Lázár Éva: A Hold és a Nap (2020. január)
A gyertya lángja parányi fénnyel világította meg az apró kis asztalt. A bedeszkázott ablak rései között egy gyenge kis szellő nyert utat. A gyertya lángja megborzongott, míg az asztalon heverő könyvből papírfoszlányok szálltak fel a levegőbe. A könyv felsóhajtott. Arany írása, drágakövekkel kirakott borítója felsóhajtott. Rég nem írtak bele. Elhagyatottan feküdt már ott évszázadok óta.
A papírfoszlányok egyre többen lettek. A borítón kecsesen ülő holló károgva szállt odébb, a gyűrűt elejtette csőréből. Ekkor már tudtam, az a kor véget ért. A borító sóhajtott, míg végül rubinkönnyek között visszaemlékezett arra az időre, mikor megkötötték, a kedves arcú emberre, aki írta, és arra, aki miatt írták, díszruhába öltöztették, de soha nem fejezték be.
*
- "János volt a nevem, s Janus, ki e verseket írta!" - hallatszott ki a poéta szava a lakoma zsivajából. A súlyos függöny árnyékából lestem a fiatal, daliás alakot, ki a király előtt állt, s zengte a verset önnön magáról. Szép is lehetett volna ott lennem, mellette állnom. Szavalni, danolni a szív örömét és a lélek nyugalmát, a megismerést. De nem lehettem ott. Én, mint apró kis íródeák soha nem kerülhettem oda. Még az oly sokat emlegetett újjászületés sem emelt volna engem oda, az ő oldalára. Hiába vágyakoztam. Vágyni valamire csak múló szeszély. Nem vágyakoztam. Teljes erőmből kívántam, akartam, hogy ott állhassak.
A test megtörik, a lélek soha. Fájdalom ért a poétát látva, hátat fordítottam és odébbálltam.
Jó néhány percembe telt, míg átkeltem az udvaron, melyen most csak imitt-amott szállingózott egy-két szolga. Az egyik vizes edényt szorongatott kezében, a másik átszaladt az udvaron, míg a harmadik egy futár volt. Nagy, öblös táska nyugodott a vállán, amiben kérések voltak. Hívták a poétát Itáliába, más honba. Oda, hol az ő tudománya virágzott, oda, hol először vették észre, mennyire is csodálatos teremtmény az ember. Üzentek a királynak, hogy készülődik az osztrák, a török, vagy épp a horvát. Vagy hogy hívja össze hírhedt seregét, a feketét.
A palota egy magas kiszögellésénél álltam csak meg. Az eget apró kis csillagtenger borította, a tavaszi szél gyengén cirógatta az arcom. Egy gyenge, mégis erős, szomorú hang szólalt meg.
- "Együtt lett prédád élet s hírnév, te sötét nap. Kincset miért gyűjtünk, ó, mi szegények? Ezért?" - kérdezte, bár inkább csak saját magának jelentette ki. A poéta volt.
- Elnézését kérem, dicső uram! Én, mint szegény féreg, itt alkalmatlankodok!- s azzal mélyen meghajoltam. Ám a poéta csak legyintett és a Holdra mutatott, amely, mint egy óriás fehér szeme meredt ránk.
- Látod a Holdat? A Nap testvére. Szerényebb, nincs akkora dicsősége, a nép nem is szereti annyira, de Ő mégis ott áll minden éjszaka.- suttogta merengve, miközben a sziklafalra támaszkodott. Már nem volt az a fennen dicsőített nagy ember, csak egy egyszerű kis hangya az ég alatt. Csendesen álltam mellette. Mindig beszélni akartam vele, de most nem jött hang a torkomra. Megálltam, megfagytam, mint mikor az udvari festő előtt mozdulatlanul állt az igazságos király.
- Mindenki csak a Napot szereti. Őt dicsőíti, csak őt látja. A gyenge kis Holdról mindenki elfeledkezik. Tudtad, hogy a Nap is egyszer lebukik? Mindig ott a síkság aljában tűnik el. És a másik oldalon feljön a testvére. Miért hallgatsz?- kérdezte rám nézve. Ugyan, mit válaszolhattam volna?
A Hold fénye megcsillant, ahogy a nyílvessző átszakította a levegőt.
-Vigyázz!- kiáltottam el magam, majd félrelöktem a poétát.


Csend. Nyugtató. Minden olyan nyugalmas. Harmónia, kiegyensúlyozottság és nyugalom vett körül. Hasonlít a poéta verseihez, mégis üres, múlandó. Furcsa. Minden fekete. Most már csak homályos. Egy kápolna. A ravatalon egy koporsó. A szemem elkerekedett. Hogyan? Mikor?
- "Bárki, csak egyszer tudja valóját másra cserélni; jó, aki ekkor nem rontja: javítja magát." - zengte mélabúsan a poéta, majd a kezében tartott könyvet lassan, a lepellel borított homlokomhoz érintette. - Barátom, nagy ember voltál. Te voltál a Hold a Nap árnyékában. A Nap ismer téged, és kíváncsi volt rád. - azzal fejet hajtott, majd lassan hátat fordított. A maroknyi ember elcsendesedett, majd mikor a király gyengéden megszorította a poéta vállát, egy emberként álltak fel, s özönlöttek ki a teremből. A nők díszes, aranyhímzéstől nehéz ruhájukban, míg a férfiak mellükön feszülő selyemdarabokban feszítettek és a nevetséges harisnyájukban. Keserű kacagás tört fel belőlem. Mi ez? Meghaltam? És csak ennyi? És ők a tökéletesek. Őket áldja föld, növény és állat. Ők, akiket az Isten és az istenek teremtettek. Röhej!

A poéta az asztal fölé hajolt. Csendesen dolgozott már órák óta. A gyertyák lángja meg-meg ingott, ahogy a falnak támaszkodva figyeltem. Egy kódexet írt. Azokat a szép, nemes irományokkal tele lévő könyvet, aminek értékére a világ is felfigyelt. Épp egy képet festett. Elkerekedett szemmel néztem, amikor az egyik oldalon a saját arcom nézett vissza rám. A Nap talán tényleg érdeklődött a Hold iránt. Ám ekkor a poéta feje lehanyatlott, szájából vér bugyogott föl, majd lefordult a székről, és többé nem mozdult.
1472-tőt írtunk. Az igazságos király megsiratta kancellárját és egyben poétáját. Az ég is sírt. A világ, a hír hallatán feketébe és gyászba burkolózott. Mindenki siratta Janust. Már estébe fordult a világ, mikor még a sír előtt álltam.
-A Nap is lebukik. Te mondtad. - majd egy csokor virágot helyeztem a márványra, és odébbálltam.
*
Teltek az évek. A szobában vártam, hátha bejön valaki. Nem jött senki. A gyertyák égtek, a viasz és a kanóc nem fogyott, mintha megállt volna az idő. A bedeszkázott ablak nem engedte be a napfényt, csak néha, mikor a Hold vette birtokba az eget, akkor szűrődött be némi fény.
A gyenge szellő meglibbent és a kódex lapjai foszlányokban szálltak odébb. A holló elrepült, a gyűrű elveszett. A gyertyák hírtelen fogyni kezdtek, míg végül csonkig égtek, jelet hagyva maguk után a tölgyfa asztalon. Halványodni kezdtem. Először a kezem, majd az egész testem áttetszővé vált, majd teljesen eltűnt.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.