Kitti: Ötödik parancsolat: 6. rész
Pista magányosan töltötte a napjait. Mióta Icát elveszítette, nem járt őnála senki. Évek teltek el, azt se számolta mennyi. Egyik nap éppen olyan volt számára, mint a másik, még csak azt sem tudta minek nevezik.

Nem történt körülötte semmi, nem nézett felé senki. Már rég lemondott Valiról. Gyerekeit, leginkább Évikét, oly mélyre temette magában, hogy ne kerülhessen elő, még gondolatban se. De mostanában előtört újra a kín, ahogy elé került mégis az emlék. Elképzelte mekkorák lehetnek. Öt év, nagy idő egy gyereknek. Neki százzal is felért. Talán már emlékeikben sem él, talán már teljesen elfeledték. Ócska házának küszöbén ült, hosszú térdeit álla alá téve, mikor léptek nesze döngött, a háza mögül. Felállt, elindult nézni ki jő. Magas, fiatal, vékony fiú nézett felé. Megtorpant a lélek benne, ahogy felismerte.

– Peti? – kiáltott. De már lépett, ölelte. – Peti fiam!

Sírtak. A gyerek csak csendesen, Pista hangosan zokogva tartotta karjában az elsőt, a legidősebb fiát.

– Hát, megtaláltál, fiam? – sírta – Elgyütté gyerekem?

– Apu. Már egy hete kereslek, szüntelen. – bicsaklott a gyerek hangja. – Eleresztettek, megnőttem. Most már felnőtt vagyok. Oda megyek, ahová akarok. Hozzád jöttem először, kerestelek apu.

Bementek a házba. Petit nem is érdekelte milyen ez az otthon. Nem látott semmit az apján kívül. Nyúlánk, vékony alkatú fiú lett, koromfekete, vállig érő hajával, csillogó barna szemekkel nézve a kinti világot. Észre se vette a mocskot, a sivár, lakatlan és kopár szobát. A szegénységet. Nem is érdekelte. Tele volt a lelke mesélni valóval, tervekkel és élettel. A hírek, amiket az intézet falai beengedtek, fojtogatták a torkát. Beszélt testvéreiről, leginkább Ferikéről, aki Németországba került. Lelkendezett. Elmondta, hogy szakmát is szerzett Tiszadobon. Ő már szakember. Vas-és fémszerkezet-lakatos lett, indul is vele Budapestre. Lám, augusztus van és vége a szünetnek mindjárt és ő dolgozni fog.

Pistát egyre csak Évike érdekelte. Vele, vele vajon mi van? Ott van-e még Hajdúhadházon? Hiszen a lányokat, Peti elmondása szerint össze-vissza hurcolták. Ahogy beszéltek, megszületett a terv, ami a holnap reggelét ragyogtatta elő aranyos reménnyel. Átnéznek Hajdúhadházra együtt, megkeresik Évikét. Peti majd onnan indul Budapestre.

Estére gombát szedtek. Tele volt a mező szegfűgombával és pöfeteggel. Megsütötték, ettek, aztán beszélgettek hajnalig az égő gyertya mellett.

Pista kiöltözött reggel. Előkotorta az asztal alól a hajtott inget, tiszta nadrágot keresett, amit lepedő alatt tartva szokott vasalni. Jókedvvel indultak, vicceket mesélve mentek. A falun keresztbe haladva büszkén lépdeltek egymás mellett. Apa és fiú.

Hajdúhadház gyermekotthonába nehezen jutottak be.

– Nincs látogatás. – szólt a portás, kis nyüzüge, szemüveges ember. Aztán, csak felengedte az irodára őket. Pista szíve a torkában vert. Tán meg se engedik, hogy lássa az elvett gyereket. Évát, a legkisebb kedvest. Végül engedték, de elvinni nem lehetett, mert ilyen végzést nem adott a hatóság az intézmény kezébe. Pedig egy fagylaltra, csak kivitték volna Évikét.

A gyerekek, az udvaron kerengtek. Kis csoport leányka „körben áll egy kislánykát” játszott, Évi épp a közepén sürgött a körnek, keresztbe tett kézzel fogva egy másik kislányt. Pétert azonnal felismerte, és eresztette a sergést tartó kezet nyomban, hogy a vele pörgő gyerek repült hirtelen a falnak. Ezer szerencse, hogy a lendület nem verte szét a fejét is a falban. Éva rohant, Péter kitárt karjaiba csapódva, és nevetett.

