Bakonyi Ervin: A Pagoda lánya (2020. január)
(Novella füzér)

Minden ember élete regény. Ha volna bennünk affinitás, akkor állandóan csak könyvespolcokat gyártanánk a köteteknek, vagy CD lemezeket írnánk egymásnak, szerte a világba. Az emberi élet azonban olyan rövid, hogy ezeket az írásokat csak elenyésző százalékban tudnánk elolvasni. Nekem volt hozzá ambícióm és lelkesedésem ahhoz, hogy írógépem elé üljek és megosszam Önökkel életem kis töredékét. Nem tudok irodalmi nyelvezettel mondatokat szerkeszteni (csak négy polgárit végeztem el). Így lehet, hogy a cselekmény folyamata nem lesz folyamatos és lebilincselő. De vegyék figyelembe, hogy csupán négy polgárit végeztem. Kérem, olvassanak bele. Menetközben, ha elálmosodnak, nyugodtan tegyék félre, nem fogok megsértődni. Én már annak is örülnék, ha humoros és tanulságos emlékeim eljutnak a kiadó korrektorának kezeihez.

EGY STANICLI ESETE


Alig egyhetes rádiós koromban egy műsoros tasakkal gyűlt meg a bajom. A Pagoda felől jöttem, s valamin nagyon el voltam gondolkodtam. Mégpedig azon, hogy miért is kapta ezt az érdekes nevet ez a fura építmény itt az udvarban. Eddig csak képeslapon, vagy fényképen láttam, de az nem hasonlított ehhez. No, mindegy. Az élet sok furcsaságába, ez is belefért. A folyosón járva utolért egy kolléganőm, s arra kért, hogy egy műsorborítékot vigyek el Y elvtársnak, ha úgyis arra visz az utam. Már várja.
- Szívesen! - mondtam, s mert be akartam osztani az időmet, beléptem a mellék helységbe kezemben a staniclival. Azt nem vittem ám be egészen oda, hanem a mosdó mellé leállítottam a kövezetre, szépen élire állítva. Hát ott is felejtettem. Nyilván azért, mert még mindig a Pagodán járt az eszem. Másnap jött a kolléganő és érdeklődni kezdett a stanicliról:
- Angéla, kinek adta oda az „Ajándékműsor az N.N. Vállalat dolgozóinak” című műsor szövegét, mert Y elvtárs várja az anyagot?
- Én? Micsodát? Nem is láttam ilyen szöveggel megcímzett borítékot! - mondtam és tovább mentem a Pagoda felé.
Valóban nem jutott eszembe semmi ilyesmi, egészen addig, amíg nem emlékeztettek arra, hogy előző nap ki és hol adta a staniclit a kezembe. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, de ilyen rémületre nemigen emlékszem. Egy hete dolgozom a Rádióban, s máris elveszejtek egy tasakot, és nem is űreset. Benne volt az egyetlen példány szöveg. „A” szöveg! És kikről! Melyik osztályra?!
Még megérem, hogy kitesznek innen, mielőtt megérném a próbaidőm végét. Nem lehettem ilyen meggondolatlan. Ahelyett, hogy örülnék, és szebbik felemet verném a földhöz, hogy ilyen helyen lehetek. Most vihetem a felelősség terhét. Ezt valahogy jóvá kell tennem. Először is gyorsan utána érdeklődtem, hogy ki írta azt a belső szöveget, s azonnal felkerestem. Szív dobogva kopogtam az ajtaján, majd makogtam valamit, s arra kértem, hogy írja meg még egyszer azt a műsorszöveget, amit a figyelmetlenségemmel valahol elhagytam. Furcsán nézett, majd erélyesen megszólalt:
- Maga meg kicsoda? Miről zagyvál itt össze-vissza? Miről van szó? Maga a Rádiónál dolgozik, vagy csak úgy besétált az utcáról?
- A staniclira eredetileg az volt írva, hogy „Ajándékműsor az N.N. Vállalat dolgozóinak”. Nekem kellett volna valakinek átadnom, de menet közben be kellett mennem a mosdóba és az anyagot a vízcsap alatt felejtettem. Most égre-földre keresik, mert már az illetékes elvtársnak már nagyon ideges. Felelősért kiáltott. Még a takarítónőt is megkérdeztem, de ő nem látta. Biztosan valaki, aki utánam bement a helyiségbe felvette a borítékot és továbbította. Lehet, hogy most azért keresik, mert arra kíváncsiak, vajon az a széllelbélelt kolléganő, aki csak úgy elfelejtkezik a rábízott anyagról. Most gondban vagyok, segítsen ki és írja le még egyszer a szöveget. Nem szeretnék máris az utcára kerülni az első ballépésem miatt. Legyen olyan jó kedves kolléga! Képzelje, még a pincébe is lementem, ahol a papírhulladékot tartják zsákokban. Idegességemben vagy három zsákot kiborítottam, s könyékig kotortam bennük, de hiába. Ott sem volt a keresett boríték. Ezért is határoztam el, hogy Önt felkeresem és töredelmesen bevallok mindent, csak írja meg nekem még egyszer azt a műsortervezetet. Olyan szemeket meresztettem rá, amivel még a jégcsapot is meglehetne olvasztani, hátha megkönyörül rajtam. A csábítás trükkje bevált. Elővette a géppapírt és befűzte az írógépbe.
A műsor elkészült, az ijedségem elmúlt. Hogy az N.N. dolgozói mennyire örültek a műsornak azt nem tudom, de én nagyon.


