Kedves Látogatók! Magazinunk internetes oldalát hosszabb fejlesztést követően 2020. október 3-án egy megújult oldalra költöztetjük. Az adataitok költöztetése meg fog történni, személyes profil, írások, hozzászólások az új oldalon is elérhetőek lesznek, azonban privát üzenetek, fórum beszélgetések és üzenőfali beszélgetések átköltöztetésére nincsen lehetőség! Kérjük, ha ezekben van számotokra fontos információ, mentsétek el magatoknak 2020. október 2-ig!
Továbbá kérünk mindenkit, hogy a profilban beállított e-mail címet ellenőrizze, változás esetén a profilját frissítse.!
További részletek az emailben kiküldött tájékoztatóban! Üdvözlettel: Szerkesztőség

Lázár Éva: A Hold és a Nap (2020. január)
A gyertya lángja parányi fénnyel világította meg az apró kis asztalt. A bedeszkázott ablak rései között egy gyenge kis szellő nyert utat. A gyertya lángja megborzongott, míg az asztalon heverő könyvből papírfoszlányok szálltak fel a levegőbe. A könyv felsóhajtott. Arany írása, drágakövekkel kirakott borítója felsóhajtott. Rég nem írtak bele. Elhagyatottan feküdt már ott évszázadok óta.
A papírfoszlányok egyre többen lettek. A borítón kecsesen ülő holló károgva szállt odébb, a gyűrűt elejtette csőréből. Ekkor már tudtam, az a kor véget ért. A borító sóhajtott, míg végül rubinkönnyek között visszaemlékezett arra az időre, mikor megkötötték, a kedves arcú emberre, aki írta, és arra, aki miatt írták, díszruhába öltöztették, de soha nem fejezték be.
*
- "János volt a nevem, s Janus, ki e verseket írta!" - hallatszott ki a poéta szava a lakoma zsivajából. A súlyos függöny árnyékából lestem a fiatal, daliás alakot, ki a király előtt állt, s zengte a verset önnön magáról. Szép is lehetett volna ott lennem, mellette állnom. Szavalni, danolni a szív örömét és a lélek nyugalmát, a megismerést. De nem lehettem ott. Én, mint apró kis íródeák soha nem kerülhettem oda. Még az oly sokat emlegetett újjászületés sem emelt volna engem oda, az ő oldalára. Hiába vágyakoztam. Vágyni valamire csak múló szeszély. Nem vágyakoztam. Teljes erőmből kívántam, akartam, hogy ott állhassak.
A test megtörik, a lélek soha. Fájdalom ért a poétát látva, hátat fordítottam és odébbálltam.
Jó néhány percembe telt, míg átkeltem az udvaron, melyen most csak imitt-amott szállingózott egy-két szolga. Az egyik vizes edényt szorongatott kezében, a másik átszaladt az udvaron, míg a harmadik egy futár volt. Nagy, öblös táska nyugodott a vállán, amiben kérések voltak. Hívták a poétát Itáliába, más honba. Oda, hol az ő tudománya virágzott, oda, hol először vették észre, mennyire is csodálatos teremtmény az ember. Üzentek a királynak, hogy készülődik az osztrák, a török, vagy épp a horvát. Vagy hogy hívja össze hírhedt seregét, a feketét.
A palota egy magas kiszögellésénél álltam csak meg. Az eget apró kis csillagtenger borította, a tavaszi szél gyengén cirógatta az arcom. Egy gyenge, mégis erős, szomorú hang szólalt meg.
- "Együtt lett prédád élet s hírnév, te sötét nap. Kincset miért gyűjtünk, ó, mi szegények? Ezért?" - kérdezte, bár inkább csak saját magának jelentette ki. A poéta volt.
- Elnézését kérem, dicső uram! Én, mint szegény féreg, itt alkalmatlankodok!- s azzal mélyen meghajoltam. Ám a poéta csak legyintett és a Holdra mutatott, amely, mint egy óriás fehér szeme meredt ránk.
- Látod a Holdat? A Nap testvére. Szerényebb, nincs akkora dicsősége, a nép nem is szereti annyira, de Ő mégis ott áll minden éjszaka.- suttogta merengve, miközben a sziklafalra támaszkodott. Már nem volt az a fennen dicsőített nagy ember, csak egy egyszerű kis hangya az ég alatt. Csendesen álltam mellette. Mindig beszélni akartam vele, de most nem jött hang a torkomra. Megálltam, megfagytam, mint mikor az udvari festő előtt mozdulatlanul állt az igazságos király.
- Mindenki csak a Napot szereti. Őt dicsőíti, csak őt látja. A gyenge kis Holdról mindenki elfeledkezik. Tudtad, hogy a Nap is egyszer lebukik? Mindig ott a síkság aljában tűnik el. És a másik oldalon feljön a testvére. Miért hallgatsz?- kérdezte rám nézve. Ugyan, mit válaszolhattam volna?
A Hold fénye megcsillant, ahogy a nyílvessző átszakította a levegőt.
-Vigyázz!- kiáltottam el magam, majd félrelöktem a poétát.


