Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Müller Márta: Új remény: Hetedik történet (2020. január)
A LifeClub konszern két fő tulajdonosa, Ed és Dam - az ő kezükben volt a különféle részcégek kötvényeinek több, mint 80 százaléka - egy rövid találkozóra jöttek össze december 23-án, a karácsonyt megelőző délután. Nemcsak a világcég tulajdonosai voltak, de egyben a menedzserei is, akik általában maguk között döntötték el a fontosabb meghozni való döntéseket, amiket azután a formaságoknak megfelelő szervezeti egységek probléma nélkül elfogadtak.
Nem valami érzelmi okai voltak a karácsonyi találkozójuknak. Bár mind a ketten példás családi életet éltek, senki sem tudta róluk, hogy ők valójában nem emberek. Robotok voltak ők, olyan robotok, melyek kétszáz évvel korábban érkeztek a Földre, és némi körülnézésre fordított idő után úgy döntöttek, hogy itt maradnak és átveszik az irányítást. Mivel az itteninél sokkal fejlettebb világból érkeztek, nem jelentett a számukra problémát, hogy élő anyagból készült testtel lássák el magukat, így valójában androidok voltak.
A tervük a kétszáz év alatt sokat haladt előre a megvalósulás útján. Az egyre gyorsuló technikai fejlődés mögött, amin a civilizáció keresztülment, természetesen ők voltak. Ellátták az embereket olyan eszközökkel - okos telefonokkal, okos órákkal, okos szemüvegekkel és még sok egyébbel - melyekért az emberek lelkesedtek, boldogan költötték rájuk a pénzüket és közben észre sem vették, hogy mennyire ezen technológiák rabjaivá váltak. Ők pedig előbb milliomossá, majd milliárdossá lettek, és mivel sok olyan apróbb cégük is volt, amelyekről senki sem tudta, hogy ők állnak mögötte, így a Föld leggazdagabb emberei voltak, anélkül, hogy ezt bárki tudta volna. Azaz nem emberei, hanem androidjai, de ezzel nem foglalkozott senki. Illetve azok, akik mégis, azok maguk is arra vágytak, hogy genetikai eszközökkel 'felturbózott' emberek lehessenek.
A megbeszéléseiket nyugodtan tartották az egyikük elnöki szobájában és nem valami lehallgatásbiztos helyen, mint azt sok cég vezérei csinálták. Tudták, hogy lehallgatják a beszélgetéseiket és kihasználták ezt. Olyasmikről és olymódon beszélgettek, amiket a lehallgatóik - az állami szervek és a konkurrencia - tudomására akartak hozni úgy, mintha azok titkok lennének. Amit viszont a lehallgatóik nem tudtak, hogy ők mind a ketten képesek voltak párhuzamos kommunikációra, és így a második, a nem hangos 'csatornán' azokat beszélték meg, amiről úgy érezték, hogy csak kettejükre tartozik.
Mint már egy jó ideje, most sem kellett nagy problémák megoldásán törni a fejüket, minden ment szépen olajozottan a maga útján. Apróbb döntéseket kellett csak meghozniuk. A LifeClub az emberi élet minden területét felölelte, és sok applikáción, alkalmazáson keresztül mindent tudtak már az emberekről. Persze, a naivabbak azt hihették, hogy csak azokról, akik maguk léptek be az Élet Klubjába és árultak el akarva-akaratlanul magukról sok mindent. A munkájukról, a magánéletükről, az egészségi állapotukról, s még a titkolni hitt vágyaikról is mindent tudtak. Elárulták az okos kis berendezések és azok az algoritmusok, melyek ezek adatait kielemezték. Ennek alapján készült el minden embernek az úgy nevezett pszicho-profilja, amiről az emberek nem tudtak. Nemcsak a klubtagokról volt rengeteg adatuk, hanem az emberi kapcsolatrendszereken, az interneten keresztül elérhető információk alapján több milliárd emberről. Akárcsak Kínában. Ott is létezett már egy számítógépes pontrendszer, amellyel kategorizálták és minősítették az embereket, csak azt kvázi az állam tette. Ők viszont nem álltak meg egyetlen állam határainál sem, a földi lakosság majdnem a felének megvolt a profilja az adatbankjaikban.
Kellemesen helyet foglaltak egy-egy kényelmes fotelben és a kedvenc italaik mellett - hiszen egészen olyannak kívántak mutatkozni, mint bármelyik óriáscég vezérei - a kétszintes beszélgetésbe kezdtek. A belső, a hangtalan szinten Ed megkérdezte Dam-t:
-Mit adjunk be az algoritmusunknak vezérmotívumként a következő napokra, az újév alkalmából? Van valami speciális ötleted?
-Új remény. Ez legyen a fő motívum, természetesen perszonalizálva, mindenkinek, aki a JóBaráthoz fordul, a saját életkörülményeihez igazított legyen ez az új reménykedés.
A JóBarát annak az applikációnak a neve volt, amelyet jó tanácsért hívtak fel az emberek, vagy azért, hogy elsírják neki a bánatukat. A JóBarát természetesen mindenkinél az illető pszichoprofilja és valamennyi adata alapján dolgozott, így volt lehetséges, hogy sok millió embernek tudott olyan tanácsot, biztatást adni, amit azok teljesen egyéninek és jónak ítéltek, és gyakran megfogadtak.
