Kitti: Ötödik parancsolat: 5. rész

Mire Pista hazaért, beesteledett. A szomszéd falu rendőrautója állt a ház előtt, s benne két rendőr várta. Nem ismerte őket. Pedig a kocsmai hajcihőknél, a szinte mindennapos rendőrszemlék során, már tegeződtek is néhány gyakran intézkedő rendőrrel.
– Erőt, egészséget! – szálltak ki elé az autóból. – Hát maga honnan érkezik? Igazolvány, egyebek vannak-e magánál?
Pista csak nézett. Verejtéke egész a talpáig csorogva égette, inge teljesen átázva főtt a hátán, s már neki magának is elviselhetetlenül büdös volt. Farzsebébe nyúlt, elővette az iratait, átadta. Csupa nyirkos volt az is.
– Aha – szólt a rend őre. Nem merte a vezetéknevén szólítani Pistát. Azt azért mégse mondhatja neki, hogy Halál elvtárs, vagy Halál úr! Komoly akart maradni, a helyzethez mérni a vonásait. Elkérdezte anyja, apja nevét, születési idejét, aztán visszaadta az igazolványt neki.
– No, a szőnyeget elvisszük azért. Minek lógott az udvaron, hadd halljam?! Kettőt is ott találtunk, a házban nincs egy se.
– Bemíntek' a házamba? – csodálkozott Pityu.
– Nyitva volt az ajtó, uram. Magát kerestük. Meg az asszonykát, ugye. A gyámság küldött, nézzünk itt széjjel. Ez történt. Látja, meg is vártuk vele.
– Tán, míg' el is visznek?
– Úgy kéne? – gyanakodott a szélesebb testű karhatalom. – A szőnyegen mi volt?
Pista csak nézett. Már magát a kérdést se értette, mert mi az, hogy mi volt a szőnyegen?! Neki fel se tűnt, hogy a házban nem volt szőnyeg, mikor reggel felkelt. Kisebb gondja is nagyobb volt, a szőnyegnél. Törte a fejét erősen, míg ki nem ötölte, hogy tán még Vali moshatta ki.
– Tán az asszony csutikolta, mielőtt elment vaóna' – találgatott – a pulyák biztosan nem.
– Ja, persze, na. A gyerekek. Hol volt eddig? Órák óta itt várjuk. Nyíregyházáról már három vonat is jött azóta.
– Gyalagosan gyüttem'. Eddig vaót az út, oszt jaó van'.
A rendőrök egymásra bámultak. De hát, azt nem tiltja a törvény, hogy bárki gyalog járjon Nyíregyháza és Kótaj között. Aztán, még a tanyáig is jócskán van járás. Elköszöntek, mentek, vitték a szőnyeget magukkal, és örültek, hogy az legalább nem vizes, és szaga sincs.
– Ha van hír, jelentkezünk még! – kiáltotta ki az ablakon a volánnál ülő, és elporzottak Pista szeme elől.
Azonnal a kúthoz ment, vederszám öntözte magára a vizet. Lehányta magáról a ruháit, aztán kezdte elölről. Feje majd szétszakadt a fájdalomtól, keze erősen reszketett. Szinte rosszul volt. Tudta, hogy innia kéne, de nem akart. Se hitelből, se másként. Soha többet nem akart egyetlen kortyot se. Már reggel elhatározta, amikor Peti hozzábújt. Fájt most az emlék, és vágyta újra azt a simuló ölelést.
– Jaj, Peti fiam! – sóhajtotta. Magát hibáztatta mindenért, és az alkoholt, aminek nem tudott már évek óta nemet mondani. De majd most! Majd meglátja Vali, hogy ő mi mindenre képes! Érte, és a pulyákért. A kicsike Évicáért, akinek emlékképe úgy sajgott a lelkében, mintha sav marná belülről az egész testét.
Két hétig otthon maradt. Előtte begyalogolt a TSZ-be, hogy adjanak neki szabadságot. Kapott. Ment Vali régi földjei mellett, és most ismerte fel, hogy eddig szinte a saját földjüket művelte. Éhbérért és nyomorgásért. Ez volt a csere. Megkeseredett a szíve, eszébe fordult a pálinka is, de csak elhessegette. Kis előleget is felvett, hogy rendbe tegye a házat. Tizenhárom éve nem volt az se kifestve, se renoválva, de lehet, hogy soha. Elfoglalta magát vele. Kirámolta az ócska bútorokat, amit tudott javított rajta. Aztán bent vakolt, festett, súrolt és szigetelte az ócska ablakot. Másnap folytatta, újra felfedezve valami hiányt, rést, vagy lyukat, amit toldani kell. Szinte az egész hét ezzel telt, sőt, még a következő is ezzel indult. Késő délutánba fordult már a Nap, amikor kerekezve gurult elé a falu postása.