Csend. Nyugtató. Minden olyan nyugalmas. Harmónia, kiegyensúlyozottság és nyugalom vett körül. Hasonlít a poéta verseihez, mégis üres, múlandó. Furcsa. Minden fekete. Most már csak homályos. Egy kápolna. A ravatalon egy koporsó. A szemem elkerekedett. Hogyan? Mikor?
- "Bárki, csak egyszer tudja valóját másra cserélni; jó, aki ekkor nem rontja: javítja magát." - zengte mélabúsan a poéta, majd a kezében tartott könyvet lassan, a lepellel borított homlokomhoz érintette. - Barátom, nagy ember voltál. Te voltál a Hold a Nap árnyékában. A Nap ismer téged, és kíváncsi volt rád. - azzal fejet hajtott, majd lassan hátat fordított. A maroknyi ember elcsendesedett, majd mikor a király gyengéden megszorította a poéta vállát, egy emberként álltak fel, s özönlöttek ki a teremből. A nők díszes, aranyhímzéstől nehéz ruhájukban, míg a férfiak mellükön feszülő selyemdarabokban feszítettek és a nevetséges harisnyájukban. Keserű kacagás tört fel belőlem. Mi ez? Meghaltam? És csak ennyi? És ők a tökéletesek. Őket áldja föld, növény és állat. Ők, akiket az Isten és az istenek teremtettek. Röhej!

A poéta az asztal fölé hajolt. Csendesen dolgozott már órák óta. A gyertyák lángja meg-meg ingott, ahogy a falnak támaszkodva figyeltem. Egy kódexet írt. Azokat a szép, nemes irományokkal tele lévő könyvet, aminek értékére a világ is felfigyelt. Épp egy képet festett. Elkerekedett szemmel néztem, amikor az egyik oldalon a saját arcom nézett vissza rám. A Nap talán tényleg érdeklődött a Hold iránt. Ám ekkor a poéta feje lehanyatlott, szájából vér bugyogott föl, majd lefordult a székről, és többé nem mozdult.
1472-tőt írtunk. Az igazságos király megsiratta kancellárját és egyben poétáját. Az ég is sírt. A világ, a hír hallatán feketébe és gyászba burkolózott. Mindenki siratta Janust. Már estébe fordult a világ, mikor még a sír előtt álltam.
-A Nap is lebukik. Te mondtad. - majd egy csokor virágot helyeztem a márványra, és odébbálltam.
*
Teltek az évek. A szobában vártam, hátha bejön valaki. Nem jött senki. A gyertyák égtek, a viasz és a kanóc nem fogyott, mintha megállt volna az idő. A bedeszkázott ablak nem engedte be a napfényt, csak néha, mikor a Hold vette birtokba az eget, akkor szűrődött be némi fény.
A gyenge szellő meglibbent és a kódex lapjai foszlányokban szálltak odébb. A holló elrepült, a gyűrű elveszett. A gyertyák hírtelen fogyni kezdtek, míg végül csonkig égtek, jelet hagyva maguk után a tölgyfa asztalon. Halványodni kezdtem. Először a kezem, majd az egész testem áttetszővé vált, majd teljesen eltűnt.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.