Guti Csaba: Új remény: Harmadik történet: Tavaszra várva (2020. január)
A csupasz fák között messze ellát a szem. A hó felett virít a táj, nem marad titokban semmi. A lépéseket felveri a fagyos dara, nem nézi kit árul el; üldözőt vagy üldözöttet. Nem könnyű akkor senkinek. A fagy januárban harapott bele a húsba, hogy táncot járasson a csontokkal. A szél olykor végigsuhant a fülek mellett, kikacagta a didergőket, majd felkapott egy marék havat, és a szemek közé csapta azt. Jó volna azt a szelet megragadni, a nyakát kitekerni, hogy ne szúrjon több tüskét a bőrbe. De nem lehet, mert sikamlós a teste, mint a halnak; kimászik az ujjak közül.
Tűrni kell. Odakint az erdőben tűrni kell annak, aki odaszületett, és bízni abban, hogy egyszer majd jobb lesz.
Volt már jobb, nem is olyan rég. Emlékszik még arra az egér, aki a hó alatt oson, majd a fényre vágyva mégis kiássa magát. Ez lesz a veszte. A rókának épp kapóra jön a botorsága. Kaparászást hall, fejét arra fordítja, majd még az egér ki sem dugta az orrát, már lendül is. A következő pillanatban a csöppnyi állat nagyot sivalkodik, a róka rág egyet, aztán a rágcsáló soha nem fázik többé a fogcsikorgató télben. Pillanatnyi dráma, amire senki nem emlékezik már egy perc múlva. Menni kell előre az élet felé. Úgy tesz a róka is.
" De kevés vacsora!" - gondolja, majd végignyalja a száját, hogy az étek többnek tűnjön. Nyúlra gondol, fácánra, majd suhan tovább, a gyomra űzi előre. Nagy szél kerekedik, végigzongorázik a vörös bundás kiálló bordáin.
Valahol messze egy őzgida nyafog. Nem talál eleséget, pedig oly éhes már. Az anyját bökdösi, de az elrúgja magától. Miért is engedné? A teje rég elfogyott már.
- Elég a szitokból! - a gida arrébb áll, nem nyafog többé. Bár kicsi még, de megtanulta már, hogy hallgatni kell, hogy ne hívja magához a bajt. Az éhség is jobb a halálnál. Leszegi a fejét, és a fa kérget rágja. Keserű, de mégis valami. Telik tőle a gyomor.
A fa megrezzen álmában, érzi, hogy nyúzzák. Nem tehet semmit, adnia kell, hisz ő maga is oly sokat kapott már. Fáj neki, másra gondol.
"Jő már a kikelet!" - , majd alszik tovább, bár ébren jobb volna. Olyankor nő a levél, a hajtás.
Vaddisznó érkezik a malacaival. Orrával beletúr a fagyos talajba, érez valamit mélyen a hó alatt. Le kell érte nyúlni, bár már a szaga sem jó. Nem baj, élet van benne!
- Tavasszal jobb lesz! - röfögi a malacainak, együtt keresnek tovább. Hamar megüresedik az asztal, nincs miért tovább maradni. Úgy illannak el a sűrűben el, mint a szellemek.
A patak is lelassul, a szélei befagytak, épp csak a közepe csordogál. Az iszap mélyén, félig elásva halak pihennek. Úgy hevernek ott, mint a kavicsok. Szívük épphogy ver, talán meg is áll, ha nem enyhül a zord hideg. Úgy lebegnek át a halálba, hogy észre sem veszik.
Apró kortyokban iszik a szarvas, a víz jeges, mintha csak üvegszilánkokat nyelne. Mégis jólesik. Szemei figyelnek, fülei veszély után kutatnak. Nyílt a terep, s bár nincs igazán mitől félni, a szarvasba mégis beleültette az ösztön azt, hogy félni kell. Egy rugaszkodás, és többméteres szökelléssel máris a fák takarásában van. A tehenei követik.
