Urmánczi Margit: Visszatérés
Kirajzunk a városból négy kocsival, a négy kocsiban tizenegy felnőtt és egy gyerek. Fut az út a kerekek alatt, oldalt meg futnak a mezők, a házak, a települések, a hegyek. Ismerős a táj és ismerősek az emberek - bár személy szerint nem ismerem őket -, ahogy komoly arccal, céltudatosan haladnak és tovasiklanak a tájjal. Ősi ez az ismeretség, a génjeimben hordom, mit sem számít, hova sodort a sors, hol élek éppen. Hordozom magammal, mint kéretlen puttonyt, mely általam nem volt választható. Ahogyan a születését sem kérelmezi az ember, úgy azt sem, hol lássa meg isten szép világát, de ahol meglátja, ahol megszületik, igazából ott van otthon. Adott számára a hely és adott az érzés, melyet élete végéig őrizni fog. Abból táplálkozik. Bizonyos értelemben hasonlóak vagyunk a teknősökhöz és megannyi más állatfajhoz, mely születése helyét nem feledi és visszatér oda, akár a világ másik végéről is. A nehéz időkben disszidált ismerőseimtől hallottam anno, amikor látogatni jöttek: "Egyszer mindenképpen vissza kell jönni! Aztán már nem muszáj."
Az ember azért mégsem állat, etikailag is megvizsgálja a kérdést, mentegeti magát, ahogy tudja, végigzongorázza akár a haldoklás öt fázisát is, hogy konszenzusra jusson a lelkiismeretével. A nagy kérdés az, vajon odatartozik-e még? Nincs válaszom.
Egy órát is autózunk talán, amíg a faluba érünk. Az országút átszeli a falut, nem tudom, Főutcának hívják-e a lakói, valószínű, hogy igen, így szokták. Megérkezünk a kibérelt házhoz, a bérbeadók már várnak, nyissák a nagykaput. Besorjázunk a kocsikkal, elfoglalva az udvar egyharmadát. Megkapjuk a kulcsokat, ők elköszönnek, mi maradunk.
"- Otthon, édes otthon!" - jegyzi meg egyikünk, szemével birtokba veszi a helyet és sóhajt hozzá egy jóízűt. Ő Spanyolországból érkezett a találkozóra. Másik tagja a társaságnak fellöki mindkét karját a magasba, megperdül a tengelye körül és kurjant egy nagyot. Ő Norvégiából jött, családostól.
- Hát, éppen ez az - gondolom -, hogy kinek, hol a legédesebb? Az imént próbáltam jómagam is zöld ágra vergődni a témában, csekély eredménnyel. Mondjam? Ne mondjam? Nem mondom.
Amíg kirakodnak a többiek, felmentést kapok a munka alól, hogy kiállhassak a kapu elé, ahogy szokás faluhelyen. Elnézek oldalra, az unitárius templom innen a harmadik épület, kissé arrább Dr. Brassai Sámuel szülőháza van, de azt nem látom, a templom takarásában áll. Magam vagyok utcahossz, senki sem áll ki a kapuba szombat kora délután! Az úton sem sétál senki, talán nem is ismerik a jelenséget, csak negatív értelemben használják a szót. Ne sétálgass, mondják és azt értik alatta, igyekezz a dolgodra, ne lazsálj! Visszamegyek a társasághoz, kiülünk ebédelni az udvar végébe lecipelt asztalhoz. Ragyogó májusi idő van, olyan nagy a meleg, hogy árnyékba kell vonulni, ha jót akarunk magunknak. Másnapra kirándulást tervezünk a várromhoz.
Az út túlsó oldalán van az általános iskola, befordulunk a sarkon és elmarad mögöttünk, ott kezdődik a Turista út. Tőlünk jobbra folyik a patak, amikor elhagyjuk azt a néhány házat is, ami a patak két oldalán áll, kitárul a táj, a távolban a vár romjai látszanak egy magaslaton. Egyik rom, mint hatalmas mutatóujj, az égre mutat. Önkéntelenül követem a tekintetemmel és nyolc siklóernyőst számolok össze a ragyogó, világoskék égen, de lehetnek többen is. Hét ágra süt a nap, bebugyolálom a fejem egy zöld pólóval, amitől olyan leszek, mint egy fél oldalán érett görögdinnye, szemüvegben. Az a fő, hogy ne kapjak napszúrást! A patakban megmártom az ujjaimat, majd a tenyeremmel érzékelem, ahogy siklik alatta bársonyosan a víz: visszasimogat. A mezőn a harsányan zöld füvet is végig-végig simítom és a bokrokat. Fa alig van itt, egyik alatt megállunk pihenni a kaptatón, azt megölelem. Így szoktam. Részemről ez köszöntés, köszönet és, bár minden természetjáráskor ugyanezt megteszem, ez mégis más. Ismerős a vidék, jártam már itt negyvenöt évvel ezelőtt, iskolásként és minden egyéb nosztalgia mellett, ezért is ébreszt szép emlékeket a kirándulás.
A természeti népek felfogása szerint, a hegyeknek, fáknak, vizeknek, barlangoknak, köveknek is lelke van és részei az emberi létnek. Könnyedén tudok azonosulni ezzel a felfogással. Míg vizet iszunk és szusszanunk egyet a fa árnyékában, elhalad mellettünk két idős túrázó, egy loncsos szőrű kutya liheg mögöttük. A nő - talán hetven éves is lehet -, szikár testalkatú és két botja is van, amivel segíti a lépteit dombon felfelé. A férfi talán ötven, könnyedén halad, folyamatosan beszél közben. A kutya le-lemaradozik, mellettünk elhaladva meg is áll, mintha nem tudná eldönteni, tovább menjen, vagy üljön le pihenni. Végül követi őket és mi is szedelőzködünk. A neheze még hátra van. Meredekebb innen az ösvény, kapkodjuk a levegőt, de kitartunk emberül. A jutalom nem marad el, a magaslat pazar kilátást nyújt a környező tájra. Behúzódunk egyik vártorony aljába, az árnyékba, onnan nézelődünk, felváltva mind a négy irányba. Meg sem próbáljuk eldönteni, hol-merre szebb, hálásan töltekezünk. A szemünkön keresztül belénk ivódik a szépség, a béke, a csend. Egy morzsányi Erdély.
Visszafelé már könnyebben haladunk, beszélgetünk, nevetgélünk. Lehetséges, hogy másnapra izomláz fog gyötörni, mert igazándiból csak koca-kirándulók vagyunk, mi öregek, de ez most senkit sem érdekel. Szép színünk lett a friss levegőtől és a naptól, a karomon a bőr le fog hámlani. Amint beérünk a faluba az idős túrázók utolérnek, le is hagynak, lépkednek vidáman, beszélgetve, néha nevetnek. A kutya a nyomukban halad, aztán megállapodik mellettünk, érdeklődve néz minket. Ők észre sem veszik, távolodnak. Biztatni kezdem a kutyát, hogy igyekezzen a gazdi után, de megáll és néz velem szembe, vidáman, nem érti.
- Tessék szólítani a kutyát, mert itt marad - szólok utánuk.
- Nem a miénk - fordul vissza az idős nő -, a másik faluból követett minket idáig.
Na, most mi legyen? A társaim biztatnak, ne foglalkozzam vele, mert hozzánk szegődik, nem vihetjük magunkkal a ki tudja kinek a kutyáját! Igazuk van, csakhogy most már akkor is velünk jön, én meg tanácstalan vagyok. Nincs szomorúbb, mint egy gazdátlan kutya, de ezt a kutya nem így gondolja a jelek szerint, mert továbbra is vidáman vizsgálja az arcomat, eligazítást vár.
- Menj, menj! - mondom neki - menj haza, kutyuli. Nem én vagyok a gazdád - világosítom fel.
Nekem ne mondja senki, hogy az emberi beszédet nem érti az állat! Látnom kellett, ahogy a vidám szemekbe szomorúság költözik, lehajtja a fejét és elindul. Az országút szélén baktatott a másik falu irányába, vissza-visszafordult. Úgy tettem, mintha nem néznék utána, pedig sokszor lestem oda, távolodik-e. Elment.
Tökéletes volt a nap. Volt benne minden, barátkozás, ismerkedés, beszélgetés, nosztalgia, nevetés. Volt vidámság és szomorúság, fájdalom és öröm és ott volt a végén a jövő ígérete és a remény, hogy vissza fogunk jönni még ide és találkozunk.
6653
pepa24 - 2020. január 17. 17:09:33