NÉHA ÉRDEMES HALLGATNI


Lassan-lassan kezdtem belejönni a munkámba. Kezdett tetszeni már az is, amelyhez éppen nem volt semmi hangulatom, de csinálnom kellett. Megértettem, hogy csak akkor szól a rádió, vagyis akkor lesz benne műsor, ha mindenki mindent, s nap-nap után arra az időre, amikor elő van írva, valamit letesz az „asztalra”. Ha valaki közülünk mégis valamilyen hibát vét, abból kalamajka lesz. Akkor bizony számíthat rá az illető, hogy valamilyen formában megütik a körmét. Lényeg a munkafegyelem. Fő a határidő. Mind a kettőt be kell tartani, de ez nemcsak a Rádió dolgozóira érvényes, hanem a többi emberre is, akinek van állása és ülése. Emellett még fontos a képzelőerő, a szervező és tervező készség, a szakma maradéktalan tudása és persze nem utolsó sorban ennek a „háznak” és szakmai műfajoknak a nagy-nagy szeretete. Arra is nagyon gyorsan rájöttem, hogy az én munkám is /no, meg az is, amit méla unalommal csinálok hétről-hétre/, fontos része ennek a „szerkezetnek” és már én is majdnem Puskás-ivadéknak képzeltem magam, pedig még nagyon keveset tudtam ahhoz, hogy legyen mire büszkének lennem. Jóformán alig ismertem valakit a házból, s akikkel kapcsolatom volt, arról a legfontosabbakat nem tudtam.
Például: azon kívül, hogy a közvetlen kollégám, úgy „mellékesen” zeneszerző, zenetörténész, muzsikus és időnként publikációkat is szokott írni, - más egyebet nem tudok róla. Egyelőre még csak a nevüket kezdtem megjegyezni, de hogy mi rejlik lelkük mélyén, miként éreznek, és milyen tulajdonságokkal bírnak, azok még a titkok ládájában maradtak. Sok dolgom volt és azon igyekeztem, hogy mindent hibamentesen végezzek el. Semmit ne veszítsek el (stanicli), ami sok időmet és energiámat elvehetné tőlem.
Így jutottunk el 1957. május elsejéig. A Dózsa György úton én is lelkesen vonultam fel a többi kolléga mellett. Büszkeség töltött el, hogy a rádiósok között lépkedhetem a macskaköveken és csodálattal néztek bennünket a különböző vállalatok dolgozói, ahogy elmentek soraink mellett. Fiatal KISZ tagok vitték a transzparenseket és lobogtatták az enyhe szélben a nemzeti zászlóinkat. A mikrofonban régi munkásmozgalmi indulók énekkara recsegett szimfonikus zenekar segédletével. Egymás szavát nem értettük, de a hangorkán alatt jól éreztük magunkat. Éppen azon meditáltam, hogy milyen szerencsés vagyok, amikor a hangszórón keresztül egy úttörőcsapat karéneke egy nagyon népszerű indulót kezdett előadni a tribün előtt. A kollégák ekkor kórusban rákezdték, hogy: Emeljétek fel X.Y.- t!, és egy alacsony munkatárs felé nézett köröttem mindenki.
 Engem is! - kiabáltam a mellettem állók felé. Én sem látok semmit. Senki se reagált az én vékonyka hangomra. Kissé elhúztam a szájamat, ahogy a durcás gyerekek szokták, amikor a kívánságát nem akarják teljesíteni, és sértődötten, lehajtott fejjel mentem tovább. Már nem is érdekelt az, hogy kik vannak az elnöki tribünön és melyik vállalat dolgozóit köszöntik a hangszórón át.
Délután odahaza jutott az eszembe egy idősebb kollégám okos kijelentése: - Az embernek azért is van szája, hogy időnként hallgasson! Ezen a bölcsességen lehet vitatkozni, de most nem teszem. De tény, hogy még hetekig nagyon csendben voltam.

