Török Ábrahám: Megnevezhetetlen
Tizenhét nap telt el azóta az éjszaka óta, és még mindig nem találkoztam senkivel. Az ételek a boltokban kezdenek megromlani, már lemondtam a tejről és a húsról. A fákon szerencsére rengeteg az alma, de félek, ha eljön a tél, nem lesz mit ennem, és meghalok.
Négysávos út közepén sétálok, körülöttem mindenhol autók, szépen, rendezetten, üresen. Mintha csak egy gombnyomásra történt volna az egész.
És azóta az éjszaka óta rémálmok gyötörnek. Látomások egy helyről, egy hatalmas épületről, melynek nagy része már romokban hever, de aljában hosszú, kacskaringós folyosók vezetnek el valamihez, ami talán segítene megérteni, mi is történt. Tizenhét napja nem találkoztam senkivel, és keresem azt a helyet. Érzem, közel járok. Érzem azoknak a szögesdrót kerítéseknek a jelenlétét, hallom a fejem felett villogó neonlámpákat. Látom a kopott, málladozó falakat.
Az utcai lámpák már nem működnek, és nincs is rájuk szükség. Az autók nem mozdulnak, ugyanúgy állnak az utakon, lefulladva, porosan. Üresen.
Persze, beülhetnék egybe, és elvihetném - a kulcs a helyén van - és sokáig így utaztam. De most nem, most nem lehet, érzem, hogy közel vagyok. Lehet, hogy én is el fogok tűnni.
Fejem felett a fákon madarak csiripelnek. Vidám énekük egy pillanatra feledteti velem annak a napnak a történéseit, azt, hogy mindenki, akit ismertem, szőrén-szálán eltűnt. Csak úgy, egyik pillanatról a másikra.
Először kétségbeestem, de azután rájöttem, az semmin nem segít. Ennek így kellett lennie, és tudom, egyszer nekünk is el kellett tűnnünk. Én vagyok az új Noé. Persze, Noénak legalább volt családja... de ki tudja, talán nem vagyok egyedül.
Nem vagyok egyedül.
- Nem vagyok egyedül - mondom ki hangosan, és a madarak ijedtükben felröppennek a fáról. Eddig szinte észre sem vettem, milyen néma a világ. Tizenhét napja, azóta a nap óta az egész kerek bolygó csöndbe borult.
Fejembe egy pillanat alatt belehasít a fájdalom, érzem, már nem járok messze. Mint egy iránytű, vezet, akkor a legélesebb, ha jó irányba megyek. És most fáj. Teszek egy pár tétova lépést, és meglátom. Ott magasodik előttem, az utca bal oldalán, hatalmas bevásárlóközpont, üvegfalakkal, fényes lámpákkal. Tudom, célba értem.
A forgóajtó nem működik, így be kell törnöm mellette az ablakot. Valami megmozdult. ahogy belépek, agyamba bevillan a szögesdrót kerítés, és érzem, ahogy a lábamat megvágja egy éles szilánk. Folyik belőle a vér, és valami felemelte a fejét. Léptek zaját hallom, erősen fülelek, de azután rájövök, hogy ezek a saját lépteim voltak. Mindenfelé magukra hagyott bevásárlókocsik és kosarak árválkodnak.
A polcok a rothadás szagát árasztják magukból. Fintorogva, óvatosan lépdelek a folyosók között, és élet jeleit keresem tekintetemmel. Tudom, itt kell lennie.
Fejem felett neonlámpák villognak. A padlót penészfoltok borítják, valahol egér cincog. A kasszák üresek, pénzt nem találok bennük, de nincs is rá szükségem.
Hátam mögött egy polc hirtelen ledől, élesen csattan a fölön, és minden, ami rajta volt, szétterül a mocskos padlón. Odakapom a fejem, és még éppen látom, hogy egy fehér köpenyes, csuklyás alak - férfi, vagy nő, nem tudom - elfordul a következő sarkon.
- Várj! Ki vagy? - kiáltok utána, de csak a visszhang válaszol. Odarohanok a folyosóra, de már nem látom az alakot. Futni kezdek. Már nem bevásárlóközpontban vagyok, hanem hosszú, nyirkos alagútban, melynek faláról mállik a vakolat, és fejem felett neonlámpák villognak. Hangjuk kellemetlen, taszító, de mikor hátranézek, látom, nincs kiút. Szívem egyre hevesebben dobog. Érzem, szám is kiszáradt.
- Erre gyere - hallok egy hangot jobb oldalról, és hirtelen újabb folyosó tárul elém. Szürke köpenyes, csuklyás alak néz rám, de amint egyet pislogok, eltűnik. Futni kezdek utána, és hallom, hogy a folyosó hangos dörrenéssel bezárul mögöttem.
Madárcsicsergést hallok.
- Hol vagyok? - üvöltöm a falaknak, de nem kapok választ.
Valami megérinti a vállamat, és most gyorsabb vagyok, mint ő. Odakapok, és ujjaimmal jó erősen megszorítom a kezet, ami elkapott.
Sötét szobában állunk, a fekete köpenyes alak és én. Semmi bútort nem látok, ahogy be- vagy kijáratot sem.
- Ki vagy te? Hová hoztál? - kiáltok rá. Érzem, mosolyog a csuklya alatt. Vége van. Ez volt az utolsó.
Nem felelt, csak körbemutatott a szobában. A falakon mindenfelé képek villantak fel. Egy anyuka két kisfiával. Magányos favágó az erdőben. Bajuszos takarító. Síró kisbaba. Húszéves-forma lány kerekesszékben.
- Kik ezek? - kérdezem, de ahogy kimondom a szavakat, tudom a választ. Ismerem ezeket az embereket. Jobban, mint bárki más.
- Hogyan... - kezdem, de már senki nincs velem. Egyedül vagyok, hófehér köd vesz körül. Lábamból még mindig folyik a vér. Hideg van.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.