Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Sabján László: Akire rászakadt az ég 3/1
Nagyapám a barátom volt. Ezt azért fontos mindjárt az elején megemlíteni, mert, mint megtapasztaltam, ez nem mindig és nem mindenhol ennyire tapintható, inkább csak halovány mása a létező, élő barátságnak. A nagyapák azok nagyapák, az unokák meg unokák, és ami összekötné őket, az egy olyan híd, amelyet olykor és helyenként ritkán látogatnak. Arra a hídra - kinél szélesebb az, kinél keskenyebb, egyiknél hosszú, máshol rövidke, íves, ívetlen, esetenként csak egy libegő kötélalkotmány - mintha legtöbbször csak a rendkívüliség bírná ráemelni a lábakat, amelyek kicsit máris idegenben érzik ott magukat, megszűnik a megszokás, a magától értetődés természetessége, mert a híd alatt ott tátong a nemzedékek közti mély szakadék, és azt lehetetlen nem észrevenni, nem belebámulni nagy, bizonytalan csillogású szemekkel.

Magyarország a gyermekközpontú családok hazája. Egy Ausztráliában élő, világlátott tanárember jegyezte meg nemegyszer, hogy azért szeret itthon és azért vágyik mindig a szülőföld után, mert - bejárva a fél világot, most már tudja, és ki meri jelenteni - itt van család. Megrendítő vallomás, számomra egy vödör hideg víz ébresztő erejével bír, és igyekszem is soha el nem felejteni. Mi itt, ebben a kis országban, amit enyves marokkal igyekszik még inkább összezsugorítani a nagyvilág, tehát őrzünk még valamit. Valamit, ami igazi érték. S ennek tudatában még fokozottabb módon fölértékelődik előttem: nagyapám a barátom volt. Mert az, hogy vannak nagyapák és vannak unokák, már átesett a magától értetődés kevésbé egészséges térfelére, s egyre inkább ott akar túlsúlyra törni. Fog is. Tesznek róla a számítógépek, az internet, a XXI. század - a hidak egyre ingatagabbak lesznek, idegenül veszélyesek, ingerlőek, kötélszerűek, elszakadnak, beleomlanak a nemzedékek között tátongó szakadékba. S ettől az a szakadék mintha csak még mélyebbnek és szélesebbnek hatna.

A mi hidunk erős volt, masszív, gyakorta jártunk rajta, örömmel tettük, sohase fáradtan, nem is híd volt már, inkább az otthon különleges előszobája, amely két hídfőjén két világot olvasztott egybe. Számomra mindkét vége ugyanott volt, ugyanazt jelentette, hétköznapok nélkül, de mindig természetesen. Nagyapám hófehér üstöke sosem tévedt ki szem elől, ő volt a híd őre, ahol sohasem kellett vámot fizetni, egyetlen volt a követelmény: jönni-jönni, sohase menni. Sosem láttuk egymás tarkóját, azt sem tudtuk, milyen az. Hát így voltunk mi nagyapámmal barátok.

Egy napon aztán bajtársak is lettünk, s én, mind a négy esztendőm hatalmas tapasztalatával, ezt meg is értettem és a helyén tudtam kezelni magamban. '80-ban történt, nyári napon, forróságban. Nagyapámnak a Mályi-tó volt a második otthona - vagy az első, ki tudná megmondani -, így abban a boldog időszakban nekem is. Akkoriban értettem meg, mekkora hatalmas ember Ő. Mert Ő nem akármilyen csodát hagyott a világra; sok nagyember épít felhőkarcolókat, de mire jó, ha csak összezsúfolja az emberszardíniákat és ugyanazt az álarcot húzza mindenkire, mások parlament-palotákat építenek, de oda a világ legunalmasabb emberstréberei járnak unalmaskodni, van, aki iskolát, kórházat, stadiont épít, de mit sem ér, eltörpül az én nagyapám eposzi alkotmányának árnyékában. Az én nagyapám ugyanis a világ legtöbb érdemmel és értelemmel bíró létesítményét alkotta meg, minden építmények legjelesebbjét: a strandot! Na, ezzel merjen vitába szállni bárki emberfia; négy évnyi szilárd hitemet miféle kísértménnyel is ingathatták volna meg.

Én hát abban a boldog időben folyvást a strandon éltem, barnára sültem, főtt kukoricát kaptam, ettem azon melegében és takarítottam a sétányt, összeszámoltam hány csikk cigarettát szedtem össze, tökélyre fejlesztettem a kavicskacsáztatást, nyakasan kifogásoltam, miért hordanak a kislányok bikini-felsőt, amikor semmivel sem másabb a mellük, mint az enyém (négy esztendő az négy esztendő, kérem), és nagyokat sétáltam a tó körül, mert nagyapám annak is gondnoka volt, de nemcsak gondnoka volt, hanem szerelemmel imádta.

A múlt távola mindent szépítve tár elém, talán valóban százszor szebb is volt akkor minden, a tó, az ég, a víz, az ember, a szomszéd, az ígéret, a köszönöm, a kézfogás. Abban vagyok mindennél biztosabb, hogy nagyapám a víz partján óriássá nőtt, boldog, szelíd óriássá, hátratett kézzel sétáló, hófehér hajú gyermekké, s én, csetlő-botló tükörképeként, hátratett kézzel sétáltam mellette. S mivel négy esztendős voltam, azt hittem, minket itt mindenki ismer. Ez majdnem igaz is volt, de már akkor is voltak majdnemek, ahogyan mindig is voltak, amióta emberi lények fogyasztják az oxigént ezen a furcsa kis bolygón.