AZÉRT IS MEGMUTATOM


A hallgatás bölcsességével azért most egy kicsit elvitázom, még ha nem is lesz talán igazam. De most nyomja a begyemet, mert azért vannak olyan helyzetek az ember életében, amikor ki KELL mondani azt, amit igaznak vélek.
Egyik nap odajön az íróasztalom mellé egy amolyan főnökféle és arra kért, hogy kerítsek elő, még ha a föld alól is egy népi zenekart, mert szüksége van rájuk egy felvételhez. De nem ám akármilyet, hanem olyan igazi lajbis ruházatú cigánybandát. A magyar nótát egyenesen utálom, s ez köztudott volt. Azt hittem, hogy ezzel a kéréssel csak cukkolni akarnak, nem is vettem komolyra a kérdését (nem is tudom, hogy az ilyen feladat egyáltalában az én feladatkörömhöz tartozik, vagy sem). Aki magasabb a beosztása az enyémhez képest, az kérhet. Legfeljebb vagy utána nézek a dolognak, vagy azt teszem, amit kér. Hát merek én ellent szegülni? Ki vagyok én itt? Csak egy egyszerű irodista lány, aki az írógép előtt ül naphosszat. Nem tudtam kihez fordulni tanácsért, meg a mi családunkból senki sem járt olyan étterembe ahol ilyen műfajú zenekarok játszanak, de azért feltaláltam magam. Csak azért is meg mutatom, ki vagyok! Nem hiába vagyok nő. Az eszem azért a helyén van, velem nem lehet csak úgy kukoricázni. A férfiak mindig azt hiszik magukról, hogy csak körülöttük forog a világ, és tévedhetetlennek és tökéleteseknek hiszik magukat.
Na, megálljatok! Azért is megvédem a lányok és asszonyok becsületét! Elővettem az egyik polcról a népi zenekarok listáját és a nevek hangzásából próbáltam egy olyan bandát keresni, akiket sűrűn hívnak vállalati bulikra. A magyaros neveket elvetettem, s így próbáltam szűkíteni a kört. Így találtam rá Bobe Gáspárra. Az illetékes elvtársnak odavittem és a kezébe adtam. Azt sem mondta, hogy Habakuk! Érdekes, ha valamit elvétek, még a gépelésnél is, azt a szememre vetik. De ha egy feladatot, ami nem rám tartozik, megoldom, arra még azt sem tudják utánam mondani, hogy: Köszönöm!


