Váronné Darabos Klára: Gödörben
A gödör szónak tudományos magyarázatai is vannak a magyar nyelvben: lehet a talajban egy szabálytalan mélyedés, kivájásával kezdődhet a kútásás. A téli hideg után az úttest, tele lesz gödrökkel. A mosoly gödröcskéi az arcunkon vannak jelen. Aztán a nagybetűs életünknek vannak csak igazán kisebb-nagyobb gödröcskéi, gödrei, mély gödrei és még mélyebb gödrei. Valami furcsa ok miatt, oly gyakran bele is esünk valamelyikbe. Ilyenkor jönne jól a segítség. Egy kéz, melybe kapaszkodhatunk, mely utánunk nyúl, hogy visszahúzzon. Van-e ilyen kéz? A kérdés rövid, a válasz még várat magára…
Annak idején minden reggel beültünk a Gödörbe, hogy igyunk egy kávét, vagy egy kapucsínót, amíg indul a busz. Ez egy olyan hely volt, ahová sokhelyről, sokféle embert fújt össze a szél. A legjobb iskola volt. A hely, ahol tönkrement életeket, sorsokat láthattál, ahol minden szóban, hangtalan sóhajban a nincstelenség fájdalmas, magánya párolgott a kiskocsma ablakrésein át.
Fél hétkor már a pulton várt bennünket a három presszó kávé. Kettő simán, egy cukorral, a harmadik két cukorral, tejszínnel, barátnőmnek a kapucsínó. A megszokott helyünkre ültünk, körbe néztünk, megkerestük az ismerős arcokat, intettünk egyet a kezünkkel, vagy odabiccentettünk a fejünkkel. Halkan beszélgettünk, kavargattuk a kávénkat, hallgattuk a melósokat aki még kezdés előtt legurítottak egy-egy felest, amit sörrel kísértek le. Vagy azokat, akik éjszakai műszakból jöttek és ugyan ezzel a koktéllal frissítették magukat.
A pultos fiú mellé új munkaerőt vettek fel, Margót. Ötven már jócskán elmúlt. Igazi régivágású vendéglátósnak mondanám. Otthonosan mozgott a Gödörben is, hisz a vendéglátás részterületén a kocsmákban töltötte élete java részét. Igaz, hogy ötven felett járt, azonban csinos, jól öltözött volt mindig. Sminkje kifogástalan. Frizurája fazonra vágva, befésülve.
Mintha egy kirakati baba lépett volna be reggelente a kocsmába. Velünk is hamar megtalálta a közös hangot, megkedveltük egymást. Gyakran beszélgettünk, sok mindent elmondott az életéről, ilyenkor egy-egy feles is lecsusszant a történetei mellé. Volt, hogy délutánra már a jókedve a tetőpontjára hágott. Ilyenkor a főnök leváltotta, hazavitte. Volt, hogy együtt is ittunk egy-egy felest, ha a helyzet ezt kívánta. Aztán történt valami. Margót egyre ritkábban láttuk! Egy véletlen folytán együtt utaztunk. Még mindig jól öltözött volt, sminkje tökéletes, a frizurájával nem stimmelt valami. Nem kellett kérdeznem, magától mesélt:
- Parókám van, az a furcsa rajtam.
Majd úgy folytatta, mintha csak arról beszélne, hogy épp most jött a fodrászától.
- Új frizura, egy igen rövid hátralévő élet. Tudod szívem a rák már csak ilyen! Ha még nem mondtam volna, gyomorrákom van.
Mintha megnémultam volna, egy hang nem sok annyi nem jött ki a torkomon. Margó csak "csacsogott" tovább:
- Nem számít, tudom, hogy legyőzöm! Megedzett az élet annyira, hogy most én győzzek, mert győzni fogok, hisz már a születésem pillanatában nyertes voltam. Megnyertem magamnak az életemet! Az orvosnak is megmondtam, nem kell túl sok energiát rám pazarolnia, magamtól is meggyógyulok. A holnap reggelt ne felejtsétek, talizunk drágám a Gödörben, várlak benneteket!
Az a reggel más volt, mint az eddigiek. Ott volt az a fura érzés, ami miatt gombóc volt a torkunkban, kényelmetlenül éreztük magunkat, nem volt miről beszélgetni, nem akartuk meghallani a körülöttünk levő embereket. Margó mosolya még a régi volt, szemeiben, mintha halványabb lett volna a csillogás, de örült nekünk. Gyorsan kitöltött öt fél unikumot, annak örömére, hogy aznap reggel leesett az első hó.
- Gyerekek, unicumos hóköszöntős szép napot! - emelte magasba poharát, vele együtt
mi is. Kit is érdekelt ott és akkor, hogy fél óra múlva a munkahelyen leszünk.
Meghívott bennünket, hogy látogassuk meg, még ilyen jól bírja magát, ne feledkezzünk meg a kedvenc konyakjáról és cigijéről sem. Rák ide, vagy oda, Margó a régi vágású vendéglátós nem hazudtolta meg önmagát, az utolsó pillanatig sem.
Hiába próbálkoztunk azzal, hogy mindenkinek jó legyen az időpont, valahogy nem jött össze, vagy nem akart összejönni. Nem akartuk, hogy összejöjjön? Elkéstünk!
Közben mi is bele- beleléptünk egy-egy gödörbe, ahonnan végül is magunknak kellett kikászálódni így vagy úgy. A tél hidege utáni gödrök ott maradtak tavaszra, nyárra is. A mosoly gödröcskéi az arcunkon ritkábban mutatták meg magukat. Aztán a nagybetűs élet gödrei hol tovább mélyültek, hol pedig eltűntek. Ami pedig végképp megoldhatatlan lett, az, hogy mi négyen ismét találkozzunk a Gödörben. Bennem ott maradt nagy betűkkel a mi lett volna ha, talán ha, és a bocsáss meg szavak - Margó!
6482
rozsa koncz - 2020. január 14. 10:32:12

Szia Klárika!
Történeted szomorú, és remekül megírtad.
Gratulálok RózsaHeartRose

6191
Magdolna43 - 2020. január 13. 23:11:46

Drága Klárika!

Szomorú, de nagyon szépen megírt történetedhez sok szeretettel gratulálok.
Magdi

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.