Hornyák Jánosné: Névtelen hős
/Rímes próza/

Rózsás hajnali fényben kínosan evezett a hír. Jöjjön a csatatérre harcolni mind, aki csak bír. Simogató szellő rabolta asszonyok könnyeit. Száz apa ölelte álmosan bolygó gyermekeit. Mondták már a búcsúszót zakatoló kerekek. Édes álmaikból most eszméltek föl a gyerekek. Hová megy apa? - megtöri a csendet, s néz a gyermek egy harmatos női szemet. Hová megy apa? - kérdi már száz és száz kis ajak. Nem felelnek... Óh, mért vagytok ti kíváncsi szavak?! Nincs többé csend: Hová?...Mért?... Meddig? A szél hozza, viszi sok-sok édesanya szeméig. Hová?...Hová is? Egy óriási romos házba, hol a Gyűlölet az úr, ő nem vizet tölt a pohárba. Milliókat vérrel itat, puskaporral etet. Ott fiam nincs Béke, nincs Szeretet! Menjünk oda anyácskám! - szól egy totyogó gyerek- Látogassuk meg őket! - s kiált már a többieknek. Fájóan mosolyog az anya - kicsikém nem lehet... Este elmondom Hófehérkét és a törpéket. Úgy látszik találkozott a nyugalom és a fiúcska. Hallgatja, mit tett a mesében a rút boszorka. - Ugye, a Gyűlölet nem mérgezi meg apát, mint Hófehérkét az a csúnya boszorkány? Kínos csend térdel a pici kis szobára... - Aludj kicsim!- csókot hint fia homlokára. Ott messze puskaport nyelnek, vért isznak. Vacsorára, ebédre, reggelire csak ezt kapnak. Furcsa, nagyon furcsa zenére étkeznek. Ágyuk, kardok, puskák teljes erejükből zenélnek. Nappalokat nyögve váltja a kínos éjjel. Napokat a hetek kergetik messze széjjel. Még egy nap s újra az igazi otthon. Még egy nap, s fiam, újra veled vagyok! Ágyúk füstfellegében milliók tűnnek el. A földön apák, férjek halomra buknak el. S most már vége!!! - kitűzik a zászlót. Vége! Vége!- ordítják mindenfelé a szót. Hazamegyünk, könnyek ülnek fáradt szemükre, s mindegyik gondolatban csókot hint gyermekére. Hozza a vonat a bátor férjeket, apákat, kik az otthoniaknak szereztek kínos álmokat. A viszontlátás örömének mámorában, csillogó boldog könnyek harmatában felbukkan az anya s fia, elmosódva bár. E két árva üde virágcsokorral vár. Várnak, de senki nem fut feléjük. Várnak, de nem szegődik senki melléjük. ...Apát megmérgezte a Gyűlölet bácsi! S a két árva már csak egymást öleli.
6191
Magdolna43 - 2020. január 07. 17:32:48

Kedves Marika!
A háború borzalmait szépen összefoglaltad, a sok árva aki hiába várta haza az apját, mert megölték, özvegyek, anyák, apák gyászolták szerettüket. A legtöbb család valamilyen szinten érintett volt. Ne legyen soha háború!
Sok szeretettel gratulálok művedhez,
Magdi

6643
szikra60 - 2020. január 07. 17:31:48

Kedves Marika! Szépen megírtad ezt a háborús történetet, (ha lehet ilyent mondani...) de reméljük, csak írói fantázia terméke marad és nem kell ilyen valós dolgokról írnunk. Szeretettel Éva

6142
BoldogCsisz - 2020. január 07. 16:03:32

Köszönöm kedves Rita, hogy olvastad kis rímes prózámat!
Üdv: MarikaRose

6542
ritatothne - 2020. január 07. 15:58:11

Kedves Marika!

Borzalmas a háború és az emberek mégis, mindig, újra és újra háboruznak valahol egymással. Az áldozatok hozzátartozói pedig szomorúak, valójában ők is áldozatok, hiszen megfosztották őket attól a személytől, aki fontos volt számukra.

Szeretettel: RitaRose

6142
BoldogCsisz - 2020. január 07. 15:01:13

Köszönöm Kitti kedves hozzászólásodat!
Üdv: MarikaRose

5396
Kitti - 2020. január 07. 09:52:58

Remek prózaversedhez csak gratulálni tudok! Remélhetőleg nem lesz soha háború.
Nagyon nagyon tetszett ez az alkotásod! Rose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.