Mgr. Vaszily Zsuzsanna: Emlékképek
Az ember ahogyan idősödik, úgy törnek fel lelkéből az egyes emlékek, mint tiszta forrásvíz a természetben. Előbb csak csörgedezik, aztán egyre jobban gyorsul, mélyül, szélesedik, akár óriási folyammá is dagadhat. Talán minden ember számára a legszebb dolog visszaemlékezni a gyermekkorok karácsonyaira. Akkoriban hatalmas telek voltak, szakadt a sűrű hó, melyet a szél hamarosan hófúvásokká gyúrt össze. Ilyenkor már alig vártuk, hogy szánkózhassunk a házunk mögötti hóbuckákon, a hugicámmal egymást húzgáltuk felváltva, de az utcából is összesereglettek a velünk egykori lurkók. Még ma is bánt a lelkiismeret, hogy három évvel fiatalabb húgomat azért igyekeztem néha átverni, hogy rosszul számolt, megint engem kell húznia, vagy ha édesanyám hozott néha bevásárláskor kis szeletke csokoládét, kettétörte nekünk, én mindig jó gyorsan bemajszoltam az enyémet, aztán elkezdtem tőle kunyerálni, hogy még törjön az övéből egy darabkát nekem, nahát ilyen kajon testvér voltam...
Sokkal szegényesebb volt akkor a világ, a szüleim azért nekünk télen ilyentájt vásároltak pár narancsot, mogyorót, persze ismerettség kellett hozzá, ilyen finomságokat csak „pult alól“ lehetett kapni. Egyszer kivittem magammal egy narancsot a szánkózáshoz, majszolgattam, hát az egyik barátnőm, akik sokan voltak testvérek, odajött hozzám, és azt mondja:
_ Adjál már legalább a hajából (mi így mondtuk a héját arrafelé) egy nyalást, hogy milyen ízű.
Mondom neki erre hitetlenkedve:
_ Na ne hülyéskedj, még sosem ettél narancsot? Csak bólintott, hogy nem. Megsajnáltam, nekem is csak ez az egy narancsom volt, de levettem egy cikket, és a szájába tettem. Nem győzött áradozni, hogy milyen finom.
Közben bentről csak úgy áradt a mindenféle ilyenkor szokásos sütemények illata, úgymint medvetalp, mágnás kifli, stb., alig vártuk, hogy az apró sütikből kapjunk 1 – 2 darabot kóstolóba, közvetlen villia est előtt való nap pedig készült a nagy diós torta.
Az igazi szánkózás aztán a tóparti kisebb dombról, vagy a temető mögötti magasabb dombról volt. Csak úgy repültünk lefelé, de az is jó buli volt, ha felborultunk, csak úgy kecmeregtünk kifelé a hóból. Nagyon sokszor hárman – négyen is ültünk egy – egy szánkón, hogy ne kelljen annyit járni le – fel. Amikor felborultunk, egymást hibáztatva nagy hócsatákat vívtunk, amint aztán mentünk hazafelé, már alig vonszoltuk magunkat a jóleső fáradtságtól. Otthon a masina (így hívtuk a tűzhelyet) lenyitható ajtajára ráraktuk a csizmánkat, zoknikat száradni, jól bevacsoráztunk, aztán csak úgy húztuk a lóbőrt reggelig.
Régebben a karácsonyfára csak szaloncukrot és kollekciót (csokoládé figurákat) vásároltak, a többi díszeket saját kezűleg készítettük. Kemény papírból kinyírtunk gombát, csillagot, stb., majd azt aranypapírral bevontuk, vagy egy pár diót ezüstpapírba csomagoltunk, és ezeket aggatuk a fánkra, mely így lassacskán csodaszéppé vált. Villia délután édesanyánk a konyhában már készítette az ilyenkor szokásos vacsorát, főzte a káposztalevest, és nagy lábasban süttötte a feldarabolt házi füstölt oldalast kolbásszal, hozzá tört főtt krumplit, melybe belekavarta a sült zsírját, ami nagyon finom lett így.
