Kaliczka Katalin: Új remény (2020. január)
Ha jobban belegondolt, nem is volt éhes. Ha jobban belegondolt, csak úgy érezte. Ha jobban belegondolt nem is itt volt ebben az isten háta mögötti német falucskában. Ha jobban belegondolt valahol egy mesebeli erdő kellős közepén élt egy kis házikóban a szüleivel, körülötte hűs csermely folydogált, tiszta vizében látszottak a halacskák, ahogy jókedvűen kergetőztek a sekély vízben. Ő tele hassal figyelte, ahogyan megcsillan a napfény a pikkelyeiken. Csend és jó illat vette körül. Anyja éppen most vette ki a süteményt a házacska mögött felépített kemencéből. Hangosan csapódott a kemenceajtó. Vagy nem is? Köhögni kezdett. Sűrű por szállt alá a padlás felől. Ösztönösen felugrott a fekhelyéről és futni kezdett kifelé a házból. Majd máskor jobban belegondol. Most menti az irháját inkább. Lefutott a lépcsőn, azon a három fokon, át az udvaron és gyorsan bevetette magát a pincelejáróba. Le a dohos pincébe. Nem zárta magára az ajtót. Minek? Gyakorlottan körbenézett. Semmi sem változott tegnap óta. A háromlábú asztalon ott a gyertyacsonk. Egyszer már meg akarta enni, de akkor úgy döntött inkább lásson, ha már van gyertyája! Nem eszi meg. Egyelőre. Jó érzés volt tudni, hogy bármikor megeheti, ő dönti el. Igen. Ő dönt. Ezt máskor, amikor még nem most volt, jóval előbb nagy megelégedéssel vette volna tudomásul. De most, most van, és már nincs senki, aki helyette eldönthetné a dolgokat. Ebbe nem akart jobban belegondolni. Mert akkor sírni szokott. Nem hozott felszabadítást lelkének a sírás. Inkább egyre fásultabb lett. Úgy érezte, ha jobban belegondol, akkor igazából már felnőtt. Mindig is felnőtt akart lenni. Amikor tizenkét éves lett, apja megengedte neki, hogy felüljön a ló hátára. - Nem sokára igazi felnőtt leszel - Mondta. Akkor nem hitte, hogy ilyen hamar eljön a nem sokára. Mikor is volt? Négy hónapja? Ahogy ott ült a lócán a pincében, fülelt, hogy a zaj távolodik-e? A robbanás zajára mindkét kezével eltakarta a fülét. Arca eltorzult a félelemtől. Úgy szorította, hogy koszos keze elfehéredett bele. - János bácsi a csatába, János bácsi a csatába, János bácsi a csatába, elesett egy fűszálba! - Ordította teli tüdőből. Szeméből patakokban folyt a könny. Aztán lecsúszott a lócáról, végigfeküdt a padlón, összehúzta magát, és amíg csak bírta szusszal, hajtogatta félig énekelve. - János bácsi a csatába!
Lassan elült a zaj. Ő is abbahagyta kimerülten az éneklést. De nem állt fel. Feküdt tovább, kissé megnyugodva. Ha jobban belegondol, akár pecázhatna is abban a kis csermelyben. De miért bántaná a halacskákat, had nőjenek! Édesanyja úgyis mindjárt megkínálja azzal az isteni túrós buktával, amilyent csak ő tud sütni! Nem, ebbe nem gondol jobban bele. Túlságosan is éhes. Lehet, hogy mégis megeszi azt a gyertyacsonkot. Mikor is vitték el anyáékat? Egy hónapja, vagy még régebben? Az is lehet, hogy egy éve. Akkor szedték össze a szénát boglyába. Most meg megint olyasforma idő van, és közben volt tél is, hát, lehet, hogy van egy éve. Ebbe majd még belegondol. Lehet, hogy rossz ötlet volt elbújni a szénakazalban. Nem is keresték. Vajon miért nem mondta meg apa, hogy van egy fia? Anya se szólt. Nem is néztek felé. Ő meg annyira meg volt ijedve, hogy egy hang nem jött ki a száján. Csak reszketett ott a boglyában, és érezte, hogy bepisilt. Mindent felforgattak. A bútorokat összetörték, anyáékat felrakták egy nagy teherautóra és azóta nem látta őket. Már nincs mit ennie. A falubeliek sem tudnak adni, senkinek sincs. Szánakozva, de elküldik. Van egy vonat, az havonta jön erre, azon szoktak lenni katonák, azoknak mindig van mit enni! Ők kapnak ellátmányt, legalább is azt mondják a többiek. Tegnap kapott egy kis krumpli héjat attól a mogorva Jürgentől. Igaz, hogy elvitte neki a féltve őrzött bicskáját cserébe. Most már bicskája sincs. De hát, eddig sem volt, éppen tegnap találta az erdő szélén egy fa tövében. Gondolta majd jó lesz valamire. Jó lett. Egy marék krumpli héjra. Jürgen nem szívesen adta oda érte. - bicskám az van, ami azt illeti. Cipőm nincs. Azt add! - És már lépett is felé, hogy levegye a lábáról. De ő résen volt és hangosan elkezdte ordítani, hogy:- A cipőm azt nem adom oda a rohadt krumplidért! - Erre Jürgen körbekémlelt, hogy ki hallhatta, mert ha meghallják, hogy van ennivalója és megrohanják, akkor bizony elveszik tőle, és se bicska, se krumpli héj. Ezért aztán gyorsan kinyújtotta a markát az ennivalóval.