NÉHA JÁR A SZÁM


Most egy olyan eset következik, amikor rosszkor szólaltam meg. Az úgy történt, hogy volt egy aktuális műsor, amelynek a szövege nem tudom milyen oknál fogva, fél órával a felvétel előtt készült csak el. A szerző bejött az irodába, leült egy székre, és minden bevezető mondatok nélkül elkezdett diktálni. Teljes koncentrálással csak a szövegre figyeltem, amikor egyszer csak megcsörrent a telefon. Nem akarta abbahagyni. Azért is felálltam, kérdésekre válaszoltam, majd letettem a kagylót. Továbbfolytattuk a félbehagyott szöveget. A következő mondatban egy francia nevet említett, amelyet Francois-nak, vagy France Sois-nak is lehet leírni. Én az előbbit gépeltem a papírra. Az illető, ahogy belenézett a leírt szövegbe a hátam mögül, haragosan rám szólt:
 Maga nem tud franciául? Nem Franszoá, hanem Franzoá-nak kell helyesen leírni!
Nekem így újra kimondva is egyformának hangzott. De csak mondta a magáét. Erre elfogott a méreg és kissé hátrahajolva oda vetettem:
 Nem tudok franciául! Felvételkor a nyelvtudás vagy annak ismerete nem volt feltételhez kötve! De azt tudom, hogy melyik a férfinév és melyik az újság! De ahogyan maga raccsol, arról nem lehet megállapítani, hogy melyikre akart gondolni. Kérem, hogy érthetőbben diktáljon.
Láttam, hogy elvörösödik, mint akit itt fog megütni a guta, de uralkodott magán. Lenyelte a mérgét. Már-már azt hittem, hogy menten kikapja a gépből a papírt és elviharzik. De úriemberként viselkedett. Várakozott egy percig, majd minden átmenet nélkül tovább diktálta a kézzel írott szövegét. Amikor elkészült, megköszönte a fáradságomat és az ajtóhoz lépett. Ekkor lépett be a műsor szerkesztője a következő szavak kíséretében:
- Nos, készen vagytok?
- Igen! - válaszolta a mű szerzője, majd tovább folytatta. „Ez” folyton telefonál!
Erre a bántó kijelentésre most én kaptam fel a vizet. Mi az, hogy „Ez”. Nekem igen is van nevem. Az ajtóra ki is van írva. Ha egy ajtón be akarok lépni, akkor evidens, hogy előbb elolvasom a táblát, ami a nevét, vagy a titulusát tartalmazza. Nem azért van az ajtó, hogy csak úgy nekiessen. Az etikett mindenkire vonatkozik! Ez a jóember jó tollú újságíró, több nyelven beszél, művelt, időnként szellemesen társalog. Mégis hogyan lehet valaki ennyire parlagias? A jólneveltség, a műveltség és az intelligencia néha nincsenek köszönő viszonyban?


EZ NEM VICCES!