– No, ide is csak a Halál jöhet ki! – vigyorgott rá, ahogy leszállt a bicikliről. Ajánlott levél gyütt' a hivataltól, Nyíregyrül. Gyere, Pista írd alá, aztán adj egy korty pájinkát, mert kitikkadtam nagyon.
– Víz van Jaóska! Azt igyál, ha melíged' van, te! – mordult rá, hiszen hiányzott neki is az alkohol, még mindig. De kötötte magát.
Jóska legyintett egyet, aztán grimaszolt, mint akinek már minden mindegy.
Felé nyújtotta a bádogbögrét, tele friss vízzel, amit vödörből merített neki.
– Nesze, igyál.
Nagy kortyokban nyelte a vizet Jóska, aztán megköszönte, és gurult is vissza a falu felé. Tán be is fejezte mára a biciklizést.
A levélben megírták, hogy a gyerekek hová kerültek. Mind, egytől egyig név szerint lett megemlítve a határozatban, születési évvel, hellyel, és az anyja nevével. Indoklásul a szülők helyzete lett megjelölve. Végén az ilyen-olyan paragrafusok nem érdekelték Pistát.
– Haj, a keserves úristenit a világnak! – köpött egyet – Csótányok vagyunk mi itt mind, nem emberek!
Valiról egyetlen betű sem volt. Neki is járt volna az irat, de az anya neve mellett az állt: Ismeretlen helyen tartózkodik.
Tíz nap után aztán, késznek találta a házat. Erejéből annyi tellett, és hát, elég takarosra sikerült valóban. Kívülről is átfestette fehérre, de még a mocskos, lomoktól tarka udvart is rendbe szedte. A padláson kisautót talált az egyik sarokban, ahol pokróc is volt. Látszott, nem poros, azt bizony használta ott valamely gyerek. Kezébe vette a játékot, pörgette – Peti – Bukott ki száján a gondolat.
Ahogy végzett a házzal, ráfordult az agya Ficsoknéra. Az ám! Vali összejárt véle mindig! Hátha tud valamit az asszonyáról, és akkor talán érte is mehet. De legalább üzenni tudjon, ha már így esett.
Megmosdott, átöltözött, és indult Ficsokékhoz. Jaj, csak tudjanak híreket!
De hiába ment. A híreket ő szállította éppen. Semmit nem tudtak, csak sejteni vélték, hogy baj van. Hiszen valamely gyerek, vagy Valika, csak benézett egy-két naponta a portájukra.
– Juliskám, ha Vali jelentkízne', – állt meg a kovácsoltvas kapu mellett, ahogy vissza indult – maondjad' néki, hogy nem iszok mán'. Azaóta' egy kaortyot' se nyeltem, hidd el. De nem es faogok', dögöljek meg, ha igen!
Juliska megdöbbenve bólogatott. Szava se jött jó ideig, úgy megrémült attól, amit hallott. Szerette a Halál gyerekeket.
Kicsit csalódottan ment haza Pista. A remény, egyre távolabb sodródott a valóságtól, és kedve is egyre inkább hangolódott a magány és önvád felé. Még várta Valit. Még hitt abban, hogy visszajön hozzá, és a gyerekekhez. Igaz, ez a hite minden nappal csak fogyatkozott, és kezdett olyanná válni, mint kisgyermekkorában Isten fogalma. Ő mindenféléket képzelt róla, de az, talán észre se vette, hogy ő létezik. Hiába volt az akarat, és az ima.