– Peti! Értem jöttél, Peti? – lelkendezett.

Pista csak állt, bámulta kislányát, aki már nem volt oly nagyon szőke, mint ahogyan emlékezett. Arcocskája is megnyúlt, elveszítve a kisbabás gömbölyded alakot. Szája az övé volt, vaskos, bíborvörös fényű húsos ajak, és a szeme szintén. Mélykék, nagy, és árnyas pillák ölelték. Nem ismerte volna fel, így első ránézésre biztosan. Csak a szemét. Talán.

Éva nyolc éves volt. Idegen, hideg pillantásokat küldött Halál Pista felé. Nem tudta kit lát. Kerestek egy padot, lekuporodtak.

– Évikém, kisjányom, az apád vagyok – fordult felé Pityu.

A gyerek barátságtalan arcot vágott.

– Igen? És eddig hol voltál? – vágta Pista elé a kérdést. Metsző, éles hangon szólt. Bántani akart.

Peti békíteni próbált.

– Maradj már Évi! Nem örülsz, hogy eljöttünk? Mennyit terveztünk már, nem emlékezel? Még tavaly is vártad aput, te mondtad a találkozón.

– Az tavaly volt. Aztán nem jött sose. Akkor most mi van?! Vagy magával visz? He? Vagy te? Úgyis megint itt hagy. Meg itt hagysz te is. Ide senki nem jön úgyse! Hagyjatok inkább békén! – Azzal elszaladt.

Nem volt idő a vigasztalásra, a magyarázkodásra. A gyerekeket ebédhez készítették, ők meg eljöttek.

– Nem baj, apu. – szólt Peti a kapuban – Majd megnő és megérti, hidd el. Ne szomorkodj miatta!

De már oda lett a jókedvük.

Megölelték egymást az állomáson. Péter Pest felé, Pista meg hazafelé vette az utat.

Kótajba ment. Estére érkezett meg. Lámpát se gyújtva dőlt a poros, pókhálós, egérszaros ágyba. Tágra nyílt szemekkel meredt a sötétbe. Évára gondolt, Évikére. Meg Valira, akit meg ő várt, szívből, erővel és mégse úgy lett. Megutálta érte, már nem akarta várni. Nem akart már semmit. Fülében Éva hangja csengett. – „És eddig hol voltál? És eddig hol voltál? …hol voltál?”

Másnap elment a kocsmába. Két deci pálinkát kért, megitta. Nem is maradt tovább. Elvinni is kért egy üveg bort. Visszament régi házába, elkullogott a csűrbe. Fogott egy vödröt, kést tett bele, és az üveg bort, majd kötelet keresett. Sokáig turkált, mire meglelte, aztán elindult. Ismerte az egész környéket, erdőt, mezőt, falvakat. Tudta melyik házban ki lakik, hogy élnek, ki kinek a rokona. Csak őt nem tartotta számon senki.

Kiment az erdőre, ahol a legjobb gombát szokta szedni. Jó mélyen begyalogolt, ahol emberek nem szoktak járni, csak ha külön céljuk van vele. Sűrű tölgyes erdő, fácánokkal, nyúllal, ami télen jó fogás az éhes szájnak, s nagy öröm a hirtelen vadásznak. Most is látott fácánt, félénk kis tojó szaladt keresztbe előtte. A Nap sugara áttört a lombok feje fölött, fényt szórva a fák törzsein kúszó indákra, és az útra. Kis csapás volt ez az út, nem is igazi járásra való, csak a fák közti árnyékok meddő sivataga. Nem nőtt rajta semmi, csak az évtizedes avar gyűlt, meg gallyak, s alatta a rovarbirodalom. A legszebb fához ment, ami neki legjobban tetszett. Fogta a vödrét, kését kivette, és faragni kezdte a fa kérgét. Betűt faragott. „É”, majd a „V” betű jött, aztán az írás. „ Éva szeretlek! Apa” S aztán az évszám, 1979. Mikor kész lett, megnyugodva rágyújtott, és körbejárta a fát újra. Elővette a bort, a dugót bicskájával kihúzta, majd mind egy szálig kiitta. Kétszer vette le a szájáról az üveget csak. Harmadjára már üres volt a palack, hát messzire dobta. Vállára vetette a kötelet, és felmászott a fára. Hirtelen és erőteljes lendülettel ugrott, hamar elérte az első ágat. De ment tovább, magasabbra vágyott. Egy vezérágat talált fent a magasban, arra vetette a kötelet, furmányosan kitalálta. Jó erősen felkötötte a fára, aztán hurkot vetett a kötél másik végén, nyakába vágta, és leugrott. Nem jól sikerült az ugrás, vagy a hurok nem csúszott, de még sokáig fuldoklott. Ráért, hiszen ember nem igazán járt erre, szabadulni meg már úgyse tudott.

