Kedves Látogatók! Magazinunk internetes oldalát hosszabb fejlesztést követően 2020. október 3-án egy megújult oldalra költöztetjük. Az adataitok költöztetése meg fog történni, személyes profil, írások, hozzászólások az új oldalon is elérhetőek lesznek, azonban privát üzenetek, fórum beszélgetések és üzenőfali beszélgetések átköltöztetésére nincsen lehetőség! Kérjük, ha ezekben van számotokra fontos információ, mentsétek el magatoknak 2020. október 2-ig!
Továbbá kérünk mindenkit, hogy a profilban beállított e-mail címet ellenőrizze, változás esetén a profilját frissítse.!
További részletek az emailben kiküldött tájékoztatóban! Üdvözlettel: Szerkesztőség

Bogár Gábor: Laikus kísérletek az idő futásának megfékezésére (2020. január)
(avagy a dialektikus futurizmus kritikája)

Sok problémát megoldottam már életemben.
Ó, bárcsak így lenne, és csak sokat oldottam volna meg!
De valójában úgy néz ki, hogy minden problémámat megoldottam, nem maradt egy sem. És mire idáig eljutottam, kiderült, hogy semmi más nem tesz boldoggá, mint problémák megoldása. Úgyhogy jelenlegi egyetlen problémám, hogy tudniillik nincs problémám, minden eddiginél súlyosabb probléma, amit egyelőre nem tudok megoldani. Egy Nietzche idézet jut eszembe a helyzetemről, amit ő állítólag egy görög templom homlokzatán olvasott: „Senkit ne büntessenek az istenek azzal, hogy minden vágya teljesül”
Gyerünk tehát, gyártsunk problémákat!
Például: Miért akkor vagyunk boldogtalanok, ha hosszúra nyúlnak a percek, az órák, de gyorsan múlnak a napok, a hónapok és az évek? Van ebben valamilyen logika, vagy rendszer? Hiszen úgy tűnik mindannyian így vagyunk vele, tehát valamiért törvényszerű. Miért van az, hogy akkor érezzük boldognak magunkat, amikor röpülnek a percek és az órák, de hosszúra nyúlnak a napok, a hónapok és az évek?
Ki tud még megválaszolhatatlan kérdéseket? Hoci, ide vele! Gyűjtöm őket.
Nekem annál több van belőlük, minél öregebb vagyok. Azt hiszem egy kérdőjel formáját öltve fogok meghalni. Mert meg fogok halni én is, mint mindenki. Egy idevágó, friss bölcsesség – nem az enyém, lopom -: „Mindenkinek két élete van. A második akkor kezdődik, amikor rájön, hogy csak egy van”
Ki tud közületek egyig számolni? Na, ő már tud valamit. Amit én nem. Pedig öregszem kívül-belül. De kicsit sem bölcsödök. Szóval az idők során az ember lelassul, a halál pedig egyre nagyobb sebességgel közeledik. Valamiért él az a közhiedelem, hogy az idős korral jár együtt a lelassulás. Gondoljuk csak át, hogy is van ez? Az én apai nagyapám 80 éves kora fölött, és bátyja, 90 éves kora után élő ellenpéldák voltak erre. Lelassult persze a mozgásuk, tovább tartott bárminek az elvégzése, mint fiatalabb korukban. Ám én hozzáteszem, hogy látszólag. Mert ha a célok elérésének idejét nézzük, mégsem így van. Lassabban haladtak, mint régen, de így is előbb értek oda. Hiszen hosszú évek tapasztalatából tudták a legrövidebb utat, a legkényelmesebbet, ezért nem kellett kacskaringókat, fölösleges kitérőket megtenniük céljaik eléréséhez. Úgyhogy a lelassulás nem az idős korral, hanem az elbutulással függ össze. És azt hiszem, hogy bizonyos időskori betegségektől eltekintve az egyén döntéseitől függ, hogy öreg korára bölccsé vagy szenilissé válik. Attól, hogy addig hogyan élt.