Azon a forró nyári napon, fűzórjások kedves árnyékában, a hullámtalanul csillogó élővíz északi partja mentén futó keskeny sétányon jártunk, akkor már egymást érték ott a barátságos kis nyaralók. Nagyapám mesélt, én pedig éltem a meséjét, így voltunk egyek. Aztán zavar támadt ebben az egységben, nagyapám meséje elakadt. Lefelé nézett, a meredek, szakadékszerű part tövébe, le a stégek, a nádas, fatőbozótos irányába. Nyakamat nyújtogatva néztem arra én is.

Fiatal társaság lébecolt ott valaki magánstégje mellett, egy eszkábált pecabot is szembenézett a vízzel, élőfáról letört, eleven ágason. De nem ez volt a legtöbb, amit nagyapám látott. A trió egyik tagja szembeállt azzal a víztömeggel, tiszteletlen testtartással, hanyagul, nyeglén, és szemérmetlenül fölfedve magát, belevizelt a hullámtalanul csillogó tisztaságba. Nagyapám hirtelen szólni sem tudott és hirtelen én sem. Azután a vállamra tette kedves, vaskos tenyerét:

- Maradj itt, kisfiam - szólt hozzám, azután félig kézen, félig faron csúszva lezuhogott a meredek parton, porzott körötte minden. Én szót fogadtam, pedig szerettem volna magam is ugyanúgy lefarolni a homokos-poros parton. De a nagyi otthon biztosan nem örült volna, ha elszakítom és bepiszkítom a szép pántos rövidnadrágomat vagy elhagyom a fél pár csatos szandált, amire pedig igen vigyáznom kellett. Izgatottan álltam immár a magasban, mert ahol én álltam, az most már nem a fűzfák árnyas sátorligete volt többé, hanem egy magas sánc, amelynek tövébe a nagyapám idegenekhez ereszkedett alá. Ezek hárman idegenek voltak.
2951
Firm76 - 2020. január 18. 11:19:47

Kedves Rita!

Irigylésreméltó családi kapcsolatokat ápolsz. Örömmel "hallom" (vagyis olvasom) ezt. Gyermekkoromban én abban a szerencsében részesültem, hogy nagyon szoros kapcsolatot ápolhattam drága anyai nagyszüleimmel. Csodálatos, egyszerű, tüneményes és nagyszerű emberek voltak. Sokat küzdöttek, de a nyugalom meg se rezdült körülöttük. Tudom, hogy elfogult vagyok, és lehet, hogy csak én láttam-látom ilyennek őket, de így őrzöm emléküket, és bár előre kell tekinteni, én sokkal szívesebben nézek hátrafelé.

Köszönöm megtisztelő figyelmedet, örülök, hogy tetszik (eddig) a történet, amely számomra kedves emlék.

Laca SmileRose

5396
Kitti - 2020. január 18. 11:13:15

Aggódva várom a folytatást, ugyan mi történik a nagyapával ott lent? Rose

6653
pepa24 - 2020. január 18. 02:39:08

Kedves Laca
már a bevezető is sokat ígérő, és igencsak gondolatébresztő. Hogy a nemzedékek távolodnak, tény. Ugyanakkor csodás tény, hogy közlednek is. Például a sokat szidott "internetezésre" éppenséggel az unokák tanítják manapság a nagyszülőket, akikkel gyakran csak így tudják tartani a kapcsolatot. Ennek révén pedig sokszor meghittebb a kapcsolat nagyszülőkkel, mint szülőkkel. A szeretet pedig akárhonnan, akármilyen korból és módon érkezzen is: szeretet marad.
Érdeklődve várom a történet folytatását. (Nem akármilyen ember volt a nagyapád, az már most is kiderült! Jó lehetett az unokájának lenni Smile )

6542
ritatothne - 2020. január 17. 09:00:34

Kedves Laca!

Örülök, hogy hoztál új olvasnivalót. Ez a visszaemlékezésed is nagyon emberi és szép. Bizony már hozzánk is beszivárog a "fejlett" nyugati hatás, de talán még sikerült egy ideig megőrizni a szeretetkapcsolatot a családtagokon belül. Az "ÉN" magasra emelése elpusztítja a "MI" élményét, összetartozását. Ma már nem kell kérdezni semmit a szülőtől, nagyszülőtől, mert ott az "okostelefon". Nem a nagyszülőt kérdezi a szülő, hogy milyen volt a gyerek, hanem a gyereket, hogy milyen a nagyszülő és ezek még a jobbik változatok. Az új - vagy nem is annyira új - gender már a szülőt is száműzi, hangoztatva, hogy a gyerek az isten, ő dönti el, hogy mit akar a saját testével csinálni és mit nem, miközben ezerszer jobban befolyásolják, mint bármikor is a szülők. Nekem hála Istennek még megadatott a boldog gyermekkor, hálás vagyok a szüleimért és azért a sok-sok segítségért, amit kaptam tőlük. Még játszhattam az unokáimmal, és mivel a gyermekkor meghatározó, a kapcsolatunk most is jó, hogy már felnőttek.

Szeretettel: RitaIn Love

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.