Eltelt három hónap, s véglegesítettek. Végre állandó tagja lehettem annak a művelődési intézménynek, amely a magyarok millióinak napi adásban híreket szolgáltat, kulturális eseményekről tudósít, zenét sugároz. A Magyar Rádiónak. Nagyszerű érzés volt. S ha nem is vettem részt közvetlenül az adások szerkesztésében, de mint háttérkolléga nagy ambícióval tevékenykedtem minden áldott nap. Boldogság virult az arcomon, amikor a villamosról leszálltam a Múzeum körúton. Bensőm kisugárzása a Nap fényével vetekedett. Nagyon szegények voltak a szüleim, én mégis gazdagnak éreztem magamat ettől a naptól kezdve. Háromszor kaptam már fizetést, amivel kezdett a családom élete jobbá válni. (Édesanyám apámat gondozta, akinek amputálni kellett az egyik lábát, s a nővéremet is, aki véletlenül lúgot ívott a málnaszörpre címezett üvegből). Végre meg tudtam venni tavasszal az első piros színű, és fehér pettyes kartonszoknyámat, s lecserélhettem a flanelblúzomat vékonyabbra, divatosabbra. Ruháimat naponta mosnom és vasalnom kellett, mert csak egy váltással rendelkeztem. Nem mehettem be ugyanabba a ruhába nap-nap után dolgozni. Nem bántam. Fontosabb dolgok foglalkoztattak, mégpedig egyes kollégák rosszindulatú megjegyzései:
- Hogy tudsz ilyen ápoltan és csinosan megjelenni közöttünk abban a két szegényes ruhában?
- Úgy kedvesem, hogy minden este kimosom, s reggel kivasalom! Hát úgy! Aki nem akar, az nem néz rám, és kész! - s azzal otthagytam.
Nem sokkal a munkaidő lejárta előtt belépett az irodámba és egy papírba csomagolt dobozt tett az asztalomra.
- Ez micsoda? - kérdeztem és meglepett arckifejezéssel felálltam a szék mellé.
- Majd ha kibontja, meglátja. Ajándékba hoztam magácskának! - mondta gúnyos mosollyal arcán, s kiviharzott a helyiségből.
Csak otthon mertem kibontani a rejtelmes csomagot édesanyám jelenlétében. Már sok mindent átéltem. Sok kellemetlen meglepetés ért fiatal koromban, de ez minden várakozáson felüli volt. Nem akarok túlzásokba esni, de ez olyan volt, mint manapság divatos „robbanó levél”. Selyempapírban egy zöld pasztellblúz volt gondosan becsomagolva. De a minősége! Nyakánál körbe ki volt már az anyaga feselve, a színe annyira lekopott, hogy már-már az hittem, hogy fehér. Ódivatú és nagyon gyűrött volt. Ennyire nem lehet egy embert lealázni, az önérzetében megsérteni. A látványtól, és az emberi tapintatlanságtól úgy istenigazából feltört belőlem a zokogás.
- O' Szilágyi György! Te minden viccek egyik nagy tudója, - mi lenne a véleményed erről?
Miután valamennyire megnyugodtam, előjött belőlem a tréfamester, s mindenféle visszavágáson törtem a fejem. Mondjuk: - postai úton visszaküldöm a nevére címezve, vagy jelenlétében többek előtt a Pagodában a szemetesbe hajítom, és azt mondom, hogy köszönöm az ajándékát, lássa most visszahoztam. Alá szolgája! De egyiket sem tettem. Igaz, hogy nem jártam ki annyi iskolát, de a büszkeségem és a neveltetésem ilyen alantas riposztot nem enged meg. Ehelyett másnap visszaadtam neki azzal a kijelentéssel, hogy nem tudom használni, mert nem találta el a méretemet. A zöld színt pedig nem kedvelem.


NÉVNAP


A sok tanulás, az izgalom, a sürgés-forgás közepette már-már azt hittem, hogy több meglepetés nem is érhet. Elérkezett az első rádiós névnapom, amiről azt hittem, hogy semmiben sem fog különbözni az eddigiektől. A reggeli zenés műsor keretében bemondják majd, hogy ma milyen jeles nap van és gratulálnak azoknak, akik e nevet viselik. Ha szeptember 25-én felköszönthetik az Eufrozinákat, akkor engem is felköszönthetne valaki ebben a nagy épületben. A munkaidőm végén behívtak a főnököm szobájába (már nem volt a házban), ahol terített asztal, néhány kedves kolléga fogadott virágcsokorral és ajándékkal. Rögtön tudtam, hogy ki volt a főrendező, bár alig ismertem, mert csak a folyosókon mentünk el egymás mellett. A nagy izgalomban viszont nem láttam, hogy a terem sarkában áll és pipázik. Egy pár kedves szóval felköszöntött, majd visszavonult az ablak kiszögelésébe. Még a nevét sem tudtam megjegyezni a hangzavarban és meglepettségemben. Az illetőről később kiderült, hogy a „rendező” hölgy férje. Divatos könnyűzenéket szokott komponálni, amit az akkori lányok dúdoltak a munkájuk közben. Később közelebbről is megismertem félszeg kedvességét és mindent, ami őt jellemezte. Az idő múltával egyre jobban tiszteltem. Szilveszter napján megkopogtatta az irodám ajtaját és boldog újévet kívánt nekem, - a kis gépíró lánynak. Halálosan zavarban voltam, alig tudtam a viszonzást elmotyogni, mert a mondat végére már át is lépte a küszöböt. Ezt megismételte sok-sok éven át, s máig sem találok arra magyarázatot, hogy ezt a kedvességet mivel érdemeltem ki. Lehet, hogy mégis csak nő vagyok?