Az ágon madárka didereg, apró lábai szinte ráfagytak az ágra, vagy talán akarattal kapaszkodik oly görcsösen. Nem akar lehullani onnan, mint a levelek. Maradványaik rég elrohadtak már. Kicsit pihen még, aztán magok után kutat. Talán van még valahol, amit eddig nem vett észre. Begyét ő is szűkre húzta, csak a tollpárnáit fújta fel, hogy több meleg férjen közéjük.
A tél látja mindezt, de zord és kegyetlen. Mit sem törődik az aprónéppel. Felfújja tüdejét, majd kiereszti a fagyos levegőt. Újra megfagy minden. Újra és újra. Hetek óta tart már mindez, sőt, hónapok óta. Az erdő tűri ezt, ameddig lehet, de a gyengék nem érik meg az éltető tavaszt. Apró testek maradnak összetekeredve az üregek alján. Oltalmazójuk volt addig a sekély kotorék, ami immáron a sírhelyükké vált. A fa tövében, a hó tetején piciny halom hever mozdulatlanul. A tollak színe elhalványult, kikopott belőle az élet. Felette a faágon nem gubbaszt már semmi.
Csak a róka örül mindennek, immáron jó neki az az eleség is.
Márciusban az erdő felsóhajt, mint a haldokló. Az utolsó reményfoszlányok vannak abban. Nem sok, de mégis elég. Forró az a lehelet, arrébb löki a felhőket, megolvasztja maga alatt a havat, megölel mindent, ami az útjába kerül. Felhorkan tél tábornok, utolsó rohamra indul, de ezúttal elveszti a csatát. Szél hátán visszavonulót fújva dühösen visszanéz még!
"Visszajövök!" - gondolja, de szavára nem figyel senki. Ki gondol a jövőre egy olyan helyen, ahol csak a ma számít? S a ma ezúttal az enyhülést hozta el. Épp csak kicsit más, egy kicsit jobb, de mégis! Beleborzong abba az egész erdő, a fák az állatok. Lassan, apró cseppekben olvadni kezd a hó, megkopogtatja maga alatt a havat. Majd a cseppek megszaporodnak, mígnem olyan hangja lesz, mint a citerának. Beleszagol a levegőbe az őz, gidája is megérzi, hogy valahogy minden más. Nem tudja mi, de egyszeriben jobb kedve lesz tőle. Nagyot ugrik, szökdécselve követi az anyját. A fehér takaró hamarosan szennyes latyakká válik, de hogy ne tűnjön oly csúfnak, hóvirágok dugják ki a fejüket. Díszei azok az erdőnek. Hamarosan bogarak másznak elő a repedésekből, alig mozognak még, repülni sem tudnak, de valami mégis kikergeti őket álmukból.
A cinege ágról-ágra száll, szemlélődik, majd a fa tetején megpihen, de csak egy pillanatra. Nem akar elsietni semmit, egy pillanat múlva mégis biztos lesz a dolgába. Megrázza magát, elrendezi a tollait, és fújni kezdi:
- Nyitnikék! Nyitnikék! - harsogja fáradhatatlanul, estére bejár mindent az üzenettel. Az erdő lakói hisznek neki. Nyüzsögni kezdenek a bokrok, apró lények zsizsegnek a fák ágai között, megelevenedik a levegő, de még a föld alól, és a barlangokból is előbújik az élet. A patak páncélja is eltűnik, vize fodrozódni kezd, vízi tündérek járnak abban.
Néhány nap múlva, amikor az utolsó havas foltok is eltűnnek, már senki nem gondol a téllel. A tavasz új reményt hozott, de sok munka van azzal.
Az erdő fáradhatatlanul dolgozni kezd, miközben felölti legszebb mosolyát.
5396
Kitti - 2020. január 02. 08:20:18

A természet új reményei lapulnak írásodban. Mintha a természet külön lény volna, és ha nem reménykedne az újban, akkor be sem következne a változás...
Mivel leírása ez a tényeknek, fura volt azt látni, hogy mit gondol a szarvas, meg az állatok, mint a mesében. Smile

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.