Halász Balázs: Tükröm, tükröm... (part2)
Ráeszmelék a hamis gondolatokra mik elsötítették látásom, megtört a vízíó.
Ahogy 180 fokos fordulatot teszek kék, csempézett fürdőm küszöbén, szembe találom magam hasonmásommal ismét és gúnyt űzök abból a sok fájdalomból amikkel eddig éjszakánként takaróztam. 2D-s énem kalitkájában ragadva arra gondolok, hogy míg én saját cellám faragtam, fél lábbal mégis kint vagyok szabadon. Minden fájdalmam mim volt előkeresem szívem legméllyebb, legkisebb kamrájából és felszínre emelem, Felmutatom neki az összes könnycseppem amit azokért hullajtottam akikért nem kellett volna, az árnyékom amitől sokszor megijedek éjszakánként a lámpák fényében hazafele, azt a könyvet amin hajnali 3 kor elpityeredtem. Azt a bizonyos napot mikor nagypapámmal az összes közös emlékünket lejátszottam képzelőerőm mozivásznán, úgy játszodott le hirtelen a fejemben mint egy film mi tele van komédiával, szomorúsággal, szeretettel és tanulsággal. Az a pillanat amikor édesanyám sírni látott az öreg papa miatt, és megmondta, hogy minden rendben lesz. Így lett? Nem. De abban a szent pillanatban, az az ölelés és mondat a világ összes pénzénél is többet ért. Rájöttem, hogy nem veszíthetem el magamat. Nem veszíthetem el a lényemet ami felépít lassan 22 éve. Belegondolok abba, hogy mit gondolhatna most a kis 7-8 év körüli Balázska ha rám nézhetne. Nem szeretném őt szomorúnak látni, ahogy önmagam se. Megérdemlem a világot, az óceánok végtelen korallbirodalmát, megérdemlek mindent amit az élet fölmutathat nekem valaha is. Rejtett kincsesláda vagyok háborgó vizek mélyén. Aki rámtalál megosztom vele összes drágaságom, hogy tudja milyen értékes ő maga is. Magamat választom egyszer s mindenkorra.

- nem írányítasz többé
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.