MACSKAJÁTÉK



Tettem a dolgom, megkedveltem a mesterségemet, nyeltem a „békákat”. Kolléganőimmel kölcsönösen lestük egymást, mint macska az egeret. Azért mind ritkábban éreztem úgy, hogy be kell bújnom a lyukba, mert a cicák nem is olyan vérengzőek, még ha karmolnak is. Leginkább egymást karmolják – miattam. Miért is? Hát, tizenegy szerkesztő műsorait gépeltem egyedül, csakis én! Tessék csak belegondolni ebbe a helyzetbe. Na, mármost ez a tizenegy általában úgy eltalálta, hogy egyszerre akart velem beszélni ebben a tenyérnyi irodában. Kérni, kérdezni, diktálni, utasítást adni, ki-ki saját vehemenciája szerint. No meg egyesek talán azért is, mert valóban azt hitték, hogy macskák. Én meg a kisegér, akinek az a dolga, hogy féljen és rágja az ügyeiket. Ezen aztán legtöbbször ők kaptak karomra érettem. Nem is a nőiességem miatt, hanem, hogy melyikük anyagát elsőként vegyem a kezembe. Volt olyan szöveg, ami tele volt humorral, de volt, amelyiket jobb, ha most nem részletezem. Emberek voltak. Jó és rossz tulajdonságokkal összegyúrva. No meg idegrendszerük, amit nem rejtettek néha véka alá. Nekem is volt, de azzal nem mindig törődtek.


NEM VAGYUNK EGYFORMÁK



Két olyan kedves kollégáról lebbentem fel a fátylat, akik már sajnos nem élnek, de megérdemlik, hogy nekrológként egy-két keresetlen szóval megemlékezzek róluk. Az egyik a főnököm volt, a másik a közvetlen kollégám. Azért is tiszteltem Őket, mert a takarítónőnek és a hivatalsegédnek ugyanúgy köszöntek és olyan udvariasan beszélgettek velük, akár a meghívott művészekkel. Ráadásul értékelték a munkámat. Ha valamire kíváncsi voltam, nagy türelemmel viseltettek irányomban. Sok mindent tanultam tőlük, amit most így utólag is köszönök.
Egyikőjük lakonikus rövidséggel beszélt, s még a nevemet sem mondta ki végig, csupán az első betűt mondta ki hangosan. De azt is olyan kedvesen. Így lettem: A. Rövid tőmondatokat mondott, aztán ment a munkája után. Ezeknek a tőmondatoknak az elintézése legalább négy-öt órámat vette igénybe. (Szívesebben vettem volna, ha többet mond a gépem mellett a fülem hallatára és kevesebb tennivalót bíz rám). Nehéz lenne leírni ennyi év után azt a kedves és aranyos munkakapcsolatot, ami kialakult közöttünk. Valahogy úgy tudnám érzékeltetni ezt, hogy elmesélem az egyik esetemet. Egy őszi nap délutánján belázasodtam. Kint a Bródy utcában megvárt a szomszéd ház mellett a kocsijával és felajánlotta, hogy hazavisz. Elfogadtam, mert tényleg kutyául ki voltam. A lakásom előtt mielőtt kiszálltam volna, a kezembe nyomott egy csomagot. Citrom, doboz tea és Kalmopyrin volt benne. Közölte, hogy ezt mind szedjem be, ettől meg fogok gyógyulni. Szót fogadtam. Három nap elteltével már ismét a szokott helyemen ültem, az írógép mögött. Orvoshoz is csak azért mentem, hogy igazoljam a hiányzást. Ezek szerint mégis van olyan kollégám, aki nem a nőt nézte bennem, hanem az embert.
A másik kolléga, akivel való találkozásom szintén igen szerencsés volt, nem a bőbeszédűek közé tartozott, de minden szavára nem csak oda kellett figyelni, hanem tanácsos is volt. Legtöbbször okosat, jót, hasznosat, érdekeset mondott. Egy hibája volt, örökké sietett, s ezért bármiről is volt szó közöttünk, soha nem tudtuk befejezni. Valami mindig lemaradt. Valami, ami nagyon érdekelt volna, akár hivatalos, akár magánjellegű beszélgetésnek indult. Tulajdonképpen rá kellett a stílusára hangolódnom, kitalálni a gondolatát, hogy a félbehagyott hivatalos ügyeket is be tudjam fejezni távollétében. Amolyan gondolatolvasóvá fejlesztettem ki magamat. Soha semmilyen problémánk nem volt egymással. Talán egy azért mégis volt. Körülbelül húsz évig nem tudtunk egy témát befejezni, nem került a mondat végére pont, mert elvitte magával messzire, ahová még nem kívánkozom.