Testét is csak három nap után fedezték fel. A hiányát pedig talán soha.

Egy kislány talált rá. Nyolc esztendős, ki szüleitől szaladt beljebb az erdőben, hogy huhogással riassza majd őket viccből. De ő riadt halálra a haláltól, Halál Pistától, aki lengve recsegtette az ágat a feje fölött. A tervezett huhogásból velőtrázó sikoly nőtt, ahogy észrevette.

Halál Pista teste duplájára duzzadt a nagy melegben, szagával rovarokat csalogatva. Szeme kidülledt, tán ragadozó madarak is megkezdték már, nyelve lógott, s ahogy a szél bejárta az erdőt, mint az inga, úgy mozgott a puffadt test, lengedezve.

5396
Kitti - 2020. január 22. 09:46:50

Köszönöm szépen Éva, hogy velem tartottál ebben a nehéz sorsú történetben. Rose

5396
Kitti - 2020. január 22. 09:42:33

A te történeted Rita más kategória és nem is szabad hasonlitgatni, hiszen nem lehet. Az alma nem hasonlít a körtéhez, pedig mind a kettő gyümölcs. A fájdalmak, amik a történetben szerepelnek, hát mind a szereplők okán léteznek. Pista élete is épp úgy azért olyan, amilyen, mert ő maga olyanná tette. Nem más volt, nem Vali és a gyerekek. Szintén nem Vali az oka annak, hogy Pista tehetetlenül vár valami változásra, és amikor szembesül azzal, hogy senki életében nem szerepelt, és nem volt ott, akkor döbben rá, hogy értelmetlenül él. Hiszen a kis Éva őt pont úgy várta, mint ahogyan ő várta a feleségét vissza. ( Valit a saját csalódása nem viszi a férjéhez vissza.) Átérezte mennyire meg lehet utálni azt a várakozást és személyt, aki e mögött van. A csalódás nagyon lesújtó bír lenni, főleg, ha önmagunkban csalódtunk.

6266
Katinkakata - 2020. január 21. 21:45:47

Tudod Kitti, nem gondoltam volna, hogy Pista felköti magát. Egy kicsit reménykedtem, hogy felkutatja az összes gyerekét és megpróbál apaként viselkedni. Sajnos a könnyebbik rossz utat választotta. Kíváncsian várom a folytatást és gratulálok az eddigi részekhez. SzeretettelRoseKata

6482
rozsa koncz - 2020. január 21. 21:16:27

Szia Kitti!
Bele borsozott a bőröm, iszonyúan jól írsz, bele látsz a szereplőid, agyába, veséjébe, úgy ábrázolod sorsukat. Fantasztikus jó!
Gratula RózsaHeartRose

6643
szikra60 - 2020. január 21. 09:44:38

Kedves Kitti! Csatlakozom Ritához.... Elolvastam, de mély fájdalommal tölt el, hogyan lehet így élni. Pedig biztosan vannak ilyen életek. Én tudom, hogy képtelen lennék ilyen átütő erejűen ábrázolni emberi sorsokat. Kutyához sem való életet. Szívből gratulálok! ÉvaRose

6542
ritatothne - 2020. január 21. 08:46:18

Kedves Kitti!

Most őszintén, hol van az én kis történetem ettől a rettenettől? Annyi fájdalom van ebben a regényben, hogy az ember legszívesebben beleszólna, hogy "ember, ne tedd!" Ha csak egy szeret, már akkor is érdemes élni, és minden megváltozhat, a remény hal meg utoljára, stb. Inkább a nők az igazi túlélők, ha ott lenne mellette Vali, aki biztatná, bátorítaná, akkor nem adná fel.

Nagyon szépen kidolgozott, fájdalmas rész volt.

Szeretettel: RitaRose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.