De Vali valóság volt, aki hozzá tartozott – valamikor. Őt látta, érezte, és tudta, hogy sokszor bántotta a helyett a más helyett, aki úgy hitte, becsapta őt. Az ember jobban jár, ha nem hisz, egyes egyedül ez az igazság. Ezt sugallták mindenfelől, és érezte ezt minden ép eszű, aki figyelte a világot maga körül. Ő is érzékelte, ahogy elfogy körülötte a levegő, bár nyilvánvalóvá vált az is, hogy ezt a levegőt csakis önmaga szívta el valamikor a múltban, a jövője elől. A mából, amikor már csak fuldokolni van ereje, és várni. Várni valamire, ami bizonytalan, és már talán soha nem lesz igazán, és biztosan az övé. A barátnak hitt haverok elmaradtak, nem volt kapocs a kocsma nélkül. Egymagára hagyatva küzdött. Önmagával.
Három hónap múltán már megfogyott a hite. Önmagában is, de az életben, fogódzók nélkül járva tipródott, és egy tapodtat se haladt előre. Ott hagyta a TSZ-t, elment juhásznak Nyírszőlősbe. Hátrahagyta a házat, amit olyan szépen rendbe hozott. Bezárta, a kulcsot benyomva a fagerenda alá, fordított hátat neki. Nem kötötte már oda senki.
Egy lakatlan, füstös, igen romos bungallót kapott „szolgálati háznak”, itt is csak messze a sűrűn lakott falutól, távol mindentől. Magától is nagyon távol helyezkedett. A napok teltek, hónapokká, majd évekké duzzadtak. A reménytelenség egész bensőjét átjárva kínozta. Italt, azóta se érzett a nyelve, kocsmába se járt le soha. Az emberek is elfeledték volna, ha havonta be nem ballag a falu boltjába füstölni való bagóért. De bejárt. Ha mégoly ritkán is. Az egyik napon rongyokba burkolt öregasszonyt talált a kocsma előtt feküdni. Arccal a föld felé hasalt, az arcát nem is látta, ahogy fölé hajolva nézte mit csinál. Aludt. Részeg volt, büdös, és elképesztően rongyos. Ócska szoknyája fedetlenül gyűrűzött a fara fölött, amit elmocskolt, ürülékes bugyogó takart. Ritka szálú barna haja nyakánál volt összefogva egy befőttes gumival, ami után, mint valami barna giliszta, úgy tekeredett az összefogott varkocs. Arca borvirágos volt, orra duplájára hízva vöröslött. Apró szemeit becsukva szívta tüdejébe a port, ahogyan hasalva lélegzett. Nyála, kis tócsát gyűjtött a kitátott szája előtt. Életében nem látott még ehhez fogható ronda és visszataszító jelenséget. Sokáig lökdöste, még vizet is kért a kocsmából, hogy leöntse. Adtak neki, aztán röhögve nézték, ahogy nagy nehezen lelket ver belé, és magával hurcolja. Ugratták is, mi mindent tegyen véle, hogy életre keltse, de nem törődött velük.
Na, kaptak témát egy hónapra! – Gondolta menet közben, ahogy a nőt vonszolta maga után. A kocsma népe aztán duhaj jókedvre derülve fordult vissza, be az ivóba, hogy kitárgyalják ezerféle módon a látottakat. Kocsmaasztalt csapkodva röhögtek, felduzzasztva különféle történetekkel az eseményeket. Aztán hordták is a híreket, szerte a faluban, szélesen nevetve.
A nő, cingár lábaival kuszán inogva kullogott Pista oldalán. Pityu fogta a karját, de magához vonni nem akarta, mert nagyon nagy szaga volt. Így is tudta tartani, hiszen majdhogynem emelte a vékonytestű rongykupacot. Alig ellenkezett, viszont hablatyolva gajdolt végig a poros úton, ahogy húzta magával a férfi. Hasa tolta maga előtt a levegőt, mint a nagy várandósok hasa, úgy meredezett.
– Mi a neved, he? – próbált beszélni vele – Mit katyaogsz'? Hallgass mán, ha nem faog' a fejed! A nyílved' is hiába faorgatod'! Te világ csúfja, te! Gyere mán, a keserves mindenit az anyádnak!