MONDATOK


A későbbiek folyamán a ki nem mondott és a be nem fejezett mondatokból nagyon sokat tanultam. Például: meg tudtam állapítani a partitúrából a szimfonikus zenekar létszámát, mert megkönnyítettem a munkájukat, mások viszont strébernek tituláltak, mert ők nem vették a fáradságot, hogy utána nézzenek. Pedig nem nagy ügy, még annak sem, aki nem tanult soha zenét, csak ellágyultan hallgatja a zenészek produkcióját.
A már említett második úrtól tanultam meg azt is, hogy milyen fontossága van a magyar nyelvben az indulat- és kötőszavaknak. Egyszer azzal adta vissza a forgatókönyvet az írónak, hogy hiányzik belőle több száz indulatszó, ami a történet közérthetőségét jobban kiemelné. A csodálatosan szép történetből emiatt és az igényességre való törekvése végett nem lett zenés játék. Nagyon nívós zenét komponált, de maximalista ember. A legnevesebb zenészeket és énekeseket szerette volna foglalkoztatni, de ezeket a „Divatos és felkapott” művészeket képtelenség még próbára is elhívni, nemhogy időpontokat egyeztetni velük. Nagyon sok akadályozó és visszahúzó erő is ellene ügyködött, de leginkább személyeknek nevezném őket.
Neveket írtam, telefonálgattam, időpontokat egyeztettem, amit lehetett beleadtam. Ezzel együtt mégsem ment minden zökkenőmentesen. A színészegyeztetés céljából az én irodámban jött össze a stáb, amikor vita alakult ki az egyik kollégámmal. Két színész próbanapját véletlenül felcserélte, s emiatt egy betétrészt nem tudtunk felvenni. Igaz, hogy nekem „nem osztottak lapot”, ám mégis beleszóltam, hogy a félreértést tisztázzam.
- Ne beszélj hülyeséget! - vetette oda X.Y.
- Nem hülyeség! - válaszoltam csendesen. Hidd el, rosszul emlékszel. Én direkt feljegyeztem.
- Mondtam, hogy hülye vagy. Menj ki a szobából!
Sírva mentem ki, mert tudtam, hogy nekem van igazam. A szemem sarkában már ott gyülekeztek a könnyeim. Két perccel később a „kevés beszédű” kollégám utánam jött, hogy megvigasztaljon.
- Angika, hogyan bírja ezt?
- Ebből élek – válaszoltam. Ez van, ezt kell szeretnem!
Nem soroltam, mert sokáig tartott volna, viszont titokban mégis az én feljegyzésem szerint írtam meg a felkérő leveleket. Ebből az igényességből egy szükséges megalkuvás lett. Felvettük a műsort azokkal, akik éppen rendelkezésünkre tudtak állni. Mindenki kihozta magából a legtöbbet, hogy a felvételek zökkenőmentesen menjenek. A műsor nagyszerűen sikerült.
Napok múltával a Pagodában hallottam, hogy a műsor rendezéséért egyesek nívódíjat kaptak. A belső revízió a nyolcvan oldalas anyagot egy hét elteltével visszahozták nekem azzal, hogy lehet iktatni és a többi anyag mellé behelyezni. Az illetékes elvtárs nagy reverenciával nyújtotta át azzal az elismeréssel, hogy egyetlen hibát sem leltek benne.
Ez a gratuláció is felér egy nívódíjjal!