Laikus gyakorlatokról szeretnék beszélni, kísérletekről az idő futásának megfékezésére. Az idő futásáról. Az időéről? Nem lehetséges, hogy nem az idő fut, hanem mi futunk? Igyekszünk, aztán futunk, rohanunk, kapkodunk, száguldunk. Mint mindenki más. Eleinte megpróbálunk nem tartani lépést a rohanó világgal, mivel látjuk, hogy ennek nincs értelme. Ellenállásunk sokáig is kitarthat. De egyszer csak, észre sem vesszük, hogy mikor, mi is elkezdünk sietni. Igyekszünk, futunk, rohanunk, kapkodunk, száguldunk, mint mindenki. Eleinte még néha észrevesszük és lelassítunk, mert tudjuk, hogy a józan ész ezt diktálja. De egyre ritkábban. Hiszen kinek van ideje erre odafigyelni. Egyáltalán odafigyelni… Ahhoz meg kellene állni. De már nem tudunk megállni, mert az életünk eseményei – velünk együtt – felgyorsultak. Nem marad idő feldolgozni, megemészteni őket. Egyre több dolog történik, egyre gyorsabban. Viszont mivel el vagyunk telítődve emésztetlen, feldolgozatlan élményekkel, nem tudunk újakat befogadni, semmi nem tud mélyen megérinteni, csak az „igazán nagy események”. Felszínessé válunk. Tehát ahogy így felgyorsulunk, annál inkább lelassulunk.
Azt mondogatjuk: „amióta öregszem, hogy szalad az idő!”
Tényleg? Elég nehéz elképzelni az időt, ahogy eddig csak cammogott, ő, az idő, a megfoghatatlan, láthatatlan, hallhatatlan, tapinthatatlan, ízlelhetetlen, szagolhatatlan, megfésülhetetlen kópé, a híres negyedik dimenzió, az egyik legértékesebb létező, amely talán nem is létezik. Viszont egyre kevesebb van belőle. És cammogásból gyorsabb léptekre, sétára, erőltetett menetre váltott, aztán elkezdett futni – látom kócos haját, ahogy lobog a szélben -, rohan, száguld, szedi a lábát, és otthagy minket a faképnél, ahol valaha találkát beszéltünk meg. Már rég lemondtunk arról, hogy lépést tartsunk vele, csak nézzük elsuhanó sziluettjét.

Bokononi pótkalüpszó II.

„Irányítsa életedet a foma”
(Bokonon I. törvénye)

A tetőn bátran állva a jószellemet lesem
hogy segít hátha, de nem: leesem.
Zuhanok, zuhanok, különös huzatok
csapkodják a hajam,
zuhanok, zuhanok, s majdnem földet érek,
félek, hogy megütöm magam.

Talán ez egy talány; hajnalpír alkonyul –
fellebegek, mint nagy felfúvódott parány.
Billegek, billegek, s megállok itt
két szép pillanat között;
az idő, az idő szedi lábát,
elsüvít, s azt gondolja: fellökött.

Vesztegeljek még félúton, útfélen, tévúton sárba?
Nem tudom, esküszöm, esküszöm, nem tudom.
Engedek a szélnek… S míg esőcseppek néznek
nagy szemeket mereszt…
sétálok, sétálok légmólokon
s megfogom az ereszt, de nem ereszt.

Akik arra gondolnak, hogy egy futópálya mellett állva születnek ilyes gondolatok, az nagyon téved. Sokan még akkor lassítunk le a leginkább, amikor a futópályán, a jobbak az erdőkben, a rosszabbak a városban a betonon, szóval amikor éppen futunk. Ilyenkor muszáj félretenni mindent, oda kell figyelni arra, amit éppen teszünk. De egész nap?! Azt hiszed, hogy a rengeteg program és tennivaló között, amelyeket belezsúfolsz a napjaidba, oda tudsz figyelni arra, amit éppen csinálsz? Hány emberrel találkoztál ma? Öttel? Ötvennel? Ötszázzal? Kérlek, mesélj róluk valamit! Nem, ne általánosságban! Arról, amit ma láttál rajtuk, bennük. ? Hogy vannak? Ma, amikor találkoztál velük, mi foglalkoztatta őket legjobban? Merre tartanak? Mik a terveik? És most, kérlek, a családtagjaiddal kapcsolatban is meséld el ugyanezeket! Az ismeretlenek, akik mellett csak elhaladtál, szimpatikusak voltak? Vagy antipatikusak? Milyen volt a legszebb arc, amit láttál? És a legrútabb? Miről beszélgettél a bolti eladókkal vagy a pénztárosnővel? Kinéztél az ablakon? Kinéztél vagy csak kipillantottál? Mit láttál? Hányszor néztél ma fel az égre? Megcsodáltad a felhőket, a napot, a holdat, a csillagokat? Otthon volt ma a szomszédod? Mivel foglalkozott? Adtál ma valakinek valamit, amire éppen szüksége volt? Milyen illatokat éreztél reggel, amikor a kutyádat sétáltattad? Jó volt ma játszani a gyermekeiddel? És a macskáddal? A földön jártál? Milyen fákat, virágokat csodáltál meg? Melyik volt a legszebb? Hallottál kellemes hangokat is vagy csak utcazajt? Melyik madár éneke tetszett ma a legjobban? Láttál a fák levelein vagy a törzsükön bogarakat? A városban jártál? Melyik épület ornamentikájában gyönyörködtél leginkább? Mit mondott neked Isten, amikor reggel hálát adtál neki az új napért, az új lehetőségekért? Miről olvastál ma? Hallgattál zenét? Mit adott neked? Mit terveztél? Miről gondolkoztál? Mik voltak a legérdekesebb gondolataid, érzéseid a reggeli torna vagy futás vagy ebéd közben? Mit művelt közben az agyad? Egy megoldhatatlannak tűnő problémádon rágódtál? Vagy esetleg láttad magad körül a tájat, és gyönyörködtél benne, vagy …gyönyörködtél az Úrban? Esetleg tényleg ki tudtál kapcsolni, felüdülni? Jól esett utána a pihenés? Volt ma alkalmad arra valahol, hogy élvezd a csendet?
Ha mindezekre a kérdésekre pozitív válaszokat tudsz adni, akkor nem rohansz, nem kapkodsz – vagy nagyon különleges ember vagy, és nyugodtan folytathatod a rohanást. Sőt, kérlek, engem is taníts meg rá! Az is lehet, hogy számodra ezek nem fontos dolgok. Akkor csak annyit kérdeznék: mi volt számodra ma az a legfontosabb dolog, amire odafigyeltél, amiben elmélyedtél – persze a munkádon, háztartási teendőiden kívül? Mi szerzett ma neked felhőtlen örömet? Milyen tevékenységedet koronázta siker?