-Új remény? Nem banális ez egy kissé? Olyan kommersz horoszkóp szaga van, mint amiket az olcsó napilapokban lehet olvasni.
-Éppen ez az: ne legyen se olyan kommersz, se olyan általános a szöveg, mint ami a horoszkópokban van. Természetesen akiről tudjuk, hogy hisz a horoszkópokban, annak a JóBarát is beszélhet a csillagok állásáról, mintegy megerősítve velük mindazt, amit mond.
-A szokásos termékpalettánkhoz kapcsolódjon most is?
Mindketten tudták mire gondol. Jól ismerve az emberek egyéni problémáit, JóBarát mindig tudott olyan megoldásokat ajánlani, amelyik valamelyik termékükhöz vezettek. Nagyon szubtil, nagyon finom módszerekkel, mindig alternatív lehetőségeket felvillantva, hogy soha ne tűnjön úgy, mintha csak el akarnának valamit adni. Például a párkereséssel küszködőnek, akiről tudták, hogy anyagilag megengedheti magának, nyugodtan ajánlhattak egy új, nemrég elindult wellness-clubot.
-Igen, mint mindig. De nemcsak. Legyenek most is tesztesetek köztük.
Ezt sem kellett magyarázniuk egymásnak. A tesztesetek olyasfajta ajánlatok voltak, amivel finomították, javították az illető náluk tárolt pszicho-profilját, annak függvényében, hogy az illető mit választott. Ha például valakinek az idős szülője egy öregek otthonában élt, akkor az alternatívák között szerepelt egy olyan, ami az illető idejét terhelte: látogassa meg gyakrabban a szülőt, és egy másik alternatíva volt valamilyen technikai új eszköz - például idősek telefonja, amire képeket lehet küldeni - ami egyfajta placeboként volt felfogható a látogatás helyett.
-Új remény, új remény... - mormolta maga elé Ed, miközben kortyolt egyet az italából. - Nem sok újat látok benne, business as usual, nem?
-Dehogynem. Miért, mit gondoltál? Itt állunk egy bolygón, ahol évtizedek óta hiába beszélnek a környezetszennyezésről, és a helyzet egyre csak rosszabb lesz, lehet, hogy nem kell hozzá még pár száz év sem, hogy felboruljon a klimatikus egyensúly - miben reménykedjenek? Abban, hogy ők ezt már nem élik meg? Na és?
Ed kicsit eltöprengve felelte:
-Nem azért jöttünk ide, hogy tönkremenjen itt az élet, hanem, hogy jól tudjunk irányítani egy civilizációt. Szerinted jó lesz az, hogy elpusztul?
-Csak nem minket akarsz felelőssé tenni? A sok ezer cégünk között egyről se tudok, ami piszkítaná a levegőt vagy a vizeket, mi igazán tiszták vagyunk.
-Ez igaz, de tehetnénk többet is.
-Többet? Mire gondolsz?
-Befolyásolhatnánk abba az irányba az embereket, hogy ne szennyezzék se a vizeket, se a levegőt, ne irtsák az erdőket és így tovább.
-Tudod, hogy azok, akik ezeket teszik, csak a haszonban és az üzleti modellekben gondolkodnak. Van valami ötleted a számukra?
Ed úgy ingatta a fejét, mint bármelyik ember tette volna, ha se igent, se nemet nem akar mondani.
-Konkrét még nincs, de valami hasonlóra gondolok, mint a fegyvergyárosokkal kapcsolatban.
A hadiipar és a nagyobb hadseregek elkezdtek átállni a kozmoszban, a Földön kívül zajló támadások kivédésére és a konfliktusok hadi megoldására. De persze, ha bárki is abban reménykedett, hogy ettől kevesebb lesz a fegyver és az erőszak a Földön, akkor csalódnia kellett. Legalábbis egyelőre.
-Ha kilövik a szemetet az űrbe, az előbb-utóbb ahhoz vezet, hogy kontrollálhatatlanul sok szemét fog kavarogni itt, és egyre több lesz, mikor valakinek a fejére hull. Arról nem is beszélve, hogy nem látom, hol lenne benne a haszon.
Hallgattak egy darabig. Aztán kijelzett Ed telefonja. Nem vonult félre beszélni, nem volt titkuk Dammel egymás előtt. Dam mosolygott, mikor Ed befejezte:
-No, látom, nektek már megvan az új remény.
-Igen, hatodszorra leszek nagyapa. Kinevethetsz, de ugyanúgy örülök neki, mintha közönséges ember lennék.
3920
lilapetunia - 2020. január 30. 11:05:44

Kedves Bea és Kitti!

Köszönöm szépen a hozzászólást.

Kitti, a robot unokájához: a ma szélesen elterjedt módszerek mellett is lehetséges ez (pl. örökbefogadás, in vitro megtermékenyítés), de figyelembe véve, hogy az androidok olyan ember-robotok, akik az emberek minden funkciójára képesek (és még sokkal többre), az általunk természetesnek nevezett mód sem kizárt. (Hacsak azzal nem, hogy azt nagyon állatinak tartják.)

Üdvözlettel
Márta

4210
Bea - 2020. január 02. 19:15:32

Én értem, hogy mit akarsz ezzel mondani.
Üdv: Bea

5396
Kitti - 2020. január 02. 10:42:40

Az egyén reménye a kozmosz háborújával szemben, ahol gyakorlatilag a pusztulás kézenfekvő. Egy robotnak unokája születik... Micsoda új reményt keltő öröm! Smile
Az egész alkotáson nehezen rágtam át magam. Unalmas, csak érdekelt mit akar kihozni belőle az alkotó.

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.