Ment, a szerencsétlen, mi mást is tehetett volna?! Félútban megállott, összevonaglott a teste, és kilökte magából a cefreszagú bennéket. Alig öklődött, csak csorgott szájából a maró lé, ahogy Pista hátulról ölelte. Még büdösebb lett. Alig bírta a férfi továbbvonszolni, de kétségtelenül könnyebben ment. A házba belökve csak lerázta magáról a fanyar szagot. Rogyott az asszony össze, mint a laza colostok. Legyek szálldostak reá, amik a ház hűvösében kergetőztek eddig a mennyezet alatt. A nő, végre kinyújtózva terült el a földön, kezével kaparászva valami képzeletbeli takaró után. A mozdulat azt sejtette, hogy fázik, ezért Pista rálökött egy ócska pokrócot, ne döngjék fel a legyek, amíg ott van. Nyár volt, júliusi forró meleg, de bent a ház hűvös földjén, kellett az a takaró.
Kifordult a háznak nevezett viskóból, ami tág helység, benne vékony kályha, csöve egy lyukon keresve menedéket a füstnek, fent a plafonon. Nem is volt magas, hiszen Pista kinyújtott karjával elérte télen, mikor körbenyomta ronggyal a visszakanyargó füstjét az égő fának. Egy ágy, és egy asztal állt még ebben a korommal bélelt széles likban, az asztal alja tele rongyokkal. Az volt a szekrény, Pista ruháinak. Ott hagyta mellette az asszonyt magára, és ócska biciklire szállva gurult Kótaj felé. Három éve nem járt már otthon. A házat ugyanúgy találta, mint amikor elindult innen. S lám, újra itt van. De nem költözni jött. Ruhákat szedett egy zsákba. Női ruhákat, törölközőt. Egy kék pettyes szoknyán elidőzött a keze, magához ölelte, aztán ott hagyta. Csupa por, és pókháló volt a ház belseje. És egérszar, bár egeret nem látott. Egérrágta asztalláb, kis könyv, és egérürülék mindenfelé. Egy lábast is benyomott a zsákba, aztán zárta újra a házat. Nagy nehezen felkötötte háta mögé batyuját, és újra porcogott a kerék alatt a homok, a por szállt kereke nyomán, ahogy hajtott visszafelé. Tempósan tekert, a lánc vitte a kereket alatta, surrogott a gumi. Tán fújni kellett volna rajta, mielőtt útra kelt – gondolta – nem baj, most már kibírja.
Elhagyta a szántást, a kukorica mezőt. Búzatáblát hagyott maga mögött. A földeken emberek hajlongtak, rá se hederítve a világra. Áthajtott az erdőn, ahol ismerte az utat, így rövidebb hazáig. Falvak kerültek a háta mögé, majd a főút hatalmas platánjai. Tekert, verítékező háttal. Rátért a földútra, ahonnan már hamarosan hazakerült.
Beállította a biciklit a ház oldalához, és vette a zsákot, amit idáig hozott. A nő bent ült a házban, lent a földön, ahol hagyta, és bámult maga elé. Fogalma sem volt arról, hogy hol van. A levegő megtelt azzal a mindent átható bűzzel, amit magából árasztott. Pista visszahőkölt, ahogy belépett, s elöntötte a harag.
– A büdös istennyilába bírsz ilyen szagot adni magadbaól, he'?! Vetkezzí', de nyomban, rakom a vizet a lavaórba níked'. – S fordult is, hogy vizet szedjen a kútból, s ha másként nem megy, az asszonyt leöntse.
A szándék rendben volt, de végrehajtani bizony nehezen ment! Tiltakozott a nő, még verekedésre se átallott menni vele. Sikítva fogta rongyait, amit Pista tépkedett róla lefelé, hogy bőréről tudja mosatni vele a szutykát. De nem mosdott. Nem a beste!
– Jááááj! Szűz Máriám, segíccsé meg'! – sivalkodott az asszony, mikor már csak az egy szál bugyogó éktelenkedett szennyes testén – Micsinááász má'? Hogy basszon meg téged az isten! Nem hágsz meg, te mocskos! Erisszél, erissz!
Dulakodtak. Pista fél kézzel lefogta a kezét hátul, majd egy rántással tépte a szaros alsóneműt, de még a bőrét is csikarva, ahogy kapott utána. Zihált már a nagy tornában.
– Kellesz is te valakinek, teee! A belem gyün' ki tűlled'. Gyűjj mán te aócska cafat, te'! Hadd mossalak le!
