Hodos Éva: Sivatagi történet (avagy mese a pásztorról, aki otthon maradt) (2020. január)
Ott álltak mind, útra készen. Fejük fölött magasan ragyogott a csillag, a hegyeken túlra mutatva, oda, merre a város házai is álltak. E csillag fényét kell követniük - mondta az angyal. Ilyen jelenésre az ember nem gondolkodik, hanem teszi azt, mit mondanak neki. Olyan állapotban voltak, mintha erjesztett kecsketejet ittak volna előző este. Ő most érezte először úgy: nem tartozik közéjük.
Az Öreg odalépett hozzá, kezét vállára tette:
- Maradj velük - mondta. Szájából párafelhők gőzölögtek: csípős volt az éjszaka.
Lehajtott fejét lassan felemelte, majd szaggatottan tördelve a szavakat, megszólalt:
- Szeretnék elmenni, de nem hagyhatom Őket magukra… éjszakára.
A másik bólintott:
- Senki sem hibáztat, ha maradsz.
Valamennyien tudták, hogy hetek óta beteg a gyermeke, s az asszonya. Valamilyen ismeretlen nyavalya támadta meg őket, melyet a sivatagi szelek hordtak be a szűk völgybe.
Fájt a szíve, hogy nem mehet társaival. Milyen jó is lenne elmenni és hódolni a Kisdednek, aki a szegények királya, hiszen az Angyal ezt mondta. Az Angyal… már maga is hihetetlen dolog volt, de talán ezzel még nincs vége a csodáknak. Egyáltalán születhet egy olyan király erre a nyomorúságos világra, aki enyhülést hoz minden fájdalomra? Tudta, hogy milyen boldogságot hoz egy gyermek születése. Mikor két esztendővel ezelőtt a sajátja megszületett úgy gondolta, most már rámosolyog a szerencse, ezt nem veheti el tőle senki. Az asszony, kiért a fél sivatagot átutazta, s a gyermek, ki mióta belépett az életébe, szíve minden dobbanásában benne van. Parányi kunyhójukba olyan fényt teremtett a csecsemő, melyet eddig elképzelni sem tudott. Esténként, ha fáradtan hazaért a kunyhó ajtajában e két szeretett lény várta. Már második hete, hogy nem várja senki. Mikor a nyájat éjszakára fedél alá terelik, felváltva mehetnek haza családjukhoz, csak az őrszemek maradnak. Ilyenkor mindig megszaporázta lépteit, mert tudta, hogy várják.
Mióta betegek, minden alkalommal félve tér haza. Napközben a falu egyik öregasszonya vigyázza a Őket, de éjjel Ő nézi, ahogy a láz lidérceivel harcolnak. Gyomra most is összerándult, mikor a két drága lényre gondolt. Tudta: meg kell gyógyulniuk, mert nélkülük az életét képtelen lenne tovább folytatni.
Most, hogy a többiek itt állnak körülötte, látja szemükben a fényt, az Ő szívébe is remény éledt.
- Kérlek - nyelt egy nagyot, mert a torkát valami fojtogatta -, kérlek - ismételte - ha megtaláljátok, add át ezt a kisdednek.
Tarisznyájából egy kézzel faragott báránykát vett elő, s odanyújtotta az Öregnek. A többiek tudták, napok óta ezt faragja, a fiának szánva ajándékul.
- Hiszen ezt Te a kisfiadnak faragtad - suttogta az.
Szomorúan elmosolyodott:
- Elkészültem már a másodikkal is- mondta, s tovább kotorászva egy szakasztott olyan faragványt mutatott, mint az előző. - Igaz - tette hozzá, hogy egy egész nyájat szerettem volna neki faragni, de talán jövőre...- hangja elhalkult, s a mondat vége ott lebegett a levegőben, befejezetlenül. Nem volt ereje a folytatáshoz.
Az Öreg átölelte:
- Bíznunk kell Istenben, Ő megsegít.
Majd szinte szégyenkezve folytatta:
- Mennünk kell. Reggelre vissza kell érkeznünk a nyájhoz. Kérni fogom a Kisdedet, hogy gyógyítsa meg a Tiédet.
Mindannyian megölelték, majd elindultak az éjszakába. Még egy darabig hallotta távolodó lépteiket, s ahogyan egymás között beszélgettek., majd elnyelte őket a sötétség.
Ó is megfordult és sietősen elindult. A domb tetejéről rálátott a kunyhóra, ahol lámpás világolt, mutatva az utat az érkezőnek. Felnézett az égre. A csillag még mindig ott ragyogott, megvilágítva a keskeny ösvényt is, melyen keresztül leereszkedett a völgybe.
A vénasszony szomorú arccal nyitott ajtót:
- Semmit sem változott az állapotuk - sóhajtott, majd hozzátette - ma éjjel imádkozunk értük.
- Köszönöm - suttogta, majd az ágyhoz lépett.
Ott feküdtek mindketten, láztól elgyötörten. Durva kezeivel lágyan betakargatta Őket, majd az ágyhoz térdepelt. Fejét lehajtva imádkozni kezdett. Maga sem tudta, honnan törnek elő a szavak, melyek ajkára tévednek. Úgy érezte valaki nagyon messze mondja őket, mintha egy idegen beszélne helyette:
- Uram! Te aki elküldted fiad erre a boldogtalan világra, hogy az embereknek békét és örömet hozzon, kérlek ne vedd el tőlem az enyémet. Lásd - folytatta -, rajtuk kívül senkim sincs. Ha mégis úgy döntesz, hogy elviszed Őket magadhoz, hát kérlek, vigyél el engem is.
Fáradtan lehajtotta fejét. Sokáig térdelt így. Társai jutottak eszébe, róluk pedig a bárányka, melyet fiának faragott. Elővette a tarisznyából és a gyermek mellé helyezte. Eszébe jutott a „Másik”, aki ma született meg. Érezte, hogy lelkét valamilyen határtalan öröm és mélységes nyugalom tölti el.

Ott a barlangban a pásztorok ajándékát Mária a gyermek mellé helyezte a jászolba. A Kisded ránézett a báránykára, parányi ujjával megérintette azt és elmosolyodott.
6643
szikra60 - 2020. január 29. 08:00:13

Kedves Ági! Köszönöm, hogy itt voltál és olvastad az írást. Szeretettel ÉvaSmile

6578
nagyagnes - 2020. január 29. 01:25:08

Megható.
Ez tetszik nekem a legjobban a meséid közül.

6643
szikra60 - 2020. január 08. 14:46:46

Köszönöm, hogy olvastatok! Szeretettel ÉvaHeart

6081
varonklari - 2020. január 07. 20:55:38

Érdeklődéssel olvastam szép, megható történetedet. Kedves, szerethető történetedhez gratulálok szeretettel: KláriRose

6653
pepa24 - 2020. január 04. 23:01:30

Kedves Éva
nagyon tetszik a történeted, ráadásul nekem úgy tetszik, ahogy van: a végével együtt! Persze ezzel nem Melindának mondok ellent, csak megmutattam a magam olvasói ízlését. (Bocsi, az enyém ilyen Smile )
Mert hát Jézus mégiscsak ember (is) volt, szerintem jó hogy megtartottad emberkének is. Hiszen az olvasó tudja, mivé lesz majd: Krisztussá. De itt Ő az Ígéret. Nem kell minden csodát megmagyarázni...
(Annak viszont örülök, hogy Te úgy gondolod, a pásztor családja meggyógyul. Ami persze nyilvánvaló, hiszen a római katona szolgája is meggyógyult, csak azért, mert hitt Jézusban.)
Sok szeretettel gratulálok szépen megírt művedhez, az eredeti ötlet pedig, hogy volt még egy pásztor, nagyon jó! Rose

6643
szikra60 - 2020. január 04. 14:25:46

Kedves Rita! Köszönöm, hogy olvastad írásaimat. Szeretettel ÉvaRose

6542
ritatothne - 2020. január 03. 18:46:09

Kedves Éva!

Meghatóan szép történeted érdeklődéssel olvastam.

Szeretettel: RitaRose

6643
szikra60 - 2020. január 03. 10:15:57

Kedves Melinda! Először is köszönöm, hogy olvastad az írásaimat. Igazad van, ha én tudom a befejezést, az olvasónak is egyértelműbbé kell tennem. Számomra a mosoly volt a jel, hogy minden megoldódott. No, majd legközelebb (vagy átírom)! Szeretettel ÉvaWink

5486
Magdus Melinda - 2020. január 02. 19:41:36

Kedves Éva!

Szép, megható történetet írtál. A végéről én hiányolom az igazi katarzis élményét. Azt vártam volna, hogy fellibbented a reményt a pásztor családtagjainak gyógyulására. Ez hiányzott nekem belőle, de ennek ellenére is tetszik az írásod.

Szeretettel: MelindaRose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.