MINDENKI PÓTOLHATÓ


A nagy igyekezeteimnek természetesen meg is lettek a következményei: a tíz szerkesztőm mind több és több feladatot bízott rám, mondván, - én azt már tudom, nekem ez gyorsabban megy, az ambiciózusom leállíthatatlan. Tényleg sokat bírok el, de azért fát nem engedek a hátamon vágni. Legközelebb mással cicázzanak a kollégák. Ne velem!
A kollégáim között feladatok és feladatkörök ugyan ki lettek osztva, de mindenkinek ismernie kellet a másik munkáját is. Ha valaki lebetegedett, vagy szabadságra szeretett volna menni, akkor nyugodt lehetett a főnök, mert az Angéla helyett ott az Olga, a Klári helyett a Magdolna. Mindenki helyettesíthető, pótolható. Hogy ez miként fér bele a munkaidőbe, azzal senki sem törődött. Nem rosszindulatból, hanem azért, mert nem volt más megoldás. Különben is: mindenki csak azt kérte, csak azt kérdezte. Semmiségnek tartotta azt a régi mondást, mely szerint: Sok kicsi sokra megy, úgy tűnik, hogy közülünk kevesek ismerték.
A fenti témához kapcsolódva meg kell említenem egy esetet, amikor helyettesítés történt egy kolléganő betegsége miatt. Amikor felépült az említett hölgy, megkérdezte a főnökét, hogy mennyire vált be a helyettes kolléganő. A válasz ekként hangzott el a fülem hallatára (a beszélő nem látott engem, mert a nyitott szekrényajtó eltakart, meg amúgy is nem vagyok több 155 centinél):
- Hát nem is tudom. Ült itt valaki ezen a széken, de a munkájával nem volt probléma.
Ez a kijelentés úgy hatott rám, mintha hátba döftek volna. A fejemben menten kipipálta a nevét azok közül, akik eddig szimpatikus volt. Nem hittem volna, hogy ennyire ablaküvegnek lehet nézni egy gépírókisasszonyt. Apropó! Erről jut az eszembe. Még a kezdet kezdetén kérdezgetni kezdtek a kolléganőim, hogy találtam-e valakit az itteni férfitársadalomban, aki tetszene, és szívesen venném a közeledését. Erre a váratlan kérdésre, csak habogtam és hümmögtem, mire nagy nehezen csak annyi tudtam kinyögni, hogy: Ühüm! A reagálás, vagyis a nevetés hasonló volt az Isaura féktelen kacagásához, amikor levetítették neki a Gálvölgyi egyik paródiáját. Nem értettem, hát felvilágosítottak:
- Te aztán jól kiválasztottad! Ő a „másik” táborhoz tartozik.
- Nem lehet! Velem mindig olyan kedves, elnéző, már olyan is megtörtént, hogy nevem napjára is felköszöntött.
- A kettő nem zárja ki egymást! - mondták kórusban és vihogtak rajtam.
Ettől függetlenül nagyon jó barátság alakult ki közöttünk, hogy az üveges hasonlatnál maradjak, - apró cserepekre tört, mert egyszer nagyon megsértett. Ezt azonban nem mesélem el nektek, mert egyáltalában nem humoros, inkább szomorú.


* * * * *
5396
Kitti - 2020. január 07. 23:04:56

Nem spóroltál a sztorikkal! Smile A gépírólány nekem elég szimpatikus lett. Smile Rose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.