Aztán csak legyűrte. Mosószódával öntözte, és ronggyal dörzsölte a sivalkodó tiltakozás ellenére. A lavór kiborult vagy kétszer, a nő menekülni akarva lépett, de pucéran csak nem szaladt el. Kezeit keresztbe téve fonnyadt emlőin állt, és várta, mi lesz. A férfi töltötte a lavórt újra, és készült megint a harcra.
Látta már, figyelte. Lassan tisztult az agya. Elhallgatva tűrte, hogy a rongy végigjárja a férfi kezében, még a combjai között is elöl, majd fel egészen. Pista hozta a vödröt, reá öntötte, aztán elé vágta a törölközőt.
– Haoztam níked rongyot, e'. Ott van a zsák, oszt keríts magadra valamit! – Azzal otthagyta.
Átmosta magát is, mert leizzadt külön a viadalban. Aztán tojást sütött. Kint rakott tüzet a ház mögött. Téglák ölelték a lángot, látszott nem először melegednek tőle. Még el se készült az étellel, mikor megjelent a nő. Széles mosoly ült az arcán, mutogatva foghíjas ínyét belülről. Tán, ha nyolc foga volt összesen, nem több.
– De randa vagy – gondolta Pista, és visszakapta szemét a lábosra, amiben halkan sercegve sült a rántotta. – Mi a neved? Megmondod mán? – kérdezte, csak a tojást nézve.
– Ica – felelt, még mindig vigyorogva. – Faín ruha ez – simította végig domborodó hasán Vali régi ruháját. – Pont jó nekem.
A férfi végigmérte, halvány emlékeiből Valit idézve. Mintha rajta másként állt volna. De nem szólt, csak bólintott egyet.
Estére szalmát szedett a határban, hogy vackot építsen Icának maga mellett. Összenyomkodta jól, megformázta, és pokrócot vetve rá, kisimította az ágyat. Gyertyát gyújtottak, néhány szó esett a holnapról is. Aztán Ica beszélni kezdett. Sokat beszélt, már Pista rég aludt, de ő még mondta, mesélte a sorsát a kormos falaknak férjről, aki elhagyta, gyerekről, aki meghalt, házról, amit elveszített. Végül elhallgatott, a gyertya csonkja verte a füstöt maga körül, ők pedig aludtak.
Ica segített a napokat taposni, ám sok gondjába fordult. Ahogy kevéske pénzét rábízta, hamar a kocsmába került, aztán se pénz, se a kimustrált nő nem jött elő. Bár az asszony csak hazamászott, miután elvert minden pénzt a háztól. Ilyenkor Pista jól elagyalta, hogy kedve ne szottyanjon újabb kirándulásra indulni a kocsma felé. Aztán már nem adta a pénzt se, magánál tartotta mindet. Nem volt az elég kettejüknek egy hónapi kosztra se, nem hogy tivornyás mulatozás kerüljön belőle.
A verések után Ica kezes lett. Mint az állat, úgy hajolt Pista fölé, hogy szeretetlen szeretkezéssel nyerje meg magának. De csak addig tartott a testi kapcsolat, amíg az aktus maga. Nappal, Pista még rongyot is tett olykor Ica fejére, szemből ne is lássa, hová szórja a magot.
Ha nem volt alkohol, rendben volt az asszony, sepert, mosott, még főzött is, ha volt mit. Igaz, beteg teste már sokszor ledöntötte, enni se bírt, olykor csak hányt napokig. Kevés kis nyugdíját Pista kezelte, még a postára is elment vele érte, csak nehogy borrá alakuljon a kezében.
Két évet gyűrtek össze együtt, mire egyik napon végképp rosszul lett mellette a rémség. Lábra húzni is képtelen volt. Így talicskába emelve tolta a faluba, ahonnan mentővel vitték Nyíregyházára, hogy kórházban kezeljék. Soha nem jött vissza. Pista bement látogatni, épp az utolsó napon, de már nem volt kit megnézni. Ott tudta meg, hogy Ica negyvenkét esztendős volt. Legalább hetvennek nézett ki. Visszakullogott, vénséges és üres lélekkel nézni a kormos falait.

