Kedves Látogatók! Magazinunk internetes oldalát hosszabb fejlesztést követően 2020. október 3-án egy megújult oldalra költöztetjük. Az adataitok költöztetése meg fog történni, személyes profil, írások, hozzászólások az új oldalon is elérhetőek lesznek, azonban privát üzenetek, fórum beszélgetések és üzenőfali beszélgetések átköltöztetésére nincsen lehetőség! Kérjük, ha ezekben van számotokra fontos információ, mentsétek el magatoknak 2020. október 2-ig!
Továbbá kérünk mindenkit, hogy a profilban beállított e-mail címet ellenőrizze, változás esetén a profilját frissítse.!
További részletek az emailben kiküldött tájékoztatóban! Üdvözlettel: Szerkesztőség

Balázs Ildikó: Aranyfonál (2020. január)
Sokszor repkedem álmomban a fák csúcsa fölött, úszómozdulatokkal szelem a levegőt, nagy távolságokat hagyok magam mögött.
Máskor körfolyosós társasház felső emeletén megnyílik a léc a lábam alatt, zuhanok a lécek között le a füves rétre, de sohasem érek földet.
Mostanában órákat úszom nyílt vizeken meg uszodában a kihúzott kötelek közt. Ezt a tudást honnan hoztam magammal? Csak felidézem.
Vajon honnan tudtam úszni akkoriban, amikor valójában még nem is tudhattam, hiszen kicsi voltam? Csak az anyaméhből vagy még korábbról? Hol a lét széle?
A levegőben jobb úszni, mert látni az alattunk levő világot.
Rigó ül a faágon, harsányan énekel, és belekukkantok a fészkébe. Kis tojások gömbölyödnek benne. Taplógombát látok a fatörzsön, a gombák lefele lépcsőszerűen egyre nagyobbak. Látom a szamócát, lentről piroslik a fűben.
Milyen más idefentről a világ!
A szomszéd kéménye füstöl, a kéményt messze kerülöm, torkomat csípi a füst. A háztető cserepei mohosak, zöldellnek itt-ott a hajlatokban. Le kellene ereszkednem.
Látom egy hevenyészve összerakott galambfészek szalmaszálait a csatornában. Gondtalan-gondatlan madarak.
Mély, zöld füves rét alattam, jobbra angyal, szárnya a földet éri, bal oldalt vár rám. Jobbra faodú, belépek, odabent templomhajó az odvas, öreg fa törzse föld alá visz.
Mesevilág.
*
Ha úszom vagy álmomban repülök, ennek a mesevilágnak vagyok részese, átlépek egy másik létezésbe.
Néha egy-egy meserészlet ezt a világot idézi. Gyerekkor vagy régebbi rejtélyes mesevilág. Törpékkel, földalatti lényekkel, huhogó bagollyal kiszáradt fa ágán. Zöldell a hold, világít az aranytallér odafent. Mohos fák sudarán aranyhajként csillan a holdsugár. Éji tünde jár itt, leteríti fátylát az erdei tisztásra, leveti tüllruháját, meztelen testén megcsillan a holdfény. Aranyhaja szétterül, s hajszálait másnap kósza juhász találja meg a harmatcseppekre tekeredve. Aranyfonál, mely a mélybe visz, magasságba emel. A juhász felemeli tekintetét az égre, s keresgéli, vajon az aranyhajszál odafentre tartozik-e, vajon ki hullhatta el odaátról.
S közben tenyeréből kihullik a hajszál, elnyeli a zsombék, magához lapítja a fűszál, melyen aranyban csillan a delelő nap sugara. A színjáték egységes, egyik égitest adja fényét a Földnek. Társam a nagyvilág: ki látja érkezésem e földre, ki tudja, miért küldtek, ki az a szellemes tudás, aki megmondhatja, miért választ a lélek ideátra megjelenést?
Az ész miatt sohasem panaszkodott senki, hogy kevés jutott volna, annál inkább a szépség, gazdagság hiányára. A lélek kincseit sem hiányolta senki. Isteni adomány földi szemmel mérhető-e? Ki mondja meg, egyenként s társainkkal összefogódzva mivégre vagyunk itt, odaát?
A lét kit dicsőít?
*
Ahogy a lámpát eloltottuk, megelevenedett a sötét szobában egy félelmetes világ. Sárkánykígyó, medve, moccant a fotel, a falvédő mintái életre keltek, lekúsztak az ágyamba. Rettegtem tőlük, a fülemig hatoló tappogástól.
Ma barátom az odaáti létre emlékeztető minden jel.
*
Létköz
Egy magas kék katedrálist látok, fehér kupolái a felhőkbe vesznek. Lépcsői úgy legebnek minden összefüggés nélkül a légben, egy gondolat, amely létrejön képzeletem nyomán. Fellépek a lépcsőre, érzem a kőborítású lépcsőfokok hűvös síkosságát, ahogy felfele haladok, míg elérem a hatalmas templomkaput. Rajta embermagasságban rézveretű kilincs – mint Mickey egér óriásországban – lépj fel reám egykettőre, hívogat az égig erő paszuly – gyerekkorom kedvenc meséje –, és már lenyomtam a kilincset. Bent szűrt fény a templom előterében. Bekukkantok a hajóba, messze, elöl feszület, mellette Jézus meditálva ül a földön.
Nem lépek a hajóba, szétnézek, egy oldalfolyosót látok balra, azon haladok végig, mint körfolyosón, évek telnek, amig megtalálom a terem végében sok ezernyi évem mellett elhaladva a kis kék oldalajtót. Alig látszik. Benyitok.
Az égi pávakék katedrális oldalsó kis ajtaján lemegyek egy hosszú keskeny lépcsőn. Odalent már vár rám egy öregember földig érő hajjal. Hol barátságos-derűs-telt alakja van körszakállal, hol borotvált, szikár, morózus, horgas orrú vénember. Tudom, hogy a kettő ugyanaz. Elindul előttem a hatalmas lélekkönyvtárba, melyben a mennyezetig sorakoznak a könyvespolcok. Egy polc előtt áll meg, egy sor könyvre mutat, és hátrább lép.
Látom a köteteket. Egy életkönyv, majd egy létközről szóló könyv. Egy újabb élet krónikája, megint létköz, mely értékeli a lent megtörténteket, hogy a vállalt feladatot hogyan végezte el a lélek az adott körben.
Az utolsó kötet a mostani életem előtti létközről szól. Erre az életemre szőtt hálótervem tartalmazza. Rengeteg fejezete van, vaskos kötet. Belelapozok.
Antha.
Elkövetkező életében: és a mostani nevem
Író. 102 év. Sok gyerek.
Életében nagy függetlenséget biztosít.
Nagy gazdagság, nagy felelősség. Minden rokonáról ő gondoskodik.
A gazdagság az ötleteiben rejlik.
Senki nincs befolyással a döntéseire, csak ő.
Semmi befolyása nincs az életére senkinek.
Önálló lélek.
*
Másnap a homokos Duna-parton elszunnyadok: gondolatban felmegyek megint a kék katedrális lépcsőin, benyomom a nagy fakapu jobb szárnyát, szemben a szentélyben Jézus fehér, kifejletlen csecsemőszerű teste a feszületen. Sem szeme, sem füle, csak egy öklömnyi fehér fej, mint kifejletlen, elhalt embrióé. Üdvözlöm. Balra az oltár, bemegyek, egy folyosó, azon jobbra krémfehér kis ajtó, lemegyek a lépcsőkön, az aljában vár a földi érő hajú mosolygós, kerek arcú öregember, mutatja is a könyvem a polcon, az utolsót a jobb oldalon, amire az én nevem van aranybetűkkel írva.
Felteszem a kérdést: a párom?
Nagy szerelem. Nagy csalódás.
Miért?
Mert nem úgy viselkedik, ahogy várom.
Akkor mire jó?
Ó, nagyon egyszerű. Arra, ami történik egy nő és férfi között. Mi másra? Csak én bonyolítom. Aztán tegyek, amit akarok.

Szóval csalódás. Milyen elvárás mezejében?
A másik ember nem felelős azért, hogy érzelmileg megérintett.
Lehetünk-e befolyással a másikra? Vagy az érzelmeket odaát fonják fáradhatatlan párkák, amikor megszövik a hálóterved, amivel erre a földre születsz? A csomópontokkal, társakkal, felismerésekkel?
Ahol szeretet van, ott érzed halk térnyerését.
*
Út a jövőbe
Felmentem a hegyre, de nem vettem véresen komolyan az egészet, ha látok valamit, jó, ha nem, majd máskor. Láttam magam évtizedekkel később, így beszélt hozzám idősebb énem:
- Engedni kell! Engedni kell! – csak ennyit mondott határozottan az a hetvenéves fehér hajú szikár nő, aki leszek. Na igen, nem erényem az engedés, megengedés, elengedés. Még gyakorolnom kell.
A hetvenéves önmagam különösebben nem is érdekelt, tovább lépkedtem a hegyen. De amikor nyolcvan voltam, egyszer csak egy nagy virágmező támadt a hegy körül, aminek tetején álltam, az egész olyan formájú volt, mint egy hatalmas csücskös virág, és minden mezőben állt egy-egy gyerekem. A távolabbi szirmokban unokák, dédunokák végtelenül. Mellettem jobb oldalon a párom. És az egész olyan volt, mint egy nagy virágkehely, ahol én a porzó vagyok.
*
A törpe
Egy hajnalban kínos-éber állapotban rendkívül rossz kedélyem volt. Próbáltam kiüríteni az elmém a kattogó gondolatoktól. Szürkeség.
Eltelt közel egy óra.
Egyszer csak egy rétet láttam, mint óvódás koromban a színes fali meseképeken, zöld füvet, kerítést. Átléptem a kerítésen – hiszen én már nagy vagyok, s a kerítés térdig sem ér. És jött jobb térmezőből, sapkásan, piros orral, fehér szakállal, pontosan olyan volt, ahogy a mesekönyvek ábrázolják. Jött a törpe.
Leült velem szemben, és is leültem, és gyermeki öröm támadt bennem. Valamit kicsippentett a szememből, talán a tisztánlátást gátló hályogot, s csak ültünk egymással szemben. Ő mosolygott, én is. Kicsit izgatott voltam, mint gyerekkoromban, mikor vittek valahova és különféle eseményeket éltem át. Gyermeki lényemnek jelentős eseményeket.
Egy törpe jött velem szemben a réten, leültünk és mosolyogtunk egymásra.
Közben lenézek magamra, és látom ám, hogy mindig, mikor odaát vagyok, testem átlényegül, fénylik. Angyallényem ott áll a tisztáson, aranyhajú lány fürdik a forrásban. Odaát minden olyan idealizáltan szép, extra photoshop.
*
Az Üllői úton haladok végig, a templomkapu nyitva van, hátizsákkal a hátamon bemegyek az Örökimádás templomba.
Keresem az oldaloltárt: egy Jézus-szobor van balra. Nézem a másik oldalt: nincs sem Mária, sem Szent Rita. Hozzájuk szoktam imádkozni.
Nos jó. Letérdelek a térdeplőzsámolyra.
Jézushoz intézem szavaim. A kis vacak ügyeimhez kérem a támogatását. Hogy eladjam a lakást, hogy szeressen a párom, hogy megszülessen a kisfiúnk, hogy a lányom jól tanuljon, anyám egészségben éljen. A sok apróság közt hirtelen feltolul bennem a kérdés, hiszen már elég idős vagyok empátiát gyakorolni másokkal:
- Uram, tehetek érted valamit?
- Szeress engem – mondja a faember, és ragyogni kezd.
Ó, itt más. Itt nem számít semmi, csak a szeretet. Hogy én szeressem a párom, anyám, a lányom. Én. S a meg nem született kisfiaim ott ültek a vállamon, érzem, ahogy a súlyuk rám nehezedik. Ó így más, igaza van ennek az embernek itt a keresztfán, odaát nem számít más, csak a szeretet. Annak alapján megmérettetel, és kevésnek vagy megfelelőnek találtatol, de ezen gondolkozni nem evilági feladat. Itt és ott csak a szeretet. Az egyedüli zsinórmértéke a világnak. Belépőjegy mennybe, pokolba.
Pénzt sem dobok most a perselybe, lenyomom a kilincset, megyek tovább a vacak kis dolgaimra az Üllői úton. Az a faember ott a feszületről velem van, szívembe költözött.
6657
rotmacska - 2020. május 20. 14:21:50

Sziasztok! Most tanulom ennek az oldalnak a kezelését, így most találtam meg a bejegyzéseiteket, melyeket szívből köszönök! Nektek is jó alkotást! Ildi

6643
szikra60 - 2020. január 05. 18:39:43

Kedves Ildikó! Villódzó megjelenésed, a lét és a képzetelet határainak átlépése, majd a lényeg megfogalmazása "szeretet" mesteri írót sugall. Gratulálok ÉvaSmile

6653
pepa24 - 2020. január 03. 22:43:45

"Akik tudnak, nem beszélnek, akik beszélnek, nem tudnak." Te írtál. Ez is egy útja az útmutatásnak, jó hogy megtaláltad. Rose

5396
Kitti - 2020. január 02. 20:45:40

Kedves Ildikó! Írásod, mint valami több fejezetes álom, vagy éppen látomások képei egymás után, úgy sorakoznak. A természet és az élet szeretete, a világ megértésének, a születés elrendeltségének keresése hatja át. Zárásában van a lényeg. Ami nem kifejezetten CsAK odaát lenne fontos tényező, hanem itt a kezdete, és innen eredő a végállomása is. A szeretet, ami teljesen globális, nem csak és kizárólag egymás, illetve a családtagokra szűkülve értendő, hanem minden létezőre, bele értve önmagunkat is...
Tetszett az írásod, gratulálok!Rose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.