Kedves Margit
engem több okból is elbűvölt a novellád.
Tetszett az önironikus humor:
"...olyan leszek, mint egy fél oldalán érett görögdinnye, szemüvegben."
A gyönyörű leírás, ahogyan az ember egyesül a természettel:
"A patakban megmártom az ujjaimat, majd a tenyeremmel érzékelem, ahogy siklik alatta bársonyosan a víz: visszasimogat."
Kapcsolat az emlékekkel és transzcendenssel:
"Fa alig van itt, egyik alatt megállunk..., azt megölelem."
Hogy odatartozol-e még? Azt hiszem, valójában megválaszoltad a kérdésedet."... jártam már itt...", írtad, és mert ez nemcsak egy fizikai jelenlét volt, hanem olyan lelki kapcsolat, ami mind a mai napig nem szűnt meg, egyértelmű az igen: odatartozol. Persze máshová is: mindenüvé, ahol átéled ezt a meghitt kapcsolatot. Gratulálok szépen megírt prózádhoz! Rose

6081
varonklari - 2020. január 16. 12:45:40

Kedves Margitka! Az hiszem, hogy a mi jelenünk gyakran a múltból táplálkozik, a régi szép emlékekből, melyeket megélhettünk, az igazi rokoni kapcsolatokról, barátságokról. Nagyon jól írtad, hogy ott, ahol születtünk, ott vagyunk csak igazán otthon. Mindegy, hol vagyunk a nagyvilágba, ha újra ott, együtt lehetünk, semmihez sem fogható az érzés. A remény mindig ott lesz bennünk, hogy majd jövőre, ismét ugyanitt, együtt.....
Gratulálok szeretettel remek írásodhoz: KláriRose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.