5396
Kitti - 2020. február 17. 10:36:14

Kedves Kata! Köszönöm szépen az elismerésed, jól esik! Rose Viszont a siker tekintetében szkeptikus vagyok, hiszen reklámra nem tudok befizetni és a nélkül bizony leül az érdeklődés. Hiába, az emberek csak azt keresik, amiről hallottak már, vagy ismerik. És hát, a jó bornak is kell a cégér. Na, ez biztosan hiányozni fog.

5772
Saranghe - 2020. február 16. 20:58:20

Kedves Kitti!

Jó hosszú rész volt, de mégsem lankadt a figyelmem. Ami azért nagy szó, mert én általában a leíró részeket unom. De nálad nem lehet, biztosan nagy siker lesz regényed! Sok ember elképzelni sem tudja az ilyen életet, ezért ismerni akarják, borzongani tőle. Mindent leírtak az előttem szólok! Annyira részletes, akár egy forgatókönyv, ezért teljesen beleképzeli magát az ember.

Szeretettel olvastalak: Rose

Kata

Szeretettel olvastalak

5396
Kitti - 2020. január 20. 12:20:28

Köszönöm szépen Magdolna, hogy olvastad és figyelmeddel megtiszteltél! Rose

6191
Magdolna43 - 2020. január 20. 11:54:04

Kedves Kitti!

Nagyon élethűen irtad meg ezt a hajmeresztő történétet, annak a kornak, minden keserűsége fájdalma benne van.
Szeretettel gratulálok,
Magdi

5396
Kitti - 2020. január 18. 10:43:12

Kedves Hajni!
Kiválóan észlelted az írásban, hogy Pista ereje véges. Magára maradt egészen és ezt megélni nagy lelki teher. A körülmények és a lehetőségei igen szűkösek. Mégis tartja magát és nem iszik, pedig már konkrétan tudja, hogy a feleségét nem kapja vissza. Nem sok kell valóban az összeomláshoz, és be is fog következni abban a felismerésben, hogy kedvencének kezét ő (is) elengedte...
Köszönöm szépen a válaszod, de különösen a figyelmedet! Rose

6653
pepa24 - 2020. január 18. 00:11:56

Kedves Kitti
sok pozitívumot írtam már erről a "sorozatodról", a szociológiai hitelességtől a megrendítő erejű ábrázolásig. Most az időkezelést emelném ki: remekül sűrítesz, úgy hogy a történet nem döccen, nem ül el.
Olvasóként még azt is hozzáteszem: sajnálom, ha (hogy) Pista újra inni kezd. De az összeomlás pillanatok alatt bekövetkezhet, mert a környezete semmilyen módon sem segíti ezt az embert. Kár.
Nyomasztóságában remek ez a műved. Rose

5396
Kitti - 2020. január 17. 21:25:01

Hát, Rzsike, most már benne vagyok, az biztos. Köszönlek! Rose

5396
Kitti - 2020. január 17. 21:23:02

Drága Rózsa! Nem kell mindent átélni ahhoz, hogy tudj valamit. A véleményed jól esik, köszönöm!Rose

5396
Kitti - 2020. január 17. 21:21:02

Babu Kedves!
Tudom, nem hiányzik a lelkednek a téma, ezért aztán hálásan köszönöm a szavaidat! Rose

5396
Kitti - 2020. január 17. 21:19:52

Drága Rita! Az apai nagymamám szabolcsi. Rengeteg nyarat töltöttem el a tanyán. Bár nekik nagy tanyájuk volt lovakkal, tehénnel, disznókkal és hatalmas földdel, erdővel is, azért jártam én gyerekként más portákon is...
Köszönöm, hogy újra itt köszönthetlek! Rose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.