Nagyon összetartó család volt a miénk, ünnepek táján a rokonság mindig összegyűlt, főleg Mikuláskor, karácsonykor. Érdekes módon akármilyen szerény – szegényes világ volt, mégis minden testvér vásárolt kölcsönösen az összes testvér gyermekeinek valamilyen ajéndékot (amely mai napig szinte érthetetlen a számomra, hogy hogyan tellett, amikor akkoriban 3 – 4 gyerek volt minden családban...), nagy boldogsággal szedtük őket elő az ablakpárkányra rakott szépen kitisztított csizmákból (néhányak mai napig megvannak!), kaptunk játékokat, mesekönyvet, édességet, stb. A játszás, olvasás után aztán közösen készültünk az éjféli misére, melyre egészen a szomszéd faluba mentünk, a gyermekeket szánkóval húzták fel, ami csodálatos élmény volt számunkra, de a jó hidegtől már a mise elején elszundítottunk. Emlékszem egyszer egy hatalmas szakállas pap misézett, (ugyanis volt egy időszak a katolikus vallásnál, hogy a görög katolikus szertartások be voltak tiltva, helyette pravoszláv szertartások voltak csak engedélyezve, tehát ez a pap is pópa – azaz pravoszláv pap volt!), amikor énekbe kezdett, majdnem felugrottam, úgy megijedtem a hatalmas erős hangjától.
Természetesen mise után késő éjjeli órákban már nem haza mentünk, hanem megaludtunk Erzsi nénéméknél, akik ebben a faluban laktak négy gyermekkel. Na, az volt csak az igazi mulattság, egyik ágyból a másikba ugráltunk, vergődtünk, míg a szülői csitítgatástól, kimerültségtől végül is öten – hatan összebújva jóízűen húztuk a lóbőrt, sokszor lábtól aludtunk, ha nagyon sokan összegyűltünk egy – egy rokonnál.
Keresztapámék is szintén itt laktak 2 saját gyermekkel, és a két örökbefogadott megárvult legifjabb testvéreivel, Évával, és Tamással, tehát ő is összesen négy gyermeket nevelt. Cipészmesternek volt kitanulva, rengeteget dolgozott, hogy a négy gyermek semmiben sem szenvedjen hiányt. Bizony rengeteget éjszakázott is emiatt, kis műhelyében hajnalig készítette a különféle megrendelt lábbelit. De ha valaki még jobban meg volt anyagilag szorulva, akkor szívesen ingyen javította meg a megkopott, eljárt cipőiket. Vasárnapi misék után hol egyikükhöz, hol másikukhoz tértünk be egy pár szóra, aztán folytattuk utunkat hazafelé. Keresztapámnál imádtam leskelődni a konyhából nyíló műhelyébe, bámultam, hogyan készülnek a cipők a kaptafán. Margit ángyi a felesége azonnal megterített nekünk gyereknek a hokedlin, mellette kisszékkel, egy – egy tányér finom levest ettünk, egymást bökdösve, piszkálva, de az otthoni levesnek már sohasem volt olyan az íze, mint ennek a közösen elfogyasztottnak, de felejthetetlen íze volt annak a puha rántott húsnak is, amelyet itt közösen ettünk.
Történt aztán egyszer egy misén, ahogyan fiatal lányoknál volt szokás az első padokban ülve hallottuk mögöttünk , hogy egy idősebb néni a mise elején félhangosan kereste a szemüvegét:
_ Hol az okulárém, hol az okulárém, nem látta valaki? - kérdezgette.
Persze forgolódtunk hátra, hát az egyikünk ránéz, és mondja:
_Nénike, hát ott van a szemén.
Erre mind ránéztünk, és amikor megláttuk a szemüveget a szemén, nevetőgörcsöt kaptunk.
Szerencsétlenségünkre a tisztelendő úr éppen megkezdte a misét , a hasunk pukkadozott, mert kénytelenek voltunk magunkba fojtani a nevetést.
6542
ritatothne - 2020. február 08. 17:39:47

Kedves kis történet volt, örömmel olvastam.

Szeretettel: RitaRose

2603
orkutya - 2020. január 15. 15:56:58

A rég letűnt szegény/boldog időket hoztad vissza Zsuzsa. Jó volt olvasni a visszaemlékezéseidet. Tibor Smile

6191
Magdolna43 - 2020. január 14. 14:18:48

Kedves Zsuzsanna!
Szeretettel köszöntelek érezd jól magad köztünk!
Tetszéssel olvastam megemlékezésedet.
Gratulálok,
Magdi

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.