4670
Bogar Gabor - 2020. január 16. 09:58:34

Kedves Rita!

Köszönöm szépen az érdeklődésedet.

üdv: bg

6542
ritatothne - 2020. január 13. 16:16:18

Kedves Gábor!

Többek között felhőtlen örömet szerzett a műved. Jók a kérdéseid és sok igazság van bennük. Elgondolkodtatnak. Igen, az idő realtív és állandó. Egy-egy nehéz helyzetben úgy érezzük, hogy áll, máskor meg rohan, de ezek csak a mi érzéseink, más ember nem így érzi, és nem mi vagyunk a világ közepe. Nem mi határozzuk meg az időt. Van egy életünk, aminek nem tudjuk a hosszát, de a napjaink kihasználhatjuk hasznosan is. Mikor, mi a hasznos. Mikor kicsi a gyerek, arra, ha idős a szülő, akkor rá, mikor egyedül vagyunk másokra.

Szeretettel: RitaIn Love

4670
Bogar Gabor - 2020. január 07. 06:33:49

Kedves Kitti!

Nagyon köszönöm kedves hozzászólásodat.

üdv: bg

5396
Kitti - 2020. január 04. 10:12:45

Kedves Gábor! Érdemes volt elolvasni ezt a novellád. Elidőztem nálad rendesen, mert többször is visszanézve szelektáltam a gondolataidat. Aztán visszatérve visszahelyeztem, már átélve, átgondolkodva, magamévá téve néztem tovább. Rendkívül inspiráló az írás, benne szervesen kapaszkodik a vers, nehogy az idő lerúgja onnan, mert a vers tudja, hogy ő oda tartozik, odasimul. Az idő persze nem tesz semmit. Rajtunk kívül áll, tőlünk független változó, mint oly sok más is. Mint az ember. A változók egyike, és a változáshoz novellád is hozzájárul valamely idősíkon és változásban. Élmény volt! Köszönöm.Rose

4670
Bogar Gabor - 2020. január 04. 06:01:45

Kedves Hajnalka!

Köszönöm a figyelmedet.

Üdv: bg

6653
pepa24 - 2020. január 02. 22:26:25

Lelassultam, hogy elolvashassam a novelládat. Megérte! És most bocs... de rohannom kell! Grin

Na jó, hagyjuk azt a fenti vigyort. TÉNYLEG elolvastam a művedet. Tetszik. Például az időkezelésed az Időre vonatkozóan. Tetszik, ahogy láttatod. De dicsérhetném ezt a prózába ékelődött verset, ami önmagában is megállná a helyét: nagyon megragadott. (Majdnem mint az eresz, hiába kérem: eressz! Bocs!) És igencsak gondolatébresztő az a sok kérdés, amit feltettél. Nemcsak a Te műveddel, hanem az átélt élettel kapcsolatban is. Jó volt itt IDŐZNI. Jó volt elolvasni. Köszönet érte. Rose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.