Török Ábrahám: Euryale (2020. január)
A folyosó hosszú és sötét, egy pontra fókuszálok, az ajtóra a végén. csukva van, de tudom, érzem, nincs bezárva. És az ajtó mögött Euryale vár rám.

Esős őszi nap volt. A ligetben sétálgattunk Heidivel, fekete esernyővel a kezünkben, és néztük a hulló leveleket. Csodaszép látvány volt, mintha tűzbe borult volna a föld, és a rikító narancssárga lángnyelvek halkan suttogtak a lábunk alatt.
- Három napja nem aludtam, Sarah. Rettegek.
- Mi történt? - rögtön felé fordultam.
- Sarah - suttogta Heidi. - Hallottál már Euryale-ról?
- Nem sokat - feleltem unottan. - Ő volt az egyik kígyóhajú, igaz?
- Gorgó - hangja a szokásosnál is vékonyabban csengett.
Ezután sokáig hallgattunk, az eső elállt, elraktuk az esernyőt és leültünk a buszmegállóba. Az út túloldalán piros kabátos néni sétált.
- Pár napja meglátogatott álmomban.
- Ki? - néztem rá értetlenül. - Euryale?
- Pssszt! Ne mondd ki hangosan a nevét! Idejön...
- Heidi, a gorgók nem léteznek.
- Meglátogatott álmomban, és vár rám, egy folyosót láttam, a végén egy ajtóval... ott vár rám.
Nem ez volt az első alkalom, hogy Heidi rosszat álmodott, számtalanszor felhívott az éjszaka közepén, hogy megnyugtassam. Álomnaplót is vezetett, és az alvási paralízis is gyakran megjelent nála. Soha nem tudott hozzászokni.
Felszálltunk a buszra, majd le, és elmentünk egy kávézóba, én teát ittam, Heidi forró csokit. Az eső már elállt.
- Megérintett - suttogta. - Itt.
Miután megbizonyosodott arról, hogy senki nem néz minket, kezével a vállára mutatott, majd levette sálját, és félrehúzta blúzát. Nyaka mellett, a kulcscsontján négy sötétvörös csík nézett rám. Mint négy hosszú, pókláb-ujj.
- Mit csináltál magaddal, Heidi?
- Mondom, hogy nem én voltam! - csattant fel ingerülten. - Stheno tette ezt velem!
Hirtelen elsápadt, két kezét szájára tapasztotta, felállt az asztaltól, széke hátraesett, és elszaladt. Ki a kávézóból, át az utcán, egy autó dudált, majdnem elütötte.
Akkor láttam Heidit utoljára.

Mikor megtudtam, mi történt, rohantam a húgához. Ott találtam a lakásukban, a kanapén ült és sírt. Napokig ki sem tudott mozdulni otthonról. Én pedig kíváncsi lettem, és kutatni kezdtem.
Heidi álmában halt meg, megállt a szíve. A mentők különös dolgokról számoltak be: a hullamerevség nem szűnt meg, még napokkal később sem. A haja is ugyanúgy mereven és ellenállóan állt, ahogy álmában, egyszerűen nem lehetett megmozdítani. A szike kettétört bőrén, mikor a boncoláshoz készültek.

A gorgók hárman voltak. Medusa, Stheno és Euryale. Mind közül utóbbi a leghatalmasabb, pillantásával kőszoborrá dermesztette áldozatait. Megölni pedig senkinek nem sikerült.
Igazat mondott volna Heidi? Tényleg létezhetnek a gorgók, és tényleg meglátogatták álmában? Kezdtem kételkedni önmagamban, és a mítoszokról alkotott nézeteimben.

Aznap éjjel rémálmom volt. Sötét erdőben szaladtam, sziszegő hang üldözött. Néhol a fák között kígyókat véltem felfedezni tekintetemmel, de nem törődtem velük. Egyre mélyebbre rohantam az erdőbe, a sűrűbe, oda, ahol már a hold és a csillagok fénye sem szűrődhetett be, oda, ahol a sötétség úrrá lesz mindenen. Oda, ahol nem találhat rám a sziszegő.
Megbotlottam egy gyökérben, és felpattantak szemeim. Nem tudtam megmozdulni, nem kaptam levegőt, de tisztában voltam azzal, hogy nem vagyok egyedül. Valaki volt a szobámban, valaki gonosz, valaki sötét, valaki sziszegő, valaki, aki meg akart ölni. A levegő megfagyott körülöttem, és ő lassan elindult felém, hallottam a lépteit a szoba túlsó végéből. A függönybe belekapott a szél, és kicsit félresodorta. A szobámba bevilágított egy utcai lámpa, és láttam, egyedül vagyok, ahogy szoktam, és senki nem akar megölni, és minden a legnagyobb rendben van.
Nem tudtam visszaaludni. Medusával találkoztam.

Félek. Minden apró neszre felkapom a fejem, nem merek egyedül kimenni a házból, az utcán az emberek úgy néznek, mint akik meg akarnak ölni, és aludni sem tudok már. Ébren töltöttem a következő két éjszakát, rettegve az ágyam sarkában, felkapcsolt lámpával.
Nem mertem elaludni, mert tudtam, várnak rám. A sziszegők. A gorgók. Stheno és Euryale.

Sötét erdő mélyén jártam, körülöttem a fákon kígyók sisteregtek, hangjukat már egészen megszoktam. A sziszegés megszűnt a hátam mögött.
Ajtóhoz értem, és kinyitottam. Nyikorgott, de engedett, és ahogy beléptem, hosszú folyosón találtam magam, a végén zárt ajtó várt. Be volt csukva, és éreztem, be volt zárva.
Mégis elindultam felé, lépteim pedig visszhangot vertek a sötét folyosó nyirkos falai között.
Odaértem az ajtóhoz, és rátettem kezem a kilincsre. Nem nyílt ki, én pedig nem tudtam elengedni, mintha ujjaim ráfagytak volna.
Sziszegést hallottam a hátam mögött, de ez más volt. Nem olyan, mint az előző, más hangnem, más dialektus. És a következő pillanatban négy tűzforró pókláb-ujj simítását éreztem jobb vállamon.
Felriadtam, és nem tudtam megmozdulni. Két sötét alak állt a szobám sarkában, és engem figyeltek, és elindultak felém és meg akartak ölni. Minden izmom megfeszült, ordítani akartam, sírni, bármi hangot kiadni, de nem ment. Ezután a két rémes alak szertefoszlott, és én újra meg tudtam mozdulni.
Sírtam. Nem aludtam többet aznap.

Rettegek. Három napja nem aludtam, azóta a rémes álom óta a folyosón, az ajtóval, amely zárva volt, és Sthenoval, aki megérintette a vállamat. Négy sötétvörös csík égett a bőrömbe, és nem hagy nyugodni, állandóan érzem, és fáj és alattomosan kínoz.
Nem megyek ki az utcára, jó ideje nem ettem semmit. Nem fürödtem, szinte a szobámat sem hagyom el. Az ajtót kulccsal bezártam, és bereteszeltem.
Nem tudok másra gondolni, a három borzasztó szörnyetegen jár az eszem már egy hete, Heidi halála óta, és nem hagynak nyugodni, és félek, és tudom, léteznek, és tudom, meg akarnak ölni, és tudom, tudom, hogy mi jön most, és nem akarom. Fel kellene hívnom a szüleimet, a bátyámat, bárkit a világon, hátha segíthetnek.
Nem tudnak segíteni. Tudom, hogy nem, Stheno megérintett. Euryale vár rám.
A konyhába sietek, nem nézek sehová, nem akarok látni semmit. Nem nézhetek a szemébe, bármit, csak azt nem lehet, mert akkor végleg végem.
Kezem ösztönösen cselekszik, kihúzza a fiókot és előveszi a leghegyesebb kést. Heidi nem volt ilyen okos. Majdnem megvágom vele az ujjamat, ahogy hozzáérek.
Meleg folyadék folyik végig arcomon, és amikor megnyalom a számat, érzem a saját vérem ízét. Elejtem a kést, és kezemmel tapogatózva lassan, óvatosan sietek vissza a szobámba.
Gyere, Euryale. Várlak.

A folyosó hosszú és sötét, egy pontra fókuszálok, az ajtóra a végén. Csukva van, de tudom, érzem, nincs bezárva.
Lassú, de határozott léptekkel elindulok az ajtó felé. Jobb és bal oldalamon két magas, szörnyűséges alak kísér. Arcukat nem látom, nem bírok rájuk nézni, tekintetem mereven előre szegezem. Az ajtó felé megyünk, ami be van csukva, de már nincs bezárva, ki fog nyílni, ha lenyomom a kilincset, és mi hárman be fogunk menni azon az ajtón.
Az ajtón, ami mögött Euryale vár rám.
6712
Aappana - 2020. január 02. 22:59:46

Örülök, ha tetszett. Medusáról sok történetet hallani, de engem Euryale mindig is jobban érdekelt...

6653
pepa24 - 2020. január 02. 22:09:30

Nagyon jól megírt, feszes, csattanós novellát hoztál össze. Már tegnap este - éjjel - elolvastam, talán épp azért nem írtam meg AKKOR ezt a kommentet. Igazi, éjszakára való, körömrágós horrort sikerítettél! Eredeti az ötlet, tökéletes a "hátborzongatás", elismerés érte.

/Gyengéd női lelkemnek Smile engedj egy megjegyzést, ami semmiképp nincs összefüggésben a Te remekműveddel: Ha jól emlékszem, az egyik mitológiai történet szerint Héra tette gorgóvá szegény Meduzát. Mindig sajnáltam érte a lányt. Az istennő azért művelt ilyet, mert a lány megtetszett Zeusznak. Na hát, ennyit a gyengéd női lélekről !!! Grin/

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.