtem! Nagyszerűen megírt írásodhoz nagy szeretettel gratulálok RózsaHeartRose

6643
szikra60 - 2020. január 24. 16:22:03

Köszönöm szépen a kedves szavakat és hogy itt voltatok! Szeretettel ÉvaIn Love

5396
Kitti - 2020. január 23. 10:20:37

Kedves Évi!
Különlegesen intim hangulatba vittél a történeteddel. Az elhagyott gyermek élete egyenesben maradt, oly annyira, hogy az édesapja az életét neki (is) köszönheti.
Mesevilág ez,ahol az erdőben maradó apró lélek jóval később rátalál múltja szálaira és egybefonhatja a jelennel, rátalálva arra az emberre, aki gyakorlatilag nem akarta őt. Az érzelmek sűrű lecsapódása azonban egymás felé tereli apát és lányát, s mindketten nemes gesztussal adózva a múltnak és jelennek, tökéletes harmóniában találnak egymásra.
Gratulálok olvasmányos, szép novelládhoz! Rose

6575
Horvath Toth Eva - 2020. január 22. 22:30:32

Csodás történet! Mohón faltam a sorokat! Heart
Gratulálok szeretettel!
Éva

6142
BoldogCsisz - 2020. január 04. 16:55:09

Kedves Éva!
Csodaszép, megható történet!
Gratulálok!
Szeretettel: MarikaHeart

6659
horka - 2019. december 31. 18:48:07

Ez az írás, kedves Éva, részleteiben is, egy szuszra olvasva is nagyszerű. Mindent tud, amire egy novella ki lett találva.
Üdvözöllek: Gábor

6643
szikra60 - 2019. december 31. 16:29:13

Kedveseim! Köszönöm a bátorítást és a dícsérő szavakat. Teljesen igazatok van. Először a folytatásos anyagokhoz lett feltéve, mivel azonban véletlenül a rossz mappát töltöttem be, így hagytam. Puszi érte, hogy mégis szántatok rá időt! Szeretettel ÉvaIn Love

6542
ritatothne - 2019. december 31. 15:19:03

Kedves Éva!

Csodaszép volt. Nehezen kezdtem hozzá, ahogy Tibor is. Sokakat olvasok és ezért - ahogy mások is - a kevésbé időigényessel kezdem. Pedig kár lett volna kihagyni ezt a remekművet. Ha lehet a továbbiakat bontsd kisebb részekre, akkor talán olyanokhoz is eljutnak értékes gondolataid, akik megijednek a hosszabb írásoktól.

Szeretettel: RitaRose

6476
Siposne Marica - 2019. december 31. 14:54:27

Kitűnően összeszedett, szép történet, akár igaz is lehetne.
Gratulálok!Marica

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.