- Nesze, add a bicskát, aztán fuss, mert megöllek!
- Tessék, itt van!
Futás! A krumpli héja mennyei ennivaló volt. De elfogyott. Egész hamar. Egészen pontosan azonnal felfalta, mikor biztos távolba került Jürgentől. Otthon, a kicsi házukban. Még mindig ott érezte magát biztonságban. Tető már csak elvétve volt rajta, de ha esett az eső, behúzódott a pincébe. Oda meg a nagyobb víztömeg befolyt az ajtó alatt. De a homok hamar felszívta. Nem bánta. Most jutott eszébe, hogy még mindig ott van, pedig már csend lett. Úgy látszik elmúlt a veszély, elhúztak a bombázók más célpontok felé. Egyszer majd jól lelövi őket az biztos! Csak lenne egy jó géppuskája! Céloz, és lő! Bumm! Úgy szétszakad a repülő, ami a bombákat dobálja lefelé, hogy öröm lesz nézni!
Összeszedte magát, feltápászkodott a földről. A rongyai leporolásával nem bajlódott. Minek? Anya nincs itt, hogy rászóljon! Vajon hol lehetnek? Bement a ház egyetlen viszonylag ép szobájába és lefeküdt az ágyra, ahonnan a bombázás előtt felkelt.
Ha jobban belegondolt, akkor az erdőben lévő kis házból kijött apa és felszólította, hogy menjen vele gombát szedni. Gomba. Az jó! Az nagyon jó! Az a húsos szélű, jó szagú, amire apa azt mondta, vargánya. Az szép! Meg finom is! Ha jobban belegondol, azt sokat szednének! Azután anya megfőzné pörköltnek. Sűrű, illatos gombapörkölt. De jó is lenne! De hát minek gondol már megint jobban bele! Nagyon fáj tőle a gyomra. Felkelt az ágyból. Elhatározásra jutott, kimegy a vonathoz. Felszáll a katonákhoz, megkéri őket, adjanak neki enni! De, ha nem adnak enni, akkor vegyék be maguk közé, és akkor majd ő is kap ellátmányt! Azt már nem tagadhatják meg tőle! Nem olyan gyenge fiúcska ő! Tudna harcolni, az már szent! Nagyon is tudna!
Lement az állomásra. Ott már a falubeliekből egész kis tömeg gyűlt össze. Rongyos, sovány, éhes parasztok. Kifosztották őket már régen. Semmijük nem maradt. - Mint egy csapat rongyokba bugyolált csontváz. - Állapította meg. - Nem csak én vagyok éhes. Nehéz lesz meggyőzni a katonákat, hogy nekem adjanak enni, mikor itt van az egész falu!
Már messziről lehetett hallani a vonat zakatolását. Az emberek egymást lökdösve próbáltak előnyös pozícióhoz jutni, hogy mire az állomásra érkezik, azonnal odanyújthassák a kezüket a katonák felé. Ahogy egyre közelebb ért, látszott, hogy hosszú szerelvény. A mozdonyon egy fehér téglalapban nagy vörös kereszt. Kórházvonat.
Még csak fékezett. Hatalmas csikorgással próbáltak engedelmeskedni a kerekek a parancsnak. A katonák ugrásra készen álltak a peronon. Ők is élelmet akartak. A parasztoktól.
Ekkor előreugrott. Félrelökte az egyik falubeli asszonyt, és elszántan előrevetődött a vonat irányába. Sikerülni fog! Sikerülnie kell! Itt a vonat! Mindjárt megáll! Ő kerül oda elsőnek!
Még hallotta a sikolyt. Vajon ki sikítozott?
És mi zakatol? A fejében zakatol valami. És mintha mozogna is minden. Mi mozog? Ő mozog? Vagy mozgatják? Mi van? Hol a vonat?
- Mindkét lábát elveszítette.
- Örülhet, hogy egyáltalán életben maradt.
- De milyen élet ez?
- Majd megszokja.
Mi? Hogy ki? Hol van? Ki beszélget itt? Ha jobban belegondol, akkor a patakparton van. Ki kéne nyitnia a szemét. Meg kéne bizonyosodni róla. De mi történt? Utoljára még a vonathoz ugrott. Most mi van? Hunyorgott. Csak ne fájna ennyire a fény! Hányingert érzett. Na, végre valami megszokott érzés! Valami ágy félében feküdt. Körülötte két ember, egy fehér köpenyes férfi és egy nő.
- Hogy vagy, fiam? - Kérdezte a férfi.
- Az én lábamról beszéltek?
- Igen.
- Hol vagyok?
- A vonaton. A kórházvonaton. Meg kellett operálnunk, a vonat alá estél.
- Ezek szerint magukkal maradhatok?
- Egy ideig igen.
- És enni is kapok?
- Kapsz.
Nem szólt többet. Lehunyta a szemét. Ha jobban belegondol, a halak a csermelyben szépen csillognak. Az üde zöld fű a parton szinte kínálja magát a hempergésre. Micsoda szép világ ez! Ha jobban belegondol...
6542
ritatothne - 2020. január 10. 15:54:54

Kedves Katalin!

Ez borzalmas. Hátborzongatóan reális és jó írás. Tudod az a baj, hogy mi olvassuk, akik féltjük a békét, akik örülünk, hogy naponta fel tudunk kelni, van fedél a fejünk felett és étel, amit megehetünk. Talán többet is eszünk, mint kellene, ezért vannak plusz kilók rajtunk - persze, már akin, rajtam igen - míg a szüleink éheztek, fáztak, szenvedtek. A háború után születtem, vagyis békében nevelkedtem, de kötelező volt megnézni a háborús filmeket és mivel mindig érzékeny voltam, ezek megviseltek, mélyen belém ívódtak. Bárcsak a mai fiatalok is átéreznék, hogy milyen jó dolguk van, már a katonaság sem kötelező, egyik egyetemről a másikra, mindnek van okos telefonja, utaznak, szórakoznak, jól élnek, van mit veszíteniük.

Szeretettel: RitaRose

6041
Katalin - 2020. január 07. 16:31:06

Kedves kitti!

Köszönöm szépen, én is ezt éreztem, amikor egy ismerősöm, aki szemtanúja volt az eseményeknek, elmesélte nekem. Nem tudunk eléggé szót emelni a háború borzalmai ellen! A mai napig is ez folyik a világban. A fiataljaink nem tudják, ne is tudják meg, mivel jár egy háború! De kötelességünk időről időre figyelmeztetni őket, hogy nem játék.

5396
Kitti - 2020. január 07. 11:04:07

Döbbenetes írás, hiszen a háború borzalmait a civilek érzik meg igazán, akik semmiről sem tehetnek és döntésük sincs a folyamatokban. Gyakorlatilag az élelemért adta a két lábát ez a fiú. Szülei áldozatot hoztak az életéért, ő pedig a tovább élés reményéért a lábát... bár